7. Fejezet (Dóri szemszöge)

Hirtelen azt sem tudtam, mi történik velem. Nem tudtam, hogy milyen, nap van, hogy hol vagyok... komolyan... Még azt sem tudtam volna megmondani, hogy ki vagyok. Nem létezett a világ. Nem léteztem én... Csak Zoli létezett, a nagy, meleg kezei az én pici kezeimen, a puha szája az én számon, az illata az orromban... Soha nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. De sajnos egy idő után már nem kaptam levegőt, így meg kellett szakítanom csodálatos tevékenységünket.Zihálva szakadtunk el egymástól. A fejemet a focista vállára hajtottam, és igyekeztem úrrá lenni a légzésemen. Nem igazán sikerült. A hozzám simuló mellkas remegéséből tudtam, hogy ő is légzési nehézségekkel küzd. Fogalmam sincs, hány perc telhetett el így. Zoli a hajamba temette az arcát, én a nyakába fúrtam a fejemet és hosszú hosszú ideig csak pihegtünk. Végül ő törte meg a csendet.

-          Húha – nyögte.

-          Egyetértek – mosolyogtam rá félénken és a fülem hegyéig elpirultam.

-          Ez... én... nem is tudom, mit mondjak. Dóri... te... én... mi – hebegett. – Ez valami hihetetlen volt!

-          Igen. Szerintem is.

-          Most hogyan tovább? – kérdezte, miközben a térdére könyökölt és féloldalasan felnézett rám. Az arckifejezésén láttam, hogy szinte várja a pillanatot, amikor belegondolok, mi is történt az előbb és elszaladok.

-          Hát... izé... nem tudom – nevettem fel idegesen. – Ha akarod, nyugodtan mondhatjuk az, hogy nem történt meg... izé... nem fogok haragudni miatta...

-          Félreérted! – vágott a szavamba. – Eszem ágában sincs elfelejteni ezt a csókot! – kiáltotta hevesen. – Csak... csak nem tudom, mit tegyek. Én nem az a fajta férfi vagyok, aki csak úgy szórakozásból nőket csókolgat, aztán lelép. Most sem akarok lelépni. Eszem ágában sincs! Csupán... nem vagyok benne, biztos hogy egy olyan fiatal és nagyszerű nő, mint te, Dóri, pont egy ilyen alakra vágyik, mint én. Ha nem tudnám, hogy túl idősnek fogsz tartani magadhoz, akkor most azonnal megkérnélek rá, hogy légy a barátnőm, de...

-          Hé! – suttogtam, és az ujjamat az ajkára tettem. – Mégis miből gondolod, hogy nem akarok a barátnőd lenni? Kábé tizenhat éves korom óta erről álmodozom. El sem hittem, hogy valójában is megtörténhet. Most viszont már el tudom hinni. És egészen mást érzek irántad, mint a tizenhat éves énem. És hogy idősebb vagy? Uggggyan! Hány évvel is? Hét? Az nekem még tökéletesen belefér – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Szóval... feltennéd úgy igazándiból is azt a kérdést?

-          Nem kell kétszer kérned! – villantotta rám pajkos macskaszemeit. – Hidasi Dorottya! Leszel a barátnőm?

-          Örömmel! – sikkantottam boldogan, és a nyakába vetettem magam.

Ezek után még csináltunk ezt-azt a Szigeten – igazán semmi komolyat, csak pár közös képet, amit majd egyszer (sem Zoli, sem én nem tudom, mikor) megmutatunk a nagyvilágnak. Aztán elindultunk kifelé, immár teljes sötétségben.
Stibi azt mondta, hogy a Margit-híd budai hídfőjének közelében parkol a kocsija, és mint barátom, kötelességének érzi, hogy hazavigyen engem, sőt találkozni akar az apámmal is (:D), így arra felé vettük az irányt. Azonban nem tudtuk megállni, hogy egy árva bámész pillantás nélkül otthagyjuk a csodálatosan kivilágított Budapestet, ezért a híd egy pontján megálltunk. Zoli a korláthoz húzódott, hogy ne nagyon gátoljuk a hídon nyüzsgő emberek tömegét (bár a tömeg nagy része is álmélkodva bámészkodó emberekből állt), átkarolta a derekamat, a vállamra hajtotta a fejét, és beleszuszogott a nyakamba. Én a kezére simítottam a kezem, és elmosolyodtam. Egyáltalán nem tűnt furcsának számomra az ilyen mértékű testi kontaktus. Miért is tűnt volna furcsának? Hiszen az a dolog, ami köztem és Zoli között egyre inkább kibomlott, már nagyon nem „egynapos” történet volt.

-          Hmmm – motyogta Stibi, miközben apró puszit lehelt a nyakamra. – Nem is tudod, milyen jó érzés, hogy újra van valakim, akit ölelgethetek, és alacsonyabb nálam!

-          Ez most bók akart lenni? – kérdeztem nevetve. – Mert annak eléggé gyenge volt.

-          Bocsi. Majd még gyakorlom – felelte Zoli, és a hangján hallottam, hogy ő is jól szórakozik.

-          Amúgy... kit ölelgettél te eddig, aki magasabb, mint te? – kérdeztem. A gyomromban undok, pici, méregzöld féltékenység-golyócskák kezdtek növekedni. Elég rosszul éreztem magam tőlük. Milyen barátnő az, aki két órával azután, hogy összejött valakivel, már nem bízik az illetőben?

-          Szalát – felelte röhögve. – Meg újabban Nagyit, is, ha a másik Ádám nem ért rá. – Folyamatosan röhögött, majd tartott egy kis hatásszünetet. Megfordultam a karjaiban, és ahogy sejtettem, egy hatalmas, gonosz vigyor fogadott. – Csak nem féltékeny itt valaki?

-          Álmodba – röhögtem a képébe. Aztán megcsókoltam, mert nem bírtam tovább nézni azt a cuki száját.

Röhögős-romantikus pillanatunkat a mobilom csörgése zavarta meg. Sóhajtva bontakoztam ki focistám öleléséből, és fogadtam apu hívását. Röviden elmondtam neki, hogy találkoztam valakivel a szigeten, ezért kicsit elnyúlt a délutáni sétám, és hogy azonnal megyek haza, de lesz egy kis meglepetésem is, aztán leraktam
A hazaút csendben telt. Én a gondolataimba merülve néztem az aranysárga fényben fürdő utcákat, Zoli pedig az útra meredve vezetett, és közben láthatóan idegesen rágcsálta az ajkát. A lakásunkhoz érve leparkolt és leállította a motort, de mozdulni nem mozdult az ülésből.

-          Hékás! – simogattam meg a combját. – Nem lesz semmi gond! Apu bír téged. És tuti örülni fog a boldogságomnak. Ismerem! Hidd el, ha itt valakitől félned kell majd, az anyu lesz, de ő most úgy sincs itthon. És különben sem érdekel, mit gondol. Két hónapja nem is láttam. Csak utalgatja a pénzt a bankszámlámra, de szerintem meg sem ismerne, ha szembe mennék vele az utcán! Ne izgulj!

-          Annyira édes vagy! – fordult felém, majd rám mosolygott, adott egy icipici, pillangószárny-könnyű csókocskát a számra és kikapcsolta a biztonsági övét. – Essünk túl rajta!

A lakásba egyedül léptem be. Zolival azt beszéltük meg, hogy én beszélek apuval, aztán ő előugrik az ajtó mögül, mindenki örül, apu felbont egy üveg bort (én pityergek egy kicsit), és kész a „hepiend”. Ez első hallásra nagyon könnyűnek tűnt, de nem mondom, hogy nem remegtem egy kicsit,amikor benyitottam.

-          Szia Dórikám! Na mesélj! Mi az a meglepetés? – nézett rám apu, olyan arccal, mint egy óvodás, aki várja az ajándékát.

-          Hát... izé... Az van apu... hogy... na... Csak annyi... hogy izé... van egy barátom – nyögtem ki, megint elvörösödtem, és szerettem volna, ha elnyel a nappali bordó szőnyege.

-          Ez nagyszerű! – élénkült föl apu. Kicsit furán néztem rá, mert egy apától nem ilyen reakciót vár az ember, de a fő az volt, hogy nem akadt ki. – És milyen a srác? Mikor láthatom? Esetleg itt van? Bemutatod nekem? És...

-          Apu! – emeltem fel a kezem, hogy lecsendesítsem. Folyamatosan mosolyogtam. – Jól gondolod. Itt van, de a folyosón várakozik. És kicsit ideges, úgyhogy légyszi ne nagyon támadd le – nyugtattam mosolyogva. Mondjuk ismeri Zolit, így arra gondoltam, talán kicsit megnyugszik, amikor meglátja. Reméltem, hogy így lesz. Biztos voltam ugyanis abban, hogy a folyosón szobrozó, lámpalázas focista mindenre számít, csak egy nagyra nőtt gyerek izgatott örömére nem.

-          Jó. Oké... Izé... Akkor itt várom – ült le apu a kanapéra, én pedig kisiettem.

-          Na? Hogy viselte? – kérdezte Zoli azonnal.

-          Teljesen felpörgött – mondtam nevetve. Aztán az idegtől remegő férfira néztem. – Nyugi már! Gyere! – ragadtam meg a kezét és magammal vonszoltam. Egyenesen a nappaliba. – Apu! Bemutatom a barátomat, Stieber Zoltánt.

Egy hosszú pillanatig néma csend ült a szobán. Én a fejemet kapkodtam a lovagom és az apám között, az előbbi behúzott nyakkal várta a végkifejletet, az utóbbi pedig egyre szélesebben mosolygott. Apu arcát látva megkönnyebbülten fellélegeztem, és éreztem, hogy a mellettem álló Zoli is felenged egy kicsit. Apu szemét örömkönnyek lepték el.

-          Nahát Gyerekeim! – suttogta és felállt, hogy az ölelésébe vonjon minket. – Áldásom rátok! Nagyon boldoggá tettetek! Dórikám! Szerencsés lány vagy! Ő annyira jó fiú! És Zolikám... tiéd a nap főnyereménye! Kérlek, nagyon vigyázz rá!

-          Úgy lesz. Ígérem! – suttogta ünnepélyesen Zoli.

És ekkor jött el az a pillanat, hogy tényleg pityeregni kezdtem. Apu szeme változatlanul könnyes volt, Stibi pedig elég gyanúsan szipogott, és közben felfelé pislogott. Így történt hát, hogy bemutattam az apámnak az első (és egyben utolsó) barátomat. És azt hiszem, pont tökéletes volt így.

Sziasztok!

Ez lenne a következő rész. Tudom, hogy kicsit rövidke lett, de remélem, azért tetszik! :)

Jó olvasást!

Puszi: Dóri

6. Fejezet (Stibi szemszöge)

Azóta a bizonyos februári nap óta, amelyen úgy igazán megismerkedtem Hidasi Dorottyával, minden megváltozott. Minden nap tűkön ülve vártam az edzések végét, hogy felhívhassam vagy ráírhassak, és elmondhassam neki, mi történt velem aznap. Majdnem az egész szabadidőmet Dóri töltötte ki.

Emellett pedig boldog voltam, hogy újra Stieber Zoltánként focizhatok, a magyar válogatott tagjaként és a magyar szurkolók örömére. Jó volt hazajönni, és ismét sok időt tölteni az öcsémmel, Andrissal, akivel korábban azért nem találkoztam sokat, mert ő Angliában focizott, én pedig Németországban, mostanában pedig azért nem, mert ő hazajött Magyarországra, én viszont még mindig Nürnbergben játszottam. Jó volt találkozni a válogatott tagjaival és újra felvenni a szálakat azokkal, akikkel régen találkoztam, mint mondjuk Szalai, Kádár vagy Kleinheisler, de jó volt megismerni az új arcokat is, mint például Nagy Ádámot, aki rövid időn belül a baráti körömbe került (de szigorúan csak a második helyre, mert Szalát senki nem ütheti ki a „legjobb barát” posztból). Az eb-láz is jó volt, akkor is, ha egyelőre még csak a csapattagokat érintette.

A napjaimat mindössze az árnyékolta be, hogy egyáltalán nem találtam meg a közös hangot a válogatott csapatkapitányával, Dzsudzsák Balázzsal. Hogy miért utál Dzsudzsi, arra egyáltalán nem tudtam logikus magyarázatot keresni. És ezzel nem csak én voltam így, hanem a többi focista is. Persze próbáltam túltenni magam a helyzeten, és nem nagyon beszélni Balázzsal, de valamilyen szinten kommunikálnunk kellett egymással, hiszen egy csapatban játszunk. Ezek az esetek egytől egyig azzal végződtek, hogy Dzsudzsi megalázott engem, amivel felingerelte forrófejű legjobb barátomat, Szalát, aki nem bírta, hogy teljes nyugalommal tűröm a sértegetést, és szét akarta verni a szőke kapitányt. Kettőnk (illetve Ádámmal együtt hármunk) folytonos viszálya pedig széthúzáshoz vezetett, ami már Bernd Storck figyelmét sem kerülte el. A szövetségi kapitány ráparancsolt Balázsra, hogy lesz szíves megtűrni engem, mert az eb-s szereplésünk a tét. Ezek után Balázs kissé lenyugodott, de korántsem rendeztük kettőnk kapcsolatát.

Az, hogy Storck figyelmeztetése miatt átállt arra, hogy csak akkor szekál, amikor Szalai és Storck nem látja. Ez pedig igazán zavaró volt, és néha már én is eljutottam volna arra a pontra, hogy beverek neki, de hála az égnek ott volt nekem Dóri és Andris. Az, hogy bármi történt, azt elmondhattam nekik, segített abban, hogy nyugodtan tudjam viselni a piszkálódást. És ezért mindkettőjüknek nagyon hálás voltam.

***

Szombat volt. Pont egy héttel azután, miután lementem Veszprémbe, hogy találkozzak Dórival. Erre a hétvégére nem tervezte, hogy hazajön, amit egy részről sajnáltam, hiszen nagyon jó lett volna újra találkozni vele, másrészről viszont nem bántam, mert így igent tudtam mondani Szala azon ötletére, hogy ugorjunk ki a Margit-szigetre focizni egy kicsit.

Délután egy körül járt az idő, amikor régi mackógatyában és kikopott pólóban a sziget Margit-hídi bejáróján sétáltam. Ádámmal ugyanis azt beszéltük meg, hogy a zenélő szökőkút mellett találkozunk, mert arra sok az üres füves terep, ahol rugdoshatunk. A kúthoz érve azonnal kiszúrtam Ádámot.

-          Helló Haver! – ugrott föl, hogy szokás szerint kézfogással üdvözöljön.

-          Helló!

-          Mond, benne vagy abban, hogy miután kirugdostuk magunkat, beugorjunk anyához egy túrógombócra?

-          Naná! Nála jobban kevesen csinálják.

Miután ezt megbeszéltük, kerestünk egy helyet magunknak és lábteniszezni kezdtünk. Elég régen játszottunk már ilyesmit ahhoz, hogy tökéletesen kijöjjünk a gyakorlatból, ezért nagyjából az időnk felét azzal töltöttük, hogy rohangáltunk a labda után a bokrokba, az buszok elé az útra, a kutyák szájába és kis híján a Dunába is. A másik felét pedig majdhogynem elvette az, hogy a saját bénaságunkon röhögtünk, de ez így volt tökéletesen Szalás-Stibis délután.

Egy alkalommal a labda eléggé messzire ment egy megfontolatlan és abszolút szükségszerűtlen bikázás következtében, amit magam sem tudom miért, de én követtem el. Ezért nekem kellett utána mennem. Elkocogtam arra, amerre rúgtam, befordultam egy kisebb kanyarban és szembe találtam magam Dórival. Nagyon ciki módon teljesen leblokkoltam. Hiszen... azt mondta, hogy nem jön haza hétvégére... És mégis. Ott állt előttem, teljes valójában, piros tornacipőben, farmerban, a cipő színével megegyező színű bőrdzsekiben, kibontott hajjal, kezében az elgurult labdával.

-          Zo... Zoli? – kérdezte hasonló meglepődéssel a hangjában, mint amit én éreztem. – Ezt keresed?

-          Ó, igen – bólintottam és elvettem tőle. – Amúgy... szia.

-          Szia – nevetett fel halkan. Istenem! Annyira imádom a nevetését!

-          Hogyhogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy most is Veszprémben maradsz?

-          De igen, csak apu vendégséget szervezett, és haza kellett jönnöm pizzát meg pogácsát sütni. Gondoltam is rá, hogy felhívlak, mert nagyon szomorúnak tűntél, hogy nem találkozhatunk, és mert egyik itteni barátnőm sem ért rá, de aztán eszembe jutott, hogy talán csináltál valami programot a tesóddal vagy valamelyik barátoddal és gondoltam, nem zavarlak, hanem inkább sétálok.

-          Ez nagyon kedves tőled – mosolyogtam rá. Atyaég, milyen helyes! – Viszont ha már így összefutottunk, nincs kedved megismerkedni Szalai Ádámmal?

-          Szalával? Dehogynem! – csillantak fel azok a gyönyörű, mélybarna szemei.

-          Akkor gyere! Már tutira keres.

-          Húhúú! Úgy látom, nem csak a labdát fogtad meg! Miért nem mesélted, hogy van csajod? – rikkantotta Ádi, amikor kiléptünk a rétre.

-          Ádám! – léptem hozzá, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését, amit Dóri látszólag nagyon mulatságosnak talált. – Engedd meg, hogy bemutassam egy nagyon kedves barátomat, Hidasi Dórit. Dóri, neked azt hiszem, nem kell bemutatnom Szalát.

-          Örülök, hogy megismerhetlek – vigyorgott a lányra Ádi, majd újra felém fordult. – Mondd csak! Tud a kedves barátod focizni?

-          Hát... – néztem bizonytalanul Dórira. Azt tudtam róla, hogy hiába az apja minden igyekezete, nem érti a játék szabályait, de nem tudtam, hogy a gyakorlattal hogy állt.

-          Én és a labda? – kérdezte ő zavartan nevetve. – Veszélyes párosítás.

-          Szóval nem – összegezte IQ-bajnok barátom. – Segáz! Akkor megtanítjuk.

Isten a tanunk rá, hogy az elkövetkező másfél órában tényleg mindent megtettünk azért, hogy megtanítsuk Dórinak az alapokat, de a végeredmény nem lett sokkal másabb, mint a kiindulópont. Mindenesetre mindhárman hatalmasokat nevettünk és remekül éreztük magunkat.

Boldogságunknak Ádám telefonja vetett véget.

-          Szia Anyu! – szólt bele. – Nem még mindig a szigeten vagyok Stibivel, meg egy barátjával... Oké. Megkérdezem.

-          Jössz akkor túrógombócozni? – fordult felém.

-          Nagy baj, ha azt mondom, hogy most inkább nem?

-          Dehogy! Több marad nekem! – vigyorgott, majd újra a füléhez emelte a telefont.

-          No... Srácok sajnos én most megyek. Vár rám rengeteg fincsi túrógombóc – fordult felénk, amikor letette. – Jó volt veletek, Dóri örülök, hogy megismertelek és csak így tovább! Menni fog ez neked! Stibesz, veled az edzésen majd találkozunk. Sziasztok!

-          Szia – ráztam meg a kezét, Dóri pedig intett neki.

Rövid időn belül kettesben maradtunk.

-          Nyugodtan elmehettél volna vele! – nézett rám a lány. – Nem haragudtam volna meg.

-          Tudom, de kedvet kaptam egy kis sétához veled – vigyorogtam rá. Azt nem vallottam be neki, hogy a múlt szombat után csak erre vágyom. – Szereted a vattacukrot? A Margit-sziget nem Margit-sziget vattacukor nélkül.

-          Osztom a véleményedet – nevetett rám, aztán egy közeli árushoz sétáltunk és vettünk egy hatalmas, bugyikék vattacukrot.

-          Most mi legyen? – kérdeztem, miután eltettem a tárcámat (természetesen én fizettem, és akkor sem tudott volna lebeszélni erről, ha fejre áll).

-          Itt is van állatkert – ajándékozott meg a világ legszebb és legmelegebb mosolyával.

Miután megnéztük az állatkertet, és a vattacukor is elfogyott, letelepedtünk egy padra, és egy ideig nem szóltunk egy szót sem. Csendben néztük a kutyasétáltatók, bringóhintózók és sétálók színes kavalkádját és vele még ez is jó volt. Jó volt, mert a közöttünk beálló csend nem az a kínos „fogalmamsincsmitmondjak” féle csend volt, hanem valami meghitt, nyugalmas csend, amiben komoly gondolatok formálódtak.

Kettőnk közül végül Dóri volt az, aki megtörte a csendet.

-          Nos... – fordult felém mosolyogva. – neked hála ismét egy nagyszerű délutánt tudhatok magam mögött. Köszönöm!

-          Nincs mit megköszönnöd – viszonoztam a mosolyát. – Nagyon szívesen járok a kedvében egy olyan helyes lánynak, mint te.

-          Pedig ezer más lánnyal is tölthetnéd az idődet – jegyezte meg. Hanglejtéséből arra következtettem, hogy nem is igazán hozzám beszélt. Inkább olyan volt, mintha hangosan gondolkodna. – Lehet egy kérdésem?

-          Már volt is, de csak nyugodtan – villantottam felé féloldalas mosolyt.

-          Miért pont én? Biztosan vannak nálam idősebb, érettebb nők is, akiknek... akiknek felkelted az érdeklődését. Tuti, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, aki igent mondana, ha elhívnád valahová. És mégis az én társaságomat keresed, engem hívsz föl esténként, és velem csetelgetsz órákon keresztül. Miért?

A kérdése nem lepett meg. Fel voltam rá készülve, hogy előbb vagy utóbb szöget üt a fejében, hogy huszonhét évesen vajon miért pont őt választottam. Én is számtalanszor kérdeztem meg magamtól ugyanezt, és ennek hála, akkor, amikor ő tette föl nekem a nagy kérdést, már kész válaszom volt számára.

-          Ez nagyon egyszerű – csúsztam közelebb hozzá a padon. – Tudod... tényleg elég sok olyan nő van, akinek – ahogy te mondtad – felkeltem az érdeklődését. Fiatalabbak, idősebbek, németek, magyarok... Mégis azt kell hogy mondjam, hogy eddigi életem során mindössze két kapcsolatom volt, és mindkettőnek két hónap alatt vége lett. – Erre ő kérdő, értetlen tekintettel nézett rám. – Hogy miért? Azért, mert kiderült, hogy mindkettőt csak a Stieber név és a pénzem érdekelte. Ezek után már elővigyázatosabb voltam. Már vagy három éve nem volt sem komolyabb sem pedig komolytalanabb kapcsolatom, mert egyszerűen nem találtam olyan lányt, akin ne látszott volna, hogy csak Stieberné akar lenni. És ezek után jöttél te. Félénken és természetesen. Hosszú ideje te vagy ez egyetlen, akin azt látom, hogy van benne egy kialakult kép Stieber Zoltánról, a sztárfocistáról, de ő megpróbálja lerombolni ezt a képet, és megismerni az igazi Stieber Zoltánt. És mindennek a tetejébe csinos és kedves vagy, jó a humorod és csodálatosan lehet veled beszélgetni. Ki lenne olyan ostoba a helyemben, hogy nem téged választana?

Az egész monológot a mellettem ülő lány szemébe nézve mondtam el. Szerettem volna, ha látja rajtam az őszinteséget. A „világmegváltó nagybeszédem” után könnyek szöktek a szemébe.

Jaj ne! Valamit elrontottam?

-          Bocsánat! – szabadkoztam azonnal, amikor megláttam az első gömbölyű vízcseppet legördülni az arcán. – Túl rámenős voltam. Túl sok mindent zúdítottam rád. Nem akartam, csak... egyszerűen kikívánkozott belőlem. És... – mutatóujját a szájamhoz érintve állította meg a szabadkozásomat. Ekkorra már olyan közel ültünk egymáshoz, hogy egy hajszál nem fért volna közénk.

-           Félreérted – mosolygott rám. – Azért sírok, mert annyira szépen mondtad, amit az előbb mondtál. Mióta úgy igazán, személyesen is ismerlek, rengetegszer álmodoztam arról, hogy valami hasonlót fogsz mondani nekem. Hogy nem csak játszadozol velem. Tudom, hogy nagyon kevésszer találkoztunk, de ennyi idő – a telefonbeszélgetéseinkkel és minden mással kiegészülve – nekem bőven elég volt ahhoz, hogy megkedveljelek. És ne úgy, ahogy a sztárfocistát kedvelem, hanem egészen máshogy. Sokkal komolyabban. Sokkal mélyebben.

-          Örülök, hogy ezt mondod – szólaltam meg alig hallhatóan, és lágyan megsimítottam az arcát, mert egyszerűen muszáj volt hozzáérnem, ő pedig belesimult az érintésembe. – Örülök, hogy ezt mondod, mert így már meg merem tenni ezt – suttogtam a szájára, majd megszüntettem a maradék távolságot is kettőnk között...

Hát sziasztok!

Ez lenne itt az újabb rész. Őszintén remélem, hogy nem utáltok nagyon a vége miatt!

Puszi:

Dóri :)

1. Díj

Sziasztok!

Egy örömteli bejelentenivalóval érkeztem. Ez pedig nem más, mint az, hogy díjat kaptam (még valamikor augusztusban, amikor vadul tombolt a nyár, és nem volt időm kirakni), amit ez úton is szeretnék megköszönni az Országok viadala című blog íróinak: Sofia Currington-nak, Lili Leone-nak, Maja Tankwall-nak.

Szabályok:

♦ Köszönd meg a díjat, és tedd ki, akitől kaptad!

♦ Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!

♦ Írj 12 dolgot az illető blogjáról!

♦ Írj 12 dolgot a saját blogodról!

♦ Válaszolj 12 kérdésre!

♦ Tegyél fel 12 kérdést!

♦ Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hisz mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény; a lényeg, hogy építő jellegű legyen. (Ha a díj bejegyzés alá kommentelsz, az nem számít, ;) )

♦ Cseréljetek linket!

♦ Küldd tovább 12 embernek!

♦ Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen

12 dolog az Országok viadaláról:

1. A történet Éhezők viadala fanfic, de mégis kicsit más.

2. Különböző országok kiválasztott képviselői küzdenek meg egymással.

3. Az eseményeket három lány szemszögéből ismerhetjük meg.

4. Az ő nevük Arabella Asesino, Isabel Infierno és Cristina Angell.

5. Isabel a húga helyett jelentkezik a versenyre, bár ezt tiltják a szabályok.

6. A lány azért teszi ezt, mert Swan, a húga vak, és így nem lenne sok esélye a viadalon.

7. Minden országnak két kiválasztottja van, egy fiú és egy lány.

8. Isabel Spanyolország női kiválasztottja, a társa Carlos Contreras.

9. Arabella országtársa Julio Fuarez, ők ketten Brazília képviselői.

10. Cristina és társa, Francesco Fiore, Olaszországot képviselik.

11. A verseny az előző év győztes országában, Angliában kerül megrendezésre.

12. Kedvenc szereplőm: Isabel Infierno.

12 dolog a saját blogomról:

1. Focis blog.

2. Stieber Zoltán fanfiction.

3. Stibi és a főszereplő lány, Dóri között hét év korkülönbség van.

4. Stieber mellett a magyar válogatott más tagjai is szerepet fognak kapni.

5. Több helyszínen játszódik.

6. A fejezetek egyelőre Dóri szemszögéből íródnak, de később ez változni fog.

7. Szalai Ádám és Nagy Ádám mellett Stibi öccse, András is elég jelentős szerepet fog kapni.

8. A blog jelenleg öt fejezetes.

9. A tervezett fejezetszám harminc-negyven.

10. A történet nem csak az eb végéig fog tartani, mert az éjjel soha nem érhet véget (:D).

11. Dóri családjáról eddig annyit tudni, hogy az apja sportorvos, az anyja pedig folyamatosan üzleti úton van.

12. Vigyázat! Romantika veszély!

Válaszaim a 12 kérdésre:

1. Honnan jött a blogger neved?

A saját nevemből :)

2. Melyik karakteredre hasonlítasz a leginkább?

Dórira. (Akit nem véletlenül hívnak így :D)

3. Szoktál a környezetedből mintázni szereplőket?

Nem.

4. Van olyan könyv, aminek megváltoztatnád a végét?

Igen. A beavatott sorozat befejező része.

5. Hány oldal terjedelmű az eddigi leghosszabb írásod?

Nyolcvan.

6. Találkoztál már valamelyik blogger ismerősöddel? Ha nem, kivel találkoznál szívesen?

Még nem, de Victoria Green-t szívesen megismerném.

7. Milyen történeteket szeretnél a jövőben írni?

Bármit, amire valahonnan/valamiért ihletet kapok.

8. Ha találkoznál a blogod főszereplőjével, mit mondanál neki? :D

Attól függ melyik főszereplővel :D Ha Dórival találkoznék, közölném vele, hogy Stieber az enyém, ha Stibivel, akkor valószínűleg semmit, mert lefagynék.

9. Volt már olyan, hogy megbántad, hogy elkezdtél egy blogot?

Igen, és azt töröltem is.

10. Ki lenne az akinek sose mondanád el, hogy blogolsz? (ha van olyan)

Nincs ilyen.

11. A blogunk három főszereplője közül ki áll hozzád a legközelebb, és miért pont ő?

Talán Isabel, mert én is képes lennék vállalkozni a lehetetlene, ha valamelyik testvéremet menteném meg vele.

12. A fiú/férfi karakterek közül ki jön be a legjobban külsőre és belsőre? Miért?

Carlos. Ő minden szempontból tökéletes :)

12 kérdésem:

1. Mit jelent neked az írás?

2. Hány blogod van?

3. Van kedvenc saját karaktered?

4. Milyen történeteket szeretsz írni?

5. Azonnal leírod, amit jónak látsz, vagy vársz vele, amíg érlelődik?

6. Volt már olyan, hogy változtattál az általad elképzelt eseménysoron, mert túlzottan megkedveltél egy karaktert?

7. Milyen blogokat szeretsz olvasni?

8. Van kedvenc bloggered?

9. Van olyan blogger, akivel szívesen találkoznál?

10. Melyik a kedvenc könyved?

11. Sírtál már könyvön életedben?

12. Van olyan könyv, amit sehogy sem tudsz megkedvelni?

Díjazottjaim:

1. Szív-hangok/Csak egy év

2. Szív-hangok/Következő év

3. Édes élet

4. Szerelmem a tanárom

5. You given me purpose

6. Célkeresztben (Harry Styles)

7. Elfeledett baletcipők