*Dóri szemszöge*
Igazán szerettem volna több napot is Franciaországban tölteni, mert igazán megnéztem volna még ezt-azt a látványosságok közül, valamint a stadionból szurkolva sokkal élvezhetőbbnek találtam a focit, mint a tévé előtt ülve, mégis haza kellett mennem egyetlen nap után. Egyrészt azért, mert Stibinek már így is rengeteg pénzébe került a mi kis kiruccanásunk, másrészt pedig azért, mert volt még egy-két egyetemi dolog, amit mindenképpen el kellett intéznem ahhoz, hogy a következő félévre is kapjak tanulmányi ösztöndíjat
Nem mondom, hogy égető szükségem volt a pénzre, hiszen sosem érdekelt igazán, hogy mennyim van, és mindig mindenem megvolt, ami kellett, mégis meglehetősen motiváló volt az a tény, hogy az egyetem (ahol az állami ösztöndíjam miatt ugye ingyen tanulok) fizet nekem azért, mert jól tanulok.
A csapat meccseit kénytelen voltam a tévéből nézni, és bár így nem volt meg az a nagyszerű hangulat, amit odakint tapasztaltam, de még így is képes voltam a rekedtségig szétordítani a torkomat. A meccsek utáni bulikat pedig egyenes adásban közvetítette nekem Zoli vagy a két Ádi valamelyike, attól függően, hogy hármójuk közül melyikük volt közvetítőképes állapotban.
Együtt örültem velük amikor újabb és újabb sikereket arattak és együtt szomorkodtam velük, miután elveszítették a Belgium elleni meccset és be kellett fejezniük a menetelést (még akkor is, ha közben örültem annak, hogy Zoli végre hazajön).
A nyár sajnos még mindig nyár volt, azaz eszméletlenül jó, de fájdalmasan rövid, viszont egyértelműen kijelenthettem, hogy életem valaha átélt legjobb nyara volt, amiben mindenre jutott időm. Zolival két csodálatos hetet töltöttünk el Horvátországban (az eredeti úticél Olaszország lett volna, de anyu és Mario esete után az 'Olaszország' szó furcsa reakciókat hozott ki belőlem), a többi időt pedig apuval és a barátnőimmel töltöttem balatoni nyaralónkban. És természetesen szakítanom kellett időt a Szalával, Nagyival és Stieber Andrissal való lógásra, mivel az EB után ők kijelentették, hogy mostantól barátoknak számítunk, ami azt jelenti, hogy muszáj együtt buliznunk és fesztiváloznunk a nyáron.
Azt hittem, hogy az EB után minden visszatér az azt megelőzően normálisnak mondott, megszokottá vált kerékvágásba, ami nekem tanulásból Zolinak pedig nürnbergi focizásból áll, kéthetente pedig hazautazik Németországba és találkozhatunk. Az ősz megérkezésével együtt azonban érkezett egy brutális méretű hidegzuhany, ami miatt majdnem minden tönkrement, amit tavasz óta felépítettünk.
Nem mondom, hogy égető szükségem volt a pénzre, hiszen sosem érdekelt igazán, hogy mennyim van, és mindig mindenem megvolt, ami kellett, mégis meglehetősen motiváló volt az a tény, hogy az egyetem (ahol az állami ösztöndíjam miatt ugye ingyen tanulok) fizet nekem azért, mert jól tanulok.
A csapat meccseit kénytelen voltam a tévéből nézni, és bár így nem volt meg az a nagyszerű hangulat, amit odakint tapasztaltam, de még így is képes voltam a rekedtségig szétordítani a torkomat. A meccsek utáni bulikat pedig egyenes adásban közvetítette nekem Zoli vagy a két Ádi valamelyike, attól függően, hogy hármójuk közül melyikük volt közvetítőképes állapotban.
Együtt örültem velük amikor újabb és újabb sikereket arattak és együtt szomorkodtam velük, miután elveszítették a Belgium elleni meccset és be kellett fejezniük a menetelést (még akkor is, ha közben örültem annak, hogy Zoli végre hazajön).
A nyár sajnos még mindig nyár volt, azaz eszméletlenül jó, de fájdalmasan rövid, viszont egyértelműen kijelenthettem, hogy életem valaha átélt legjobb nyara volt, amiben mindenre jutott időm. Zolival két csodálatos hetet töltöttünk el Horvátországban (az eredeti úticél Olaszország lett volna, de anyu és Mario esete után az 'Olaszország' szó furcsa reakciókat hozott ki belőlem), a többi időt pedig apuval és a barátnőimmel töltöttem balatoni nyaralónkban. És természetesen szakítanom kellett időt a Szalával, Nagyival és Stieber Andrissal való lógásra, mivel az EB után ők kijelentették, hogy mostantól barátoknak számítunk, ami azt jelenti, hogy muszáj együtt buliznunk és fesztiváloznunk a nyáron.
Azt hittem, hogy az EB után minden visszatér az azt megelőzően normálisnak mondott, megszokottá vált kerékvágásba, ami nekem tanulásból Zolinak pedig nürnbergi focizásból áll, kéthetente pedig hazautazik Németországba és találkozhatunk. Az ősz megérkezésével együtt azonban érkezett egy brutális méretű hidegzuhany, ami miatt majdnem minden tönkrement, amit tavasz óta felépítettünk.
*Stibi szemszöge*
Csak bámultam a mailt és nem hittem a szememnek. Legalább ötször kellett átolvasnom, mire felfogtam a teljes szöveget és nem csak annyit, hogy foci, baromisok pénz és Washington. Persze az EB után mindenkit sorra bombáztak jobbnál jobb ajánlatokkal, még akkor is, ha a média nem kapta fel annyira, mint a Nagy Ádi Bolognába megy ügyet. Én is kaptam belőlük bőven, de nem akartam otthagyni Nürnberget, mert szerettem, remek barátaim voltak ott, és nem utolsó szempontként fontos volt az is, hogy még mindig elég közel van Magyarországhoz, így simán megoldható az, hogy kéthetente hazaugorjak a barátnőmhöz. Szinte gondolkodás nélkül dobtam vissza a felkéréseket, egészen mostanáig.
Washington más. Washington az Washington. Washington az Amerika. Amerika pedig a leges-leges-legnagyobb álmom ezen az egész világon.
Mióta fociztam, arról álmodoztam, hogy egyszer játszhatok az USA-ban is. És most ott feküdt előttem az egyik leggyönyörűbb ajánlat, amit valaha el tudtam képzelni. És csak egyetlen dolog volt, ami miatt kérdésessé vált, hogy elfogadom-e.
A barátnőm.
Felhívtam az ügynökömet, és megkértem, hogy a lehet legapróbb részletekig vizsgálja meg a szerződést, mert nagy esély van rá, hogy elfogadom. Ő közölte, hogy azonnal hozzá lát a dologhoz, és nem mulasztotta el megjegyezni azt, amit már úgyis tudtam, vagyis azt, hogy ez az ajánlat nagyon, de nagyon jót tenne a karrieremnek.
Az ügynököm után pedig felhívtam az apámat, azért, hogy megmondjam neki, ebédre nála vagyok, mert a fennálló helyzetben egyedül ő volt képes olyan tanácsot adni nekem, ami segíthetett.
Szerettem volna felhívni Dórit, és elújságolni neki a remek hírt, de úgy döntöttem, jobb ha addig nem tud Washingtonról, amíg ki nem találom, hogyan tálaljam neki az ügyet anélkül, hogy kiborulna az új helyzetből adódó távolság miatt.
- Szia Apu! - köszöntem hangosan, amikor beléptem Sárvári otthonunk ajtaján.
- Szia Zolikám! De jó újra látni - köszöntött mosolyogva, majd leültetett a nappaliban. - Szóval... Miben segíthetek? Mintha azt mondtad volna, hogy adódott valami problémád, amit csak velem együtt oldhatsz meg.
- Igen Apu - sóhajtottam, és a kezemben lévő pohár vízre meredtem. Igazán el tudtam volna fogadni valami erősebb italt is, amivel megtámogathattam volna igencsak ingatag bátorságomat, de mivel szándékomban állt hazvezetni még aznap, nem tudtam élni a lehetőséggel. - Az a helyzet, hogy kaptam egy ajánlatot, ami talán felülírja a korábbi elhatározásomat.
- Akkor valami fenomenális dologról lehet szó, hiszen korábban foggal-körömmel ragaszkodtál ahhoz, hogy maradsz Nürnbergben.
- Hát igen. Ami azt illeti, befutott az ajánlat, amire mindigis vágytam. Szerződést ajánlott a D. C. United - böktem ki.
- Mármint... a washingtoni D. C. United? - kérdezett vissza apu totál meglepetten.
- Igen az - nyögtem. A lelkesedését látva csak még nagyobb lett a dilemmám.
- El kell fogadnod. Mindenképpen. Muszáj. Ilyen lehetőséged nem lesz többször.
- Tudom-tudom - bólogattam. - De...
- Zoli - vágott a szavamba. - Egy ilyen ajánlat esetében nincs de. Nagyon jó hatással lenne a karrieredre.
- Igen, ezt így van. De Washingtonból nem lehet kéthetente hazaugrani. Ha havonta sikerülne, akkor már én lennék a király. És nem tudom, mit szólna Dóri egy ilyen távkapcsolathoz.
- Fiam, nem dobhatsz el egy ilyen ajánlatot a barátnőd miatt. Ha nem tudja megérteni, hogy a karriered számodra fontos annyira, hogy Washingtonban focizz, akkor nem való hozzád.
- Ez a tanácsod? - kérdeztem, és nem tagadom, kicsit felment bennem a pumpa. Nem volt jellemző apura, hogy ilyet tanácsoljon. - És mi van azzal, amit egész gyerekkoromban próbáltál a fejembe verni? Mi van azzal, hogy semmi nem lehet fontosabb, azoknál, akiket szeretünk?
- Amikor anyád elhagyott, rájöttem, hogy ha nincs elég pénzem, akkor a szeretettel kitörölhetem a seggemet.
- Dóri nem olyan mint anyu! - jelentettem ki keményen. - Sosem érdekelné a pénzem. És azért Nürnberg sem fizet rosszul.
- Akkor fogalmazok máshogy. - Apu hangja az enyémhez hasonló keménységgel csengett. - Lehet, hogy most nagyon szereted ezt a lányt, de ő csak egy lány. Korántsem biztos, hogy állandó az életedben. A foci viszont az. Lehet, hogy egy év múlva a kapcsolatotok már történelem lesz, a lehetőség viszont már régen elúszik ahhoz, hogy megragadd.
Egy borzasztóan hosszú néma percen keresztül bámultam az apámra, aki úgy beszélt életem szerelméről mint egy focicsukáról, amit ha elszakad kidobok. Megoldást reméltem a helyzetre, de csak még nagyobb lett a problémám. Egy szó nélkül felálltam, és kisétáltam az ajtón.
***
Már majdnem Budapesten voltam, amikor megcsörrent a mobilom. Fájdalmas sóhajjal konstatáltam, hogy Dóri az, majd megnyomtam a kihangosítás gombot.
- Szia Kicsim! - szólt bele azonnal. A hangja még abban az állapotban is a leggyönyörűbb zene volt, amit hallhattam. - Ma még nem is hallottam rólad. Mi jót csinálsz?
- Helló, Bébi. Bocsi, hogy még nem kerestelek ma. Leugrottam apuhoz megbeszélni valamit.
- Sikerrel jártál?
- Azt nem mondhatnám - sóhajtottam.
- Valami baj van? - kérdezte óvatos hangon. - Így a hangod alapján nem tűnsz valami boldognak.
- Ó nem. Minden oké. Minden a leges legnagyobb rendben van - füllentettem. Legszívesebben elsüllyedtem volna, amiért hazudok annak az embernek, aki mindennél és mindenkinél fontosabb számomra, de muszáj volt. Egyedül ezt a módot láttam a kapcsolatunk megőrzésére.
- Hát jó - felelte Dóri. Basszus... hallatszott, hogy nem hisz nekem. - Akkor átjössz?
- Persze - mosolyodtam el. Reméltem, hogy a karjaiban elfelejthetem végre ezt a szar napot és azt, hogy hazudtam neki.
***
Két hét telt el azóta, hogy befutott az amerikai ajánlat. Két hete szerveztem a washingtoni csapatba való leigazolást. És két hete hazudtam a barátnőmnek. Minden egyes csók és ölelés után elöntött a hazugságom tényének borzalma, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy beszéljek vele Washingtonról.
Baromi szarul esett, hiszen Dórin kívül már boldog-boldogtalan tudta, hogy a D. C. Unitedhez igazolok, de még mindig képtelen voltam elmondani neki. Szerencsémre Dórit nem érdekelte annyira a foci, hogy sporthíreket hallgasson vagy sportújságokat olvasson, így egyelőre biztonságban volt a hír.
Őszintén fogalmam sincs, mint képzeltem, amikor eldöntöttem, hogy nem avatom be őt a dologba addig, amíg nincs konkrét tervem arra, hogy hogyan oldom meg a dolgot. Ötletem sincs arra, hogy képzeltem, hogy nem fog kiderülni a dolog, ha a közös barátaink közül mindenki tud róla.
Csak egy laza buli kellett hozzá. Egy egyszerű haveros este a lakásomon. És egyetlen rövid és óvatlan kérdés, ami Szala szájából hangzott el, és a bomba, amit két hete növelgettem felrobbant.
- Szóval mikor is repülsz Washingtonba? - kérdezte Szala a kanapémon ülve, miközben éppen azon tanakodtunk, hogy melyik filmet válasszuk estére. Egy pillanatra néma csönd telepedett a szobára. A hőmérséklet két másodperc alatt csökkent le mínusz ezer fokra.
- Milyen Washington? - kérdezte Dóri, aki mellettem ült.
- Hoppacsek! - nyögte Szala. - Te még nem tudtál róla?
- Miről nem tudtam? - kérdezte zavartan.
- Még nem mondtad neki? - nézett rám a barátom, szintén meglehetősen zavartan.
- Mit nem mondtál nekem? - kérdezte Dóri. A hangjából ítélve egyre dühösebb lett.
- A jövő hónaptól Washingtonban fogok focizni.
- Ez valami vendégjáték cucc lesz? Olyan meghívnak egy meccsre, de utána hazajössz típusú? - kérdezte halkan. Szerintem tudta, hogy nincs igaza.
- Nem. Szerződtettek. Október ötödikén utazom - feleltem. A hangom alig hallatszott. Úgy éreztem, elsüllyedek. A szívem meghasadt a szerelmem arcán lecsorgó könnyek látványától. - Sajnálom, hogy eddig nem mondtam. Ki akartam találni valamit a távkapcsolatra, de...
- Kevesebb, mint három hét múlva Amerikába utazol, és egy szóval sem említetted?
- Én... én csak...
- Nem érdekel a hanta - szakított félbe élesen. - Válaszolj!
- Igen - suttogtam. Vártam a kitörést. Vártam, hogy leordítja a fejem. Vártam, hogy hozzám vágja az első dolgot, ami a keze ügyébe kerül. Sokkal jobb lett volna, mint az, ami következett.
- Soha életemben nem csalódtam még ekkorát. Senkiben - közölte halk, megtört hangon. A könnyei egyre jobban patakzottak. Nem mondott mást. Egyszerűen felállt mellőlem, és kisétált a lakásból.
Én pedig csak néztem utána, és tudtam, hogy mindent tönkretettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése