Közérdekű

Figyelem, figyelem!

A blog Facebook-on is elérhető, az alábbi linken:

Csak Egy Rajongó (Stieber Zoltán FF)

3. Fejezet

- És akkor most tegezed? Fúúú! Meséld el még egyszer! - kérte Milli, immár sokadjára. A Corvinus Café-ban ültünk éppen, szombat este. És ugyan telefonon keresztül vagy százszor elismételtem az egész sztorit, drága barátnőm egyszerűen nem tudta megunni azt.

- Igen. Tegezem. Vagyis... inkább próbálom, de egyelőre nem nagyon megy, úgyhogy tegnap este inkább kerültem a megszólítást. Az egészet pedig nem mesélem el újra, mert egy: már rojtosra dumáltam a szájam, kettő: neked is biztosan van mesélni valód - próbáltam témát váltani. - Mi van például azzal a sráccal, akivel mindig összefutottál a könyvtárban?

- Vele? Ó kérlek, az már ezeréves történet. Elhívott randizni, nem jött be - összegezte röviden a dolgot. Akármennyire is szerettem Millit, a pasizási szokásaival nem tudtam egyetérteni. Soha. Nem volt olyan helyzet, hogy ne bolondított volna több csávót egyszerre, de igazán egyikkel sem jött össze. Voltak hosszabb (max. egy hónap) és rövidebb (mindössze néhány nap, esetleg egy-két hét) kapcsolatai, de mindegyiknek az lett a vége, hogy "ő nem akarja elkötelezni magát" és már jöhetett is a következő szerencsétlen áldozat. 

- Akkor most üresjárat van? - kérdeztem.

- Nem, nem, nem, nem, nem... Dehogy is! Abba belehalnék! - hadarta. - Van egy cuki pultossrác a lakásomhoz közeli Starbucksban, meg egy szépfiú, akivel egy edzőterembe járok... De még nem döntöttem el, melyiket választom... Majd kialakul.

- Nem gondolod, hogy lassan bele kéne vágnod egy komolyabb kapcsolatba? - tudakoltam óvatosan.

- Ugyan... Abban mi lenne az izgalmas? - kérdezett vissza. Én pedig úgy döntöttem, hogy ráhagyom a dolgot, az este további részében pedig inkább a tanulásról, egyetemről, az éppen kezdődő félévről és egyéb hétköznapi témákról csevegtünk.

***

Este tizenegy körül értem haza. Aput a tévé előtt találtam (alpesi sít nézett, de szerintem halálra unta magát rajta).

- Szia Kincsem! Jól szórakoztál? - kérdezte, amikor leültem mellé a kanapéra.

- Igen. Nagyon. Viszont nekem úgy tűnik, hogy te nem szórakozol olyan jól. Igazam van? - vigyorogtam rá.

- Ami azt illeti... igen. Valamelyik haverom említette, hogy sít nézni milyen jó, én meg gondoltam, hogy kipróbálom. De az az igazság, hogy csak annyit látok, hogy különböző pasasok leszánkáznak a hegy oldalán.

Tisztára, mint én és a foci. Csak annyit látok, hogy egy rakat őrült szaladgál egy labda után- gondoltam magamban, de hangosan persze eszem ágában sem volt kimondani.

- Nincs kedved filmet nézni? - kérdeztem inkább. - Láttam az előszobában néhány Mission: Impossible DVD-t. Gondolom nem egyedül akartad megnézni.

- Ó tényleg! Azokat teljesen elfelejtettem! - kapott a fejéhez. - Pedig azért hoztam őket, hogy nézzünk valamit együtt. Benne vagy egy kis éjszakai filmezésben?

- Naná!

***

Apuval nagyjából hajnali fél kettőig filmeztünk. Ő utána szinte azonnal kidőlt (alig ment be a szobájába, máris hallottam a horkolását), nekem viszont még nem volt kedvem aludni, ezért bekapcsoltam a laptopomat. Azt terveztem, hogy olvasok egy két bejegyzést a kedvenc blogjaimon, és majd csak azután fekszem le, de a sors más programot szánt nekem.

Ahogy csatlakoztam a wifihez és megnyitottam a böngészőt, betöltött a kezdőlapom, ami történetesen a Facebook volt. Gyorsan megnéztem az értesítéseimet. A többségüket szinte figyelemre sem méltattam (ez ide posztolt, az oda, ilyen megosztás, olyan megosztás, néhány eseménymeghívó), de volt egy darab, aminek köszönhetően (tegnap este óta másodjára) megállt a szívem egy pillanatra. A szememet dörzsölgettem és a karomat csipkedtem, mert meg voltam győződve róla, hogy valamilyen csoda folytán mégiscsak sikerült elaludnom.

Hiszen ez nem lehetett igaz.

Semmiképpen sem.

Az értesítésben ugyanis ez állt:

Stieber Zoltán (privát profil) ismerősnek jelölt

Hát sziasztok!

Ez lenne a harmadik fejezet. Tudom, hogy nem valami hosszú, de ebben a rettenetes melegben sajnos csak ennyire futotta tőlem.

Jó olvasást mindenkinek!

Dóri

2. Fejezet

Te. Jó. Ég!

Megkövülten álltam az étkező ajtajában, szemben a kedvenc focistámmal. A kedvencemmel, akinek a képével tele van a szobám. Akiért pontosan úgy rajongok, mint ahogy mások a színészekért és énekesekért szoktak rajongani. Apu meg van róla győződve, hogy ez a rajongás teljes mértékben annak tudható be, hogy lenyűgöz Stieber teljesítménye a pályán.

Na ja. Mintha bármit is látnék abból az állítólagosan fantasztikus technikából! Én aki annyit képes felfogni a fociból, hogy a labda hol itt van, hol ott. Vicces, hogy apu mennyire naiv.

Azon kaptam magam, hogy még mindig ugyanazt csinálom: állok, mint aki gyökeret készül verni és bámulok, akkora szemekkel, mint egy-egy nagyobb üveggolyó. Ez de ciki!

-          Én... izé... öhm... – hebegtem. Gyerünk Dóri! Mondj már valamit. Ennyire nem lehetsz gáz! – Szia, apu! Jó estét – néztem félve Stieberre és remegve nyújtottam felé a kezem. – Még nem ismerjük egymást. Hidasi Dorottya.

-          Stieber Zoltán – jött az egyszerű válasz egy acélos kézszorítás kíséretében. Amitől mellesleg majdnem elájultam. – Egyszer már találkoztunk – mosolygott. – De arra te biztos nem emlékszel. Én is alig-alig tudom felidézni.

-          Ho... hogyan? – kérdeztem vissza bátortalanul. Biztos voltam benne, hogy félrehallottam valamit. Apára néztem megerősítésért vagy cáfolatért. Meg nem tudnám mondani, melyikre vágytam inkább.

-          Ó tényleg! – kiáltott fel apu. – Tudod, Dórikám én nagyon jó barátja vagyok Zoli apjának, de már egy ideje nem találkoztunk, mert a család kiköltözött külföldre. Az első születésnapodon találkoztunk velük legutoljára, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Amikor megtudtam, hogy Zoli újra itthon van az eb miatt, az első dolgom volt felvenni vele a kapcsolatot.

-          Hű... – reagáltam le a hallottakat. – Miért nem mondtad soha?

-          Kérdezted valaha is? – nevetett rám.

Hirtelen borzalmas dolog jutott az eszembe.

-          Apu! Ugye a szobámat nem mutattad meg neki?

-          Hááát... – jött az a válasz, amit nagyon, de nagyon nem akartam hallani.

-          Jaj ne! – suttogtam és a kezembe temettem az arcom. Szerettem volna elsüllyedni.

-          Nyugi! – hallottam meg Stieber nevetését. – Igazán zseniális szoba! Még nem láttam ilyet.

-          Bárcsak ezt se látta volna! – nyögtem.

***

-          Marad vacsorára? – kérdeztem a focistát, amikor a gyomrom jelezte, hogy lassan jó lenne már enni. Az étkezőasztalnál ültünk és beszélgettünk. Illetve... apu és Stieber beszélgettek én meg többnyire hallgattam őket és igyekeztem nem túlságosan elvörösödni, amikor apu azt ecsetelte Stiebernek, hogy én mennyire odáig vagyok attól, ahogy ő focizik.

-          Nagyon szívesen – mosolygott rám. Istenem, az a mosoly! – De ha kérhetem, légy szíves tegezz és szólíts Zolinak. Vagy ha úgy tetszik, Stibinek.

-          O..o..o.. oké – nyögtem ki nagy nehezen, aztán a konyhába indultam vacsorát vadászni.

Részben azért jöttem haza erre a hétvégére, mert tudtam, hogy akármilyen jó szakember apu gyógymasszőrként, annyira pocsékul áll helyt az élet egyszerű dolgai között, úgymint főzés, vagy a mosógép működtetése. Reménykedtem benne, hogy anyu elővigyázatos volt, és hagyott a hűtőben némi könnyen elkészíthető kaját, de sajnos csalódnom kellett. Mint mostanában egyre gyakrabban.

A frigó teljesen üres volt (leszámítva egy doboz tojást, egy liter tejet, egy doboz margarint és egy kis maradék szalonnát). Amikor becsuktam, észrevettem, hogy az ajtajára hatalmas piros betűkkel teleírt cetli van függesztve. A bevásárlólista, aminek pontjait gondolom, apunak kellett volna beszereznie, de ő elbeszélgette a délutánt.

Idegesen a hajamba túrtam és kétségbeesve álltam a konyha közepén. Valahogy éreztem, hogy előbb kell hazamennem, ha nem akarok káoszt. A francba!

Összesen öt percet hagytam magamnak arra, hogy „afrancbaafrancbaafrancba” azután újra felmértem a konyhai helyzetet. Tojás... szalonna... bors... paprika... hagyma... És beütött az életmentő ötlet. Tojásrántottát fogok főzni. Nem valami elit kaja, de csak jó lesz az.

-          Tojásrántotta jó lesz? Mást nem nagyon tudok főzni, mivel VALAKI – itt megrovón néztem apura – elfelejtett bevásárolni.

-          Tudtam, hogy elfelejtek valamit – sóhajtotta drága édesapám. – Mindegy. Tudod, hogy mennyire szeretem a tojásrántottádat.

-          Részemről is rendben – bólintott a sportoló. – Nem is tudnám megmondani, mikor ettem utoljára rántottát! Pedig annyira szeretem!

-          Nagyszerű! – csaptam össze a kezeimet és a konyha felé indultam.

***

A vacsora nagyszerű hangulatban telt. Még akkor is, ha többnyire apu sztorijain nevettünk, amik arról szóltak, hogy hogyan próbált megtanítani focizni. Én személy szerint az összes – rám nézve legtöbbször ciki – történetet ismertem, de Stieber – vagyis Zoli (ehhez még hozzá kell szoknom) – hatalmasakat kacagott. Én pedig belebolondultam a nevetésébe. Nem ordenáré hahota volt és nem is „nagyonelegánsakaroklenni” erőltetett hang. Nemes egyszerűséggel hátravetette a fejét és nevetett. Könnyeden és ha lehet ilyet mondani, gyönyörűen.

Azt kell hogy mondjam, hogy örültem a találkozásnak, mert így megbizonyosodhattam arról, hogy Stieber Zoltán tényleg nagyszerű ember. Sokszor megesik az, hogy valaki éveken keresztül istenít egy embert és aztán, amikor végre valahára szemtől szemben állnak egymással, rájön, hogy ez az ember egyáltalán nem olyan amilyennek képzelte. Sőt! Meglehetősen kiábrándítónak találják korábbi szívszerelmüket, aki egy életre elvágja magát náluk.

Nos... nekem nem ilyen élményem volt. Stibi hihetetlen volt. Könnyed, humoros, de mégis komoly, elegáns, de nem nagyképű... Az összes álmom egyszerre.

Amikor elment, úgy éreztem, feltétlenül meg kell osztanom az örömömet valakivel, aki értékelni tudja azt a fajta lányos ömlengést, ami kikívánkozott belőlem. A szobámba mentem és felhívtam a pesti legjobb barátnőmet, Millit (aki egyébként Emília, de utálja ezt a nevet).

És hogy miért „pesti legjobb barátnő”? Azért mert ugyebár két helyen élek egyszerre. Veszprémben, ahol tanulok, nincs velem Milli, aki gimi óta a legjobb barátnő szerepét tölti be nálam, de ott van Laura, aki éppen olyan nagyszerű lány, mint Milli, csak éppen a távolság miatt csak az egyetemen tudtunk megismerkedni. Ezért ő lett a „veszprémi legjobb barátnő”. Milli pedig – mivel Pesten él, és akkor találkozunk ha én is itthon vagyok – lett a „pesti legjobb barátnő”. És nekem aznap este éppen rá volt szükségem.

-          Sziiiia!!! – sikította bele a telefonba, amikor felvette. – Ezer éve nem láttalak. Mi van veled?

-          Szia – nevettem. – Már éppen kezdtél hiányozni. És hatalmas hírem van számodra. Felkészültél?

-          Fel én!

-          Találkoztam Stieberrel! – kiáltottam bele a készülékbe.

-          Aztaaaa!!! Mindent tudni akarok!

-          Akkor helyezkedj el kényelmesen. Elmesélem...

1. Fejezet

Álmos február eleji nap volt. A szürkésfehér ég havat ígért, a hideg levegő támadását pedig négy réteg ruha sem tudta kivédeni. Bágyadt hangulat uralta a délelőttöt. Félkómásan vánszorogtak a tanárok és a diákok... Az időnél pedig még egy csiga is gyorsabb lett volna. Már ha lett volna olyan őrült, hogy előmásszon abban a hidegben.

Az óráimnak – mint minden pénteken – délután kettőkor lett vége. Immár szállingózó hóban, zsebretett kézzel és az arcom elé húzott sállal caplattam a koleszom felé. A kisebbik utazótáskámat már előző este összepakoltam, így csak fel kellett kapnom azt és már indulhattam is a buszhoz.

Szobatársam és egyben egyik legjobb barátnőm, Lau még nem ért vissza az óráiról. Sajnáltam, hogy nem tudok elbúcsúzni tőle, de sietnem kellett, ha el akartam érni a három órakor induló buszt. Hagytam egy üzenetet a hűtő oldalán, hogy majd este hívom, aztán elindultam.

***

Mire felértem a fővárosba már elég rendesen esett a hó. Már majdnem a Népligetnél voltunk, de rémségesen lassan haladt a forgalom, hiszen dacolni kellett az égből ömlő csapadékkal. Rezegni kezdett a telefonom. Amikor megláttam apu nevét a kijelzőn, az első gondolatom az volt, hogy remélem, nem azért hív, mert elindult értem és valami baja esett útközben.

-          Szia, Apu! – szóltam bele a készülékbe. – Ugye minden rendben?

-          Szia Dórikám – hallottam meg megnyugtató, vidám hangját. – Semmi bajom. Csak azért hívlak, mert beugrott egy nagyon kedves, régi barátom és elbeszélgettük az időt. Nem tudtam elindulni érted, most meg már nem érnék oda. Haza tudnál jönni gyalog?

-          Hát persze. Megoldom. Nem vagyok én cukorból! – feleltem mosolyogva.

-          Azt tudom, Kincsem, de ebben a hóban nem lesz könnyű hazajönni. Nincs túl sok cuccod, ugye? – aggodalmaskodott.

-          Nincs. A kisebb táskámat hoztam. Ne aggódj, Apu. Hazaérek. Most viszont le kell szállnom.

-          Rendben. Várlak haza! Szia!

-          Szia Apu!

A Gellért-hegy szerencsére nincs túl messze a pályaudvartól, és mivel szerencsém volt a tömegközlekedéssel is, viszonylag hamar hazaértem. A hóesés csendesedett, de nem állt el teljesen. Ebben az időben szeretek a legjobban sétálni, így úgy döntöttem, felsétálok a házhoz, amelyben nagy (négy szobás) lakásunk volt. A sétálás, a mézszínre emlékeztető lámpafény és a havazás nosztalgikus hangulatba taszított. Kedvenc téli gyermekkori emlékeim bűvkörében tettem meg az utat a házig.

A lakásunk ajtajához érve megálltam, hogy letöröljem a csizmámról a latyaknak azt a részét, amelyet a lépcsőház lábtörlője nem szedett le. Az ajtó mögül tompa hangokat hallottam: az apám kellemes baritonját és egy másik férfihangot, amelynek tulajdonosa fiatalabb lehetett apunál.

Gyors, de hangos kopogtatással jeleztem érkezésemet, majd beléptem az ajtón. Rögtön kellemes meleg csapott meg, ami miatt hirtelen fölöslegesnek éreztem a vastag sálat, sapkát és kesztyűt, így nem éppen nőies módon kezdtem el lerángatni magamról őket. Az egyébként is furcsa képet még teljesebbé tette az, hogy a kézitáskám és az utazótáskám füle egymásba gabalyodott, így még azt is rángatnom kellett.

Nevetést hallottam az előszoba ajtajából, majd apu hangját:

-          Szervusz Kedvesem. Segítsünk, vagy megoldod?

-          Szia Apu. Hagyd csak! Mindjárt kiszabadítom magam – legyintettem valamelyik kezemmel, ami épp nem hadakozott semmivel.

Miután végre-valahára kiszabadultam a ruháim fogságából, kifulladva léptem be a konyhába. Apu a szokásos helyén ült, az ajtóval – azaz velem is – szemben. Vele szemben – tehát nekem háttal – pedig egy átlagos testalkatú, világos hajú férfi foglalt helyet, aki érkezésemre megfordult.

Nekem pedig ott helyben elállt a lélegzetem.

Stieber Zoltán volt az.

Hát sziasztok!
Ha idáig eljutottatok, az remélhetőleg azt jelenti, hogy olvashatónak tartottátok, amit írtam.
Remélem, sikerül valami olyat összehoznom, ami sokaknak elnyeri tetszését.
Egyelőre annyit mondanék, hogy a blogon kéthetente tervezek új részt. Lesz majd egy facebookos csoport, ahol megtaláljátok majd a részeket és egyéb érdekességeket a sztoriról, ezt amint kész linkelem itt.

Más most hirtelen nem jut eszembe!

Puszi: Dóri