17. Fejezet

Harminchárom nem fogadott hívás és huszonhat - Hopsz, már huszonhét. - olvasatlan üzenet. Ennyi telt el azóta, hogy megtudtam, a szerelmem nemsokára több ezer kilométernyire lesz tőlem. Otthon voltam. Az ágyamon feküdtem, a plafont bámultam, és próbáltam nem belefulladni az arcomon hömpölygő, megáradt folyóhoz hasonló könnyzuhatagba.

Nem tudom, melyik tény feküdte meg jobban a gyomromat. Az, hogy Amerikába megy, vagy az, hogy erről egyetlen rohadt szót sem volt hajlandó szólni. Nekem! A BARÁTNŐJÉNEK!

Próbáltam meghatározni azt, hogy mit érzek. Leginkább a csalódottság tűnt a nyertesnek, bár volt ott egy jó nagy adag düh, némi félelem, és egy egészen pici bánat. Ez utóbbi volt a legmélyebben.

Abban a pillanatban, amikor kimondta azt az igent... abban a pillanatban nagyon sok dolgot szerettem volna tenni. Felképelni őt, hozzávágni valamit, leordítani a fejét... Hogy miért rohantam el mégis? Fogalmam sincs. Csalódtam benne. Minden jogom meglett volna hozzá, hogy akkorát keverjek le neki, hogy a fal adja a másikat.
De csak az egyik felem (talán az volt a racionálisabb) akarta bántani őt. A másik (ez lehetett a naivabb) azonban reménykedett abban, hogy Zoli még mondhat vagy tehet valami olyasmit, amitől megbocsátok neki.
Pedig jelen pillanatban nem sok olyan dolog jutott eszembe, ami felülírhatta volna a csalódásomat.
Minduntalan visszatértem ahhoz a kérdéshez, hogy miért nem mondta el. Megtehette volna. Egészen nyugodtan. Valószínűleg akkor is kiakadtam volna a dolgon, mert ez mégsem olyan történet, amit fél vállról lehet venni, de biztosan kitaláltunk volna valamit. Vagy legalább lett volna időm arra, hogy felkészüljek.
Így viszont nem lesz elég időm.
Összezavartak a saját tulajdon érzéseim. Nem tudtam igazán dühös lenni (pedig megpróbáltam... tényleg), de a Zoli iránti szerelmem sem volt olyan állapotban, hogy egyértelműen leverte volna a dühöt. És korántsem voltam biztos abban, hogy nem lenne elég egy árva szó ahhoz, hogy megbocsássam az egész hazugságát. Egy zavarodott érzelemgóc voltam. Egy rettegő, apró ember, akit maguk alá temettek a saját érzései.
Nem tudom, pontosan mennyi ideig feküdtem az ágyamon, de a dühöm szépen lassan elpárolgott és átadta a helyét a szomorúságnak és a félelemnek. A félelemnek attól, hogy soha többet nem látom őt. Hogy elmegy Amerikába, találkozik valami színésznővel vagy modellel vagy akárkivel, aki csinosabb nálam és nem ezer kilométerekre van tőle. Féltem attól, hogy végleg szakítunk és ő elmegy, és semmi esély nem marad arra, hogy helyrehozzuk az eddig teljesen tökéletes kapcsolatunkat.
Miért kell valaminek, ami tökéletes egyetlen pillanat alatt elromolnia?
És miért nem lehet egyetlen pillanat alatt megjavítani?
Nem sokat dobott a helyzeten az a tény, hogy a szobám még mindig egy komplett Stieber Zoltán szentély volt, és akármerre néztem, az ő imádnivaló macskaszemeit láttam. Hogy bárhová néztem, azt az arcot bámultam, amely annyira kedves volt a szívemnek.
Na jó. Kinek akarok én hazudni? Még mindig menthetetlenül, teljesen holtszerelmes voltam belé.
És rettegtem attól, hogy elveszítem őt.
A fal felé fordultam, bekucorodtam a takaróm alá és felkészültem arra, hogy elsírom az összes létező könnyemet.
Azt akartam, hogy mellettem legyen. Azt akartam, hogy átöleljen. Azt akartam, hogy megvigasztaljon, és megnyugtasson. Azt akartam, hogy bocsánatot kérjen, hogy megbocsáthassak neki.
Azt akartam, hogy vége legyen ennek a borzalmas rémálomnak...
Vékony fénycsík hatolt be a szobámba és tudtam, hogy apu tanácstalanul áll az ajtómban, de nem akartam megfordulni. Sosem szerettem megosztani a bánatomat másokkal. Inkább elvoltam vele magamban. Nem szerettem másokat terhelni a problémáimmal. És abban a pillanatban egyáltalán nem akartam apura zúdítani az összeomolni látszó szerelmi életemet, hiszen az övé is nemrég ment tönkre.
Hallottam, ahogy belép a szobába. Nem szólt egy szót sem, csak leült az ágyam szélére és simogatni kezdte a vállamat. A lassú simításai megnyugtattak, és lassan álomba merültem.

*Stibi szemszöge*

A párnámnak olyan illata volt, mint neki. Megfogtam és egy jó erősen megküldött dobással a szobám legtávolabbi sarkába száműztem szerencsétlent csak azért, hogy a következő pillanatban szánalmasan utánamenjek és visszavigyem az ágyamba. Mert olyan illata volt, mint neki.

A telefonom mellettem hevert az ágyon. Megszámolni sem tudtam, hányszor vettem már a kezembe azzal az elhatározással, hogy ripityára töröm, és ehelyett hányszor hívtam fel Dórit, vagy küldtem neki egy újabb, minden jel szerint teljesen értelmetlen üzenetet. Tudtam, hogy úgysem olvassa el őket.

A korábbi komolyabb kapcsolataimnak azért szakadt vége, mert a barátnőim félreléptek valaki mással, és bár azok a szakítások is összetörtek, az akkor érzett fájdalom a nyomába sem ért annak, ami Dóri távozása után a hatalmába kerített.

Ő tényleg szeretett engem. Engem. Nem a sztárfocistát, hanem engem.

Basszus! Mégiscsak jobb lett volna akkor elmondani az egészet, amikor rábólintottam a meghívásra.

Így mindent elcsesztem.

És maradt kettő és fél hetem arra, hogy helyrehozzam. Mert az biztos, hogy helyre akarom hozni.

Három napja kuksoltam a szobámban, és ha nem Dórit próbáltam elérni, akkor csak feküdtem egy helyben. Mint egy depis szobanövény...

Andris néha bekukkantott, és megkérdezte, hogy nem kérek-e enni vagy inni, vagy kinyitotta az ablakot, megmentve ezzel a fulladásos haláltól, vagy egyszerűen csak ült az ágyon és várta, hogy mondjak valamit.

Szala átjött néhányszor és megpróbált talpra állítani, de sajnos a lábtenisz és a túrógombóc nem segíthetett rajtam. Nagy Ádika ugye kiment külföldre focizni, úgyhogy ő csak hívni tudott, de azt nagyon buzgón tette. Egy-egy beszélgetés után már közel álltam ahhoz, hogy újra színesben lássam a világot fekete-fehér helyett, de akkor ránéztem valamire, ami Dórit juttatta eszembe (gyakorlatilag bármiről eszembe jutott, amihez egyszer hozzáért), és újra elveszett a színes kép.

Önkéntes szobafogságom negyedik napján különleges és váratlan látogatóm érkezett Dóri apjának személyében.
- Gondolhattam volna! - jegyezte meg mindenféle bevezető nélkül, és legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott. Egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam a barátnőm apjától, akinek az imádott kislánya miattam szenved. Mert tudtam, hogy Dóri szenved. - Te még Dórinál is rémesebben festesz.
- Hogy van? - kérdeztem rekedtesen.
- Szarul - érkezett az őszinte felelet.
- Gondolom, látni sem akar - sóhajtottam fájdalmasan. Az ő helyében a legutolsó ember, akit látni akarnék, az én lennék.
- Tévedsz - ült le a sarokban álló székre. Rövid idő alatt ez volt a második meglepetés, ami ért.
- I-igen? - kérdeztem a szívemben és a hangomban félénk reménycsírácskával.
- Csak arra vágyik, hogy ott legyél mellette - bólintott ő komolyan.
- Ez furcsa. Gondolom tudod, hogy eléggé szépen elszúrtam a dolgot.
- Igen, tudom. És furcsa, hogy az egész katyvasz ellenére látni akar, de azt hiszem, ennek a megértéséhez túlságosan férfiak vagyunk.
Erre a kijelentésre önkéntelenül is elnevettem magam. Eléggé ócskán ment a nevetés, úgy hogy négy napja csináltam utoljára.
- Miért jöttél? - komolyodom el.
- Biztos nem azért, amiért gondolnád - válaszolta. - Nem akarom leüvölteni a fejed, nem tervezem, hogy péppé verlek, és a világ leghülyébb ötlete lenne, ha eltiltanálak a lányomtól, most, hogy látom, téged is megvisel a dolog. Azért jöttem, hogy elmondjam, csak látni akar téged.
- Én is látni szeretném őt - vágom rá. - De borzasztóan szégyellem magam, amiatt, amit tettem. És rettenetesen sajnálom is, de kétlem, hogy egy bocsánatkérés elég lenne most.
- Nos... szerintem azért megpróbálhatnád. Dórit ismerve, és a mostani állapotát látva úgy gondolom, hogy beszélni sem fog hagyni téged - nevet újra a barátnőm apja.
- Hát... ha így gondolod, azt hiszem, tényleg meg kell próbálnom - állok fel az ágyról. - Köszönöm, hogy eljöttél.
- Nem hagyhattam, hogy egy ilyen apró hülyeség miatt tönkremenjen az, ami köztetek van.
Ezután egyszerűen távozott, én pedig a beépített szekrényem tükörajtaja felé fordultam. Egy négy napja ugyanabban a ruhában szenvedő, nagyon-nagyon szerencsétlen férfi nézett vissza rám. Vettem egy gyors fürdőt, megborotválkoztam, átöltöztem és rendbe tettem a hajamat, majd hatalmas sóhajjal felkaptam a kocsikulcsomat és elindultam.
- Hová mész? - kérdezte Andris, akivel összefutottam kifelé menet a nappaliban.
- Itt az ideje, hogy elsimítsak egy kínos ügyet - mosolyogtam rá, de egy percre sem torpantam meg.
- Puszilom Dórit! - kiáltotta utánam.
- Egy szóval sem mondtam, hogy hozzá megyek! - kiáltottam vissza.
- Ismerlek, Tes! Hajrá! - kiabált utánam.
Ahogy lefelé robogtam a lépcsőházban, azt vettem észre, hogy a színek visszatértek a világomba. Boldog voltam. És teljességgel eltökélten robogtam a barátnőm visszaszerzése felé. Éppen annyira eltökélt voltam, mint amikor elhatározom egy meccsen, hogy a kapuig viszem a labdát. Márpedig, ha ilyesmit eldöntök, akkor azt végre is hajtom.
A budapesti forgalomban vergődve azonban hatalmába kerített a bizonytalanság. Nem voltam benne biztos, hogy jó vagyok kapcsolatok helyrehozásában. Az mögöttem álló napokban eléggé sokszor hasonlítottam össze a Dórival való kapcsolatomat a korábban komolyan gondolt két kapcsolatommal, és ezáltal teljesen új értelmet nyert számomra a komoly kapcsolat fogalma.
Rájöttem, hogy az előző kapcsolataim vége fájdalmas volt ugyan, de néhány nap múlva már egyáltalán nem bántott az a tény, hogy valami véget ért. Rádöbbentem, hogy csupán elhitettem magammal, hogy azok komoly kapcsolatok, mert nagyon vágytam egy valóban komolyra, azonban a lelkem mélyén én magam sem vettem őket elég komolyan ahhoz, hogy a befuccsolásuk után egyáltalán megforduljon a fejemben a helyrehozás gondolata.
Ez a felfedezés azt jelentette, hogy nem volt még igazi kapcsolatom. Így viszont kételkedni kezdtem abban, hogy helyre tudom hozni a Dórival való kapcsolatomat. Hiszen hogyan javíthatnék meg valamit, aminek a valódi jelentése csak most kezd el körvonalazódni előttem?
Amikor leparkoltam Dóriék háza előtt, már szó szerint remegtem az idegességtől. Néhány pillanatig szerencsétlenül tétováztam a kapucsengő előtt, de hamar erőt vettem magamon és megnyomtam az apró gombot, miközben lélekben felvérteztem magam a folytatáshoz.
- Ki az? - hallottam meg a világ legszebb hangját a vonal másik végét. Hirtelen egy gombóc gördült a torkomba és a hangom idiótán elcsuklott, úgyhogy vagy háromszor veselkedtem neki a mondandómnak.
- Szia Kicsim! Én vagyok. Kérlek, beszéljünk!