18. Fejezet

*Dóri szemszöge*

Itt van.

A hangja a kaputelefonon keresztül is csodákat művelt velem. Különösen az esett jól, hogy rettentően elgyötörtnek hangzott, akármennyire is morbid, hogy ez tett boldoggá.

Nem vagyok túlságosan haragtartó ember...

Na jó. Kit akarok becsapni? Általában senkire sem tudok sokáig haragudni. Ha nagyon feldühít valaki, az számíthat rá, hogy két teljes napig utálni fogom, de utána sírva könyörgök neki, hogy bocsásson meg, amiért mérges lettem rá.

Zolit négy napja nem láttam. És ez a négy nap elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, igazából nem is dühös vagyok rá. Nem. A düh csak arra szolgált, hogy magam elől is lerejtsem a félelmemet. Miután rájöttem, hogy valójában mit is érzek, egyértelművé vált számomra, hogy ennek a félelemnek az elűzésére egyetlen ember lehet képes az egész világon: Stieber Zoltán. 

És amikor erre rájöttem, azonnal megbocsátottam neki.

Valamiért azonban úgy éreztem, hogy nem lenne jó ötlet, ha én rohannék oda hozzá. Nyilvánvaló, hogy vele akartam lenni, és eszem ágában sem volt úgy elengedni az USA-ba, hogy nem én vagyok a barátnője, de ezt neki kellett helyrehoznia. Tudtam, hogy a továbbiakban csak akkor működhet kettőnk között a dolog, ha rájön, hogy ilyet többet nem csinálhat végzetes következmények nélkül. És erre nem hiszem, hogy rájöhetett volna úgy, ha megjelentem volna az ajtajában biztosítva őt a megbocsátásomról, sőt szégyenkezve amiatt, hogy kiakadtam rá.

Most viszont itt volt. 

Úgy tűnt, eljött az idő arra, hogy a dolgok ismét a helyükre kerüljenek.

Nem feleltem neki semmit, csak leraktam a telefont, és a csizmámért, majd a kabátomért nyúltam. Apu és a barátai ugyanis épp vad kanbulit tartottak a nappaliban. Na jó... Star Wars-t néztek és pizzát zabáltak, de akkor sem voltam biztos benne, hogy ilyen körülmények között akarom megvitatni a hamarosan teljesen megváltozó, de reményeim szerint újrakezdődő kapcsolatunk jelenlegi és jövőbeli helyzetét.

Jobb ötletnek tűnt leszaladni hozzá az utcára, és ott beszélgetni. Vagy a kocsijában ülve. Vagy a lakásán.

Fogalmam sincs, hogy mennyit gondolkoztam a kezemben a kaputelefonn

al onnantól, hogy meghallottam a hangját, de elég sok idő lehetett, mivel amikor kiértem az ajtón, láttam, hogy éppen arra készül, hogy csüggedten és nagy valószínűséggel minden reményt feladva elkullogjon.

- Várj! - kiáltottam, mert ugyebár nem hagyhattam elsétálni, ha helyre akartam hozni a kapcsolatunkat. Felkapta a fejét, és a hangom irányába fordult.

- Hát mégis szóba állsz velem? - kérdezte reménykedve.

- Naná! - mosolyogtam rá, miközben becsuktam és kulcsra zártam a kaput magam mögött, ezzel is jelezve, hogy nem menekülök vissza a lakásba, bármi történjék is. - Nehéz lenne úgy megbeszélni egy újrakezdést, hogy nem beszélek veled.

- Ó! Tehát még nem szúrtam el teljesen tökéletesen mindent? - kérdezte, és megjelenik az arcán az imádnivaló mosolyának halvány árnyékocskája.

- De. Teljesen és tökéletesen elszúrtad, de én megbocsátottam neked - magyarázom mosolyogva.

- És megtudhatnám, mivel érdemeltem ki a bocsánatodat? - tudakolta, és az a mosoly egyre határozottabbá vált.

- Hát... feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg azt akarom-e, hogy vége legyen ennek a kapcsolatnak.

- És milyen választ találtál rá?

- Azt, hogy egyáltalán nem akarom befejezni ezt - mutattam magamra, majd rá. - De ez még nem jelenti azt, hogy nem kell térden csúszva lenyűgöznöd ahhoz, hogy teljesen visszafogadjalak - nevetem el magam.

- Hajaj... ígérem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a kedvedre tegyek, és megmutassam, hogy mekkora taplónak érzem magam. Mit szólsz kezdetként egy vacsorához? Van foglalásunk egy étterembe.

- Nos mindenképpen jó kezdés - mosolyogtam rá biztatóan, és megindultunk a kocsija felé.

***

- Komolyra fordítva a szót... - kezdett bele, amikor beindítja a motort -  tényleg eszméletlenül sajnálom, amit csináltam. Azt hittem, ha azonnal rád zúdítom a dolgot, anélkül, hogy lehetséges megoldásokat keresnék, akkor megrémülsz és kihátrálsz. Most már látom, hogy ez nagyon rossz döntés volt.

- Nos... minden döntésünket azért hozzuk meg úgy, ahogy meghozzuk, mert abban a pillanatban jónak tűnnek - simogattam meg az egyik kezét a kormányon. Majd mivel úgy döntöttem, hogy ennyi érintés nem elég, úgyhogy az ölebe is húztam a kezét. - A rossz döntésekről, tapasztalataim szerint, csak akkor derül ki, hogy rosszak, amikor már nem lehet visszacsinálni vagy megváltoztatni őket.

- Miért van az, hogy ilyen lazán kezeled a dolgokat? - nézett rám egy jó adag gyanakvással. - Minimum egy pofonra számítottam a mai este során.

- Mert ez az egész tulajdonképpen csak formaság - magyaráztam. - Mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem akar drámázni.

- Igazad lehet - bólogatott, majd nekiállt parkolóhelyet keresni.

Ha nem bocsátottam volna meg neki már vagy ezer éve, akkor az étteremválasztás tuti meglágyította volna a szívemet. Elegáns helyet nézett ki, hangulatos, viszonylag elszeparált, fehér terítővel és mécsesekkel díszített asztalkákkal. Az ilyen gesztusaitól egyszerűen elolvadtam.

Leültünk egy asztalhoz, és valami furcsa idegesség szált meg minket. Olyan érzés volt, mintha ez lenne az első randink. A pincér érkezéséig mindketten a terítőt piszkáltuk, és össze-vissza köhécseltünk.

- Na jó - törte meg a rendelés felvétele után a közöttünk beállt kínos csendet Zoli. - Mivel nem kell a bocsánatodért esedeznem, így azt hiszem, felvázolom, mit találtam ki eddig.

- Rendben - bólintottam, és őszintén reméltem, hogy nem akar elvinni magával Amerikába, mert akkor fájdalom ide vagy oda vissza kellett  volna utasítanom az ajánlatát.

- Szeretném kijelentei, hogy nem szeretnélek magammal vinni. Egyelőre - kezdte a mondanivalóját. 

- Hála a jó égnek! - bukott ki belőlem a megkönnyebbülés. Amikor meghallottam, hogy hangosan is kimondtam, amit gondoltam, zavartan a szám elé kaptam a kezem, majd magyarázkodni kezdtem. - Mármint nem arról van szó, hogy nem szeretlek vagy ilyesmi... És nem azt mondom, hogy soha nem mennék veled... Csak szeretném itt befejezni a sulit... Meg aput sem szívesen hagynám egyedül, mert önellátásból nem éppen jeles... És...

- Hé, hé, hé! - fogta meg gyengéden a kezemet, miközben halkan nevetett. - Pontosan ezekre a dolgokra gondoltam én is. Meg arra is, hogy nem biztos, hogy így kellene kezdjük az együttélésünket. 

- Azt hiszem, még nem igazán állok készen arra, hogy apun kívül bárkivel is együtt éljek - hajtottam le a fejemet, így kendőzve el a vörös arcomat.

- Tudom - simogatta tovább a kezemet. - Hidd el, hogy tudom.

- De ha nem viszel el magaddal, akkor mi lesz? - kérdeztem óvatosan.

- Nos... valószínűleg nagyon nehéz lesz hozzászoknunk a távkapcsolathoz, de nem igazán látok más esélyt. És természetesen minden lehetséges alkalmat meg fogok ragadni, amikor hazajöhetek. Úgy tervezem, hogy legalább kétszer hazalátogatnék egy hónapban. És karácsonyra meghívnálak az apukáddal együtt magamhoz. Természetesen fizetném is - magyarázta.

- Nagyon sokba kerülne neked ez a dolog - húztam el a számat.

- Figyelem, klisé riadó - nevetett rám. - Miattad az egész totálisan megérné.

- Ez tényleg klisé volt - nevettem el magam én is. - De elnézem neked, mivel borzasztóan és hihetetlenül szeretlek téged.

- Én is szeretlek.

Miután ezt megbeszéltük, meghozták a rendelésünket. A vacsora pedig onnantól kezdve kellemesen telt. Beszélgettünk az albérletről, ahol majd lakni fog, a csapatról, ami állítólag tárt karokkal várja az érkezését. Arról, hogy mennyire izgatott, amiért új klubban játszhat. És természetesen végre volt alkalom arra, hogy kifejezzem az örömömet, amit azért éreztem, hogy sikerült valóra váltania az egyik legnagyobb álmát.

Miután fizetett és elhagytuk az éttermet, Zoli újra bizonytalanná vált.

- Hé! - ragadtam meg a kezét, és adtam az arcára egy puszit. Tulajdonképpen, mióta újra kimondta, hogy szeret, egyetlen fél pillanatot sem bírtam ki az érintése nélkül, szóval folyton tapiztam. Félő volt, hogy végül azért hagy el, mert boldogságomban olyan lettem, mint a cipő talpára ragadt rágó, ami valljuk be őszintén, nem az ember legjobb barátja. - Mi a baj? 

- Nos, izé... szeretnéd, ha hazavinnélek? - kérdezte halkan. - Másra sem vágyom jobban, mint hogy felvigyelek hozzám, de tökéletesen megértem, ha annyira még nem jók a dolgok, hogy nálam töltsd az éjszakát - motyogta szinte alig hallhatóan. A szívem pocsolyává olvadt az édes tanácstalanságától. Nehezen tudtam eldönteni, hogy meg akarom ölelgetni, úgy ahogy egy kisgyerek ölelgeti a kedvenc alvós játékát, vagy a szuszt is ki akarom csókolni belőle, mert annyira cuki, de végül az utóbbit választottam.

- Tudod... - húzódtam el tőle a levegőhiány miatt lihegve. - Sok mindent szeretnék ebben a pillanatban, de hazamenni azt éppen nem - suttogtam a szájára.

- Szuper - villantotta fel régi ismerősömet,  a csibészes mosolyt. Általam annyira imádott cicaszemei most inkább egy tigriséi voltak, amely lecsapni készül az ártatlan áldozatra. - Akkor irány hozzám.