13. Fejezet

Az idő durván begyorsult azután a bizonyos nap után, amikor apu rájött, hogy az élet nem állt meg ott, hogy anyu elhagyta őt. Persze nem bocsátott meg neki (ahogy én sem), de úgy döntött, megpróbál túllépni a dolgon. És mindig amikor nagyon elhagyta volna magát, emlékeztettem rá, hogy hamarosan utazunk Bordeaux-ba. Ez a gondolat mindig feldobta.

Végül szállásunk is lett Szalai Ádám segítségével, aki valami bonyolult és szerteágazó nemzetközi kapcsolathálózatról magyarázott a telefonba. Kb. a felénél elveszítettem a fonalat, de nem is nagyon érdekelt, hogy most a párizsi virágboltos vagy a bagettárus ismer-e valakit Bordeaux-ban... Az volt a lényeg, hogy végre-valahára semmi nem állt közöttünk és Franciahon között. Leszámítva a vizsgákat...

Szóval apu dolgozott és készült az EB-lázra, nekem beköszöntött a várva-várt vizsgaidőszak, szóval széttanultam a fejemet, de szerencsére csak öt vizsgám volt, amiket csodák csodájára sikerült úgy felvennem, hogy mindegyiken túllegyek mire indulnunk kell Franciaországba. Ennél már csak az számított nagyobb csodának, hogy mindegyik ötösre vagy négyesre sikerült.

A szinte már követhetetlen pörgésben, amiben barátnős hétvégék, randik, apus hétvégék, zárthelyik és vizsgák örvénylettek összevissza gabalyodva és egymásba folyva, egyszer csak azt vettem észre, hogy június 13. hajnal van, ami azt jelentette, hogy ideje volt elkezdeni összepakolni. A repjegyünket úgy kaptuk meg Zolitól, hogy késő este induljunk Budapestről és reggelre érkezzünk meg Bordeaux-ba, mert úgy lesz időnk elhelyezkedni a szálláson (úgy terveztük, hogy csak a meccs utáni napon jövünk haza, mert úgy el tudok menni az afterpartyra) és talán Zolival is válthatunk pár szót.

Felkeltem hát hajnalok hajnalán (értsd: reggel 9 óra), mert elég régen ismertem magamat ahhoz, hogy tudjam, a pakolásra nekem nem elég egy-két óra. Még akkor sem, ha nem egészen két napra megyek valahová.

Mondjuk lehet, hogy nem tartott volna olyan sokáig a dolog, ha mondjuk nem ülök le az ágyamra egy laza fél órára Zoli mezét bámulni (meg szagolgatni), de na... Olyan cuki volt, amikor odaadta...

Visszaemlékezés

A csapat két héttel az Ausztria-Magyarország meccs előtt ment ki a "terepre", hogy megismerkedjenek az ottani pályával. Stibi az indulásuk előtti napot természetesen velem töltötte, ettől függetlenül úgy ültem az ágyamon, mintha kb. a Holdra készülődne és soha többet nem látnám.

- Kérlek ne légy ilyen szomorú! Ha szomorú vagy, akkor nem szívesen megyek el, és ha ne szívesen megyek el, akkor nem tudok ottlenni fejben, és ha nem tudok ottlenni fejben, akkor rosszul játszom - nézett rám azzal az arckifejezésével, amit annyira imádtam. Mondjuk az összes arckifejezése imádnivaló, de az a szerelmes, könyörgő pillantás határozottan veszélyes.

- Tudom, és hidd el igyekszem... De túl sokat láttalak az elmúlt hetekben ahhoz, hogy ne érzékeljem annak a ténynek a szörnyűségét, hogy te tök messze vagy tőlem - mosolyogtam rá.

- Hát igen...Messze leszek - bólogatott, és az arcán egy pillanatra átsuhant valami, aminek még nem tudtam nevet adni. Utána viszont újra elővette a kedvenc macsós mosolyomat, és csintalanul rám hunyorított. - Alig várom már az üdvözlő csókodat Franciaországban... Azok alapján, amit az edzőtábor után kaptam, nem lesz semmi...

- Annyira disznó vaaagy! - bokszoltam a karjába nevetve.

- De így szeretsz - rebegtette meg a pilláit "csábítóan".

- Igen, és néha komolyan nem értem magam - sóhajtottam színpadiasan.

- Nem érted magad? Ezt nem hiszem el - nevetett fel. - Be kell ismerned, hogy szerény személyem ellenálhatatlan.

- Erre inkább nem mondok semmit, Mr.  Ellenálhatatlan.

- Lassan mennem kell - pillantott a karórájára. (Karórát hord... Ez milyen szexi már???)

- Ja - bólintottam.

- Van számodra egy kis ajándékom - nyúlt az ágyam lábánál heverő táskája felé. Az ölébe emelte, és elővett belőle egy piros pólót. Egy piros pólót, ami nem csak egy egyszerű póló volt, hanem egy focimez! És ráadásul nem is akármilyen, hanem egy 18-as számmal ellátott!

- Úúúúúú! Köszi, köszi, köszi, köszi! - döntöttem le az ágyra egy kisebb csókviharral. - Mindenhol ilyet kerestem, de csak Dzsudzsákosat, meg Nagy Ádámosat vagy Szalásat találtam.

- Hát igen... ők a legnépszerűbbek - bólintott. - Viszont ilyen meze sincs akárkinek... Nézd meg a feliratot a hátulján! - nyomta a kezembe a ruhadarabot.

- Okkké - ültem fel az ágyon, hogy kihajtogassam a pólót, a következő pillanatban pedig elállt a lélegzetem. "Mrs. Stieber" - hirdette a feladat. És bár tisztában voltam vele, hogy akárki, akármit rányomtathat egy pólóra, tehát lehet, hogy a meccsen összefutok kismillió-hatszázezer "Stieber barátnője" és hasonló feliratú pólóval, de az a tény, hogy ezt Ő adta nekem, minden ilyesmit felül fog írni.

- Szeretném, ha egy-két fotón megjelennél mellettem ebben - nézett rám komolyan. (istenem ez az ember! Hogy lehet, hogy akárhogy néz, a brutálhelyes kategóriát ütögeti?).

- Ennyire komolyan gondolod? - kérdeztem meglepetten.

- Persze, hogy komolyan gondolom! - csattant fel, és felült.  - Te talán nem?

- De... de... dehogynem! - mentegetőztem. - Csak még mindig meglep, hogy ez tényleg igaz... Tudod... a korkülönbség, meg minden... Néha nem tudom elhinni, hogy tényleg hosszútávra kellek neked - sütöttem le a szememet. Na tessék... kimondtam azt, amitől a legjobban félek... És alighanem igazi hangulatgyilkos vagyok.

- Dóri! - nyúlt az állam alá, hogy felemelje az arcomat és a szemembe nézhessen. - Kérlek, higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nekem csak te kellesz ezen a világon! Komolyan gondolom. Még soha senkit nem szerettem ennyire. Ez... ez számomra is felfoghatatlan... A legutóbbi kapcsolatom vége óta komolyan kételkedtem abban, hogy a szerelem egy valós, létező dolog. Azt hittem, szerettem őt, és nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az a szerelem, ha az nem az volt. Aztán jöttél te és megmutattad. SZE-RET-LEK. Kérlek, ne kételkedj ebben.

- Istenem, én annyira szeretlek téged! - suttogtam, miközben lágy könnyfátyol telepedett a szememre. Mást nem is mondtam. Csak egyszerűen átöleltem a nyakát és megcsókoltam.

- Tedd el a mezt! Vedd föl a meccsen, és kérlek engedd, hogy a sajtó is megörökíthesse, hogy te tényleg az enyém vagy! - suttogta a szájamra miután szétváltunk.

- Oké - rebegtem alig hallható hangon, még mindig levegő után kapkodva a felemésztő csók után.

Visszaemlékezés vége

- Dóri? Nem pakolsz? - lépett be apu a szobámba.

- Ööööö - bambultam rá még mindig az emlék hatása alatt állva. - Ja... De... De, pakolok.

- Tudtam én, hogy jó ötlet bejönni - vigyorgott apu.

***

A gépünk hajnali egykor indult a Liszt Ferenc reptérről, szóval nyolckor lefeküdtünk, és tizenegykor felkeltünk, hogy biztonságosan összekészüljünk és kiérjünk. Korábban még sosem utaztam repülőn, úgyhogy volt bennem némi izgalom. Reméltem, hogy Millinek és Launak igaza lesz abban, hogy a gépen észre se lehet venni, hogy az ember repül, mert igazán szerettem volna átaludni azt a kb. másfél-két órát, ameddig Budapestről Bordeaux-ba érünk. Leginkább azért, hogy Szívem egyetlen szerelme ne szaladjon világgá, amikor meglát a reptéren.

Az izgatottságom tetőzött, amikor megéreztem, hogy életre kel alattunk a gépezet. Görcsösen markoltam a karfát, és gépiesen tömtem magamba a ropit, hogy ne duguljon be a fülem, vagy mi... Ezt a dolgot nem igazán értettem, de Lau (aki állítása szerint már vagy ezerezer ült repülőn) azt mondta, hogy ez az egyik első szabály, ha az ember repül.

Így indultam hát el a foci EB-re... Remegő gyomorral és pereccel teli pofazacskókkal.

(Stibi szemszöge)

Bordeaux zseniális volt. Amint kaptunk egy kis edzésszünetet, kiugrottunk várostnézni Szalával és Nagyival. Pontosabban... én néztem a várost (vadászva az olyan helyeket, amiket majd megmutatok Dórinak abban a kb. egy napban, amit itt töltenek majd) a srácok pedig olyan kajáldákat kerestek ahol normálisan lehet enni, mert állításuk szerint a szállodai koszt sz*rt sem ért. Sajnos igazat kellett nekik adnom, bár én elvoltam valahogy vele. Mondjuk ez valószínűleg csak az én csodálatos barátnőm miatt volt.

Egyik este ugyanis gulyáslevest kaptunk. Nem fűztünk túl nagy reményeket a dologhoz, így nagyon kellemes csalódás volt, amikor rájöttünk, hogy a feltálalt kaja valóban gulyás, és nem is akármilyen. A baj csak az volt, hogy a tányér amiben hozták, sokkal inkább volt bögrének (vagy bögrécskének) nevezhető. És nem volt repeta... Amikor az engem ért traumát megosztottam Dórival (az üzenet így szólt: Nem kaptam elég gulyást, brühühü :'( ) ő azt válaszolta, hogy amikor hazaérek, akkor főz nekem... Gulyást is meg túrógombócot is... és palacsintát. Szóval azóta amikor kevés volt az étel (vagyis az étkezések 99 százalékában) arra gondoltam, hogy pár hét múlva kapok kaját a barátnőmtől... És ez segített.

A meccs előtti napon már nem volt edzésünk, így semmi nem akadályozott meg abban, hogy kimenjek a barátnőm elé a reptérre. A város határozottan Eb-lázban égett. Nem egy magyar drukkerrel futottam össze várakozás közben. Azt hiszem komoly ínhüvely gyulladást szedtem össze, és tuti, hogy megdöntöttem az egy másodperc alatt kiosztott autogramok világrekordját. Mert bármennyire is hangoztatják a szuperhős-filmek, egy napszemüveg kevés ahhoz, hogy ne ismerjék fel az embert.

Miután nagy nehezen megszabadultam a rajongóinktól és a sajtótól (mert természetesen kinőtt a földből mögöttem néhány újságíró), hozzáláttam a tervem megvalósításához. Még előző este szereztem egy bazinagy (A3) papírlapot, amire szintén bazinagy, piros betűkkel ráírtam, hogy Mrs. Stieber. Nevezhetett bárki nyálasnak (a srácok meg is tették), nem érdekelt, semmi nem tántoríthatott el attól, hogy abszolút csöpögős módon, táblával a kezemben várjam Őt.

A szájam azonnal körbeszaladt a fejemen, amikor megláttam. Kicsit gyűrött volt (repülő, na), de gyönyörű a bordó csőnadrágjában és egyszerű, kék-fehér csíkos pólójában. Szőke hajában fehér keretes napszemüveg csücsült, a vállán bordó táska himbálózott, lábán pedig a táska színével tökéletesen megegyező színű szandált viselt. Tisztában voltam azzal, hogy a vigyorom több mint hülyén festhet, de ez a legkevésbé sem érdekelt... Eljött a meccsre. Nem hagyott cserben úgy, mint valaki más...

- Zoliiiii! - ugrott a nyakamba visítva, majd cuppanós puszit nyomott az arcomra, és elhúzódott. - Mizújs?

- Hol a csókom? - kérdeztem döbbenten. - Ez a puszi olyan volt, mintha a nagyimtól kaptam volna.

- Milyen csókod? - vigyorgott rám "ártatlanul". - Jaaa... hogy az, amit annyira vársz! Nem kapod meg.

- Miért? - méltatlankodtam. - Igenis jár nekem csók - vágtam be a durcit.

- A-a - rázta a fejét. - Disznó voltál. És különben sem akarok rád mászni. Nyüzsögnek itt a fotósok.

- Oké, ez egész logikus... De a szállásotokon kapok csókot? - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Hát... Majd meglátod - mosolygott rám csábosan, majd megfordult és a csomagkiadó felé indult. Hosszú haja kecsesen libbent utána a levegőben - Jössz?

Istenem! Ez a csaj egyszer még a sírba visz! - gondoltam, miközben elindultam a szőke fürtök után.