8. Fejezet

Teltek-múltak a napok és a hetek. Hihetetlenül édes időszak volt. Az az igazi, rózsaszín, nyálasan-csöpögősen-gyomorforgató, de mégis annyira, de annyira jó. Megtapasztaltam milyen az, amikor az ember agyát rózsaszín ködfelhő borítja, hogy milyenek a gyomorban lakó lepkerajok és azt is, hogy milyen érzés méterekkel a szilárd talaj felett lebegni.

A barátnőim – akik mellesleg totál oda meg vissza voltak attól, hogy Stibi barátnője vagyok – a következő diagnózist állapították meg: A beteg visszavonhatatlanul és halálosan szerelmes. Gyógyíthatatlan. A tünetek egyedül a Stieber Zoltán nevű személy segítségével enyhíthetőek.

De nem volt igazuk. Be kellett ugyanis látnom, hogy hiába látom őt hétvégente, hiába hív fel minden nap vagy ezerszer és hiába skypeolunk minden szabad percünkben, Stibiből sosem lehet elég.

Pedig egyre kevesebb időnk maradt egymásra. Én tanultam (mert a vizsgáztatókat nem fogja érdekelni, hogy a negyedik tétel után halálosan szerelmes lettem, és a maradék tíz tételt elnyelte a rózsaszín köd), a magyar válogatott pedig - miután ugye kijutott az eb-re - egyre közelebb került a világversenyhez, ezzel együtt pedig egyre többet edzett. Volt olyan, hogy az én egyetlenem majdnem elaludt telefonálás közben, mert muszáj volt felhívnia, ha este tíz óra van, és ő reggel hét óta edz, akkor is. Ilyenkor mindig azonnal ágyba küldtem, amint meghallottam az első ásítást, de közben nem tudtam titkolni, hogy mennyire levesz a lábamról az ilyen apróságokkal.

Amúgy azt a meccset, ami eldöntötte, hogy kijutnak-e vagy sem, azóta - apunak hála ezerszer újra kellett néznem. Még akkor is, ha egyáltalán nem mutaták Stibit!


Egy hétvégén, amikor úgy éreztem, megengedhetek magamnak egy kis lazítást, Stibi elvitt egy bulira, ahol találkozhattam a magyar csapat tagjaival. Szala - akivel ugye talákoztam már egyszer - ismerősként köszöntött, majd eleresztett néhány megjegyzést Stibi barátkozási szokásaival kapcsolatban. Mert az én szöszim természetesen úgymutatott be a csapatnak, mint a barátnőjét.
Eszméletlen este volt!

Megismerkedtem mindenkivel. És nagyon jól éreztem magam, még akkor is, ha az egész bulin alig találkoztam Stibivel, mert először Szala rabolt el néhány percre, majd utána rögtön Nagy Ádám és Németh Krisztián (aki ugye Némó), de beszélgettem Kádárral és Langgal, Király Gáborral, Nikoliccsal, Priskinnel, aztán megint Szalával, a szövetségi kapitánnyal... Egy szóval kis híján mindenkivel, kivéve a barátomat. Zoli végül hajnali egy körül tudott megszerezni, onnantól kezdve viszont el sem engedett. Táncoltunk, csókolóztunk, beszélgettünk a többiekkel... Bemutatkoztunk úgy, mint szerelmespár.

Aztán én ugye visszatértem a tanuláshoz és az egyetemhez – meg a barátnőimhez, akik igazán megérdemelték, hogy mindenről pontos, részletes beszámolót kapjanak. Így hétvégente, amikor Pesten voltam, akkor Millivel beszéltem meg találkozókat (akit leginkább Nagy Ádám érdekelt), hétközben meg Lauval trécseltem, ami ugye annyiban volt könnyebb, hogy ő a szobatársam.

A fennmaradó időt pedig – csak hogy változatos legyen – a szerelmemmel töltöttem. 

***

Egyetlen dolog volt csak, ami beárnyékolta a boldogságomat, mégpedig az, hogy aggasztóan régen hallottam bármit is anyu felől. Azután, hogy összejöttünk Stibivel, szinte minden nap megpróbáltam felhívni, vagy email-ek ezreit küldtem neki, máskor pedig SMS-ben vagy Skype-on kerestem, de a telefonján minduntalan az üzenetrögzítőn kötöttem ki, a leveleim és üzeneteim pedig megválaszolatlanok maradtak. Értem én, hogy üzleti úton van, de könyörgöm! Milyen üzleti út az, ami hónapokon keresztül tart? És miért nem beszél közben a családjával.

Az agyamba akaratlanul is mindenféle undorító képek férkőztek napbarnított bőrű, idősödő olasz adoniszokról (hiszen ugyebár anyu Milánóban volt), de minduntalan azzal nyugtattam magam, hogy csak túl sok romantikus könyvet olvastam, ezért túlfantáziálom a dolgot.

Pedig igazam volt. És az egész helyzet egy gyönyörű áprilisi napon vágódott nekem. Egy olyan napon, amikor végre igazán meleg volt. Egy olyan napon, amikor az ember – hiába tudja, hogy ötlete megvalósíthatatlan, mert ő Veszprémben van, álmai tárgya pedig edzőtáborban – arról fantáziál, hogy egy bizonyos férfiba karolva sétálgat a friss, zöld tavaszban, a veszprémi állatkert kifutói között. Nem pedig arról, hogy meglátogatja az anyja – akiről jó ideje már nem hallott egy árva mukkot sem – és pszichobombákkal szétveri a tökéletes nap pihepuha, rózsaszín ábrándképeit.

Pedig ez történt. És az egész egy ártatlannak látszó telefonhívással indult.

Éppen az íróasztalomnál ücsörögtem, és olvasgattam – Lau valami pasival volt valahol – amikor megcsörrent a mobilom. Meglepetten vettem kézbe. El nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, hiszen apu csak nagyon ritkán hívott napközben, mert saját telefonidőpontja volt nálam minden napra (délután öt és este hat között), Zoli pedig edzőtáborban készült az eb-re, így ő újabban csak este tíz és tizenegy körül telefonált. Más pedig egyáltalán nem hívott, hiszen Lauval egy szobában lakunk, Milli pedig face-en írogatott, ha volt valami.

Vegyes érzelmekkel – de főként boldogan – konstatáltam, hogy anyu hív.

-        -  Szia Anyu! Ezer éve nem hallottam felőled! Jól vagy? – kérdeztem vidáman, bár a hangomba egy kis aggodalom is vegyült.

-       -  Ó szia, Drágám! Hogy jól vagyok-e? Hát persze, több mint jól! – csicseregte a szokásos, hadarós stílusában. – Találd ki, hol vagyok most!

-         - Ööööö... passz... Milánóban? – kérdeztem tanácstalanul.

-       - Jaj, dehogyis, te butus! Veszprémben vagyok a koleszod előtt. És valamit nagyon sürgősen el kell mondanom. Ráérsz most?

-          - Hogy? Te itt vagy? – vágtam volna a szavába, amire mondjuk – a beszédtempóját ismerve - esélyem sem volt. – Jaj, persze, hogy van időm! És híreim is vannak! Azonnal lemegyek! – hadartam sietve, majd lekaptam a fogasomról a puderszínű bőrdzsekimet, fekete bokacsizmát húztam, megigazítottam rakoncátlan, szőke tincseimet és lerobogtam a lépcsőn.

A koli elé kiérve azonnal megláttam. Mint mindig, most is úgy nézett ki, mintha valamelyik divatlapból lépett volna ki. Elegánsan őszülő haja csinos, ultramenő frizurára nyírva omlott a vállára és tetőtől talpig fekete cuccokat viselt (farmer, bőrdzseki, combcsizma és egy irtójó táska). Egy pillanatig tétováztam, hiszen egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy anyuka, akit az ember csak úgy megölel. Végül ő vonta a karjai közé. A nyakába bújva finom, drága parfüm illatát éreztem.

-     - Szia, Kicsim! Olyan régen láttalak! – nyomott puszit az arcomra. Majd odalépett a mellette álló puccos sportkocsihoz, és hatalmas ajándéktáskát emelt ki a hátsó ülésről. – Hoztam neked ezt-azt. Remélem tetszeni fog.

-       - Ó, Anyu! Igazán nem kellett volna – hálálkodtam, de úgy döntöttem, majd csak később nézem meg az ajándékot, most inkább vele leszek. – És... Hogyhogy itt vagy?

-       - Történt velem egy-két dolog, amit meg kell osztanom veled. Mond, ebédeltél már? – kérdezte, engem pedig valami rossz érzés kezdett el nagyon finoman, szinte alig észrevehetően kerülgetni.

-         - Persze – nyögtem, a mosoly természetellenessé vált arcomon.

-          - Hát ez zseniális! Fel is hívom a partneremet. Remélem, már foglalt asztalt?

A... A partnerét? Milyen partner? Nem. Csak és kizárólag üzleti partner lehet. Hiszen anyu aput szereti, nem? Ugye tényleg csak túlkombinálok valamit???

Nem mertem kérdezni. Szépen csendben beszálltam a fényűző autócsodába – nem értek a kocsikhoz, de azon tényleg látszott, hogy az – és érdeklődve néztem, hová visz anyu.

Nem lepődtem meg, amikor a város egyik legpuccosabb étterme előtt parkoltunk le. Anyu sosem evett olcsó helyen.

-   - Már vár ránk valaki! – intette le anyu a felén siető, fehér inget, csokornyakkendőt és fekete szövetnadrágot viselő pincért.

Aztán odavezetett egy asztalhoz... Egy asztalhoz, ami mellett már ült valaki... Egy öregedő, kerolbőrű olasz adonisz...

Nyugi Dóri, csak nyugi! Ez nem az aminek gondolod. Az anyád nem azért villant bájmosolyt a férfira, mert bármi is lenne közöttük. Hogy éppen megcsóloják egymást? Uggyan! Ez biztos valami szokatlan olaszos üdvözlés...

Nos... be kellett ismernem, hogy ez eléggé gyenge próbálkozás volt önmagam megnyugtatására. És egyáltlán nem jött be. Anyám ugyanis felém fordult, és elhagyták a száját azok a szavak, amikot utána sehogy sem tudtam felfogni. És sehogy sem tudtam megbocsátani.

-         - Dóri! Engedd meg, hogy bemutassam neked Mariot! – nézett rám, szerelmesen (!!!) mosolyogva.

-      - Ööö... Ő ugye egy üzlettársad? – kérdeztem sután, miközben sietve megráztam a férfi kezét, aki eközben végig olaszul karattyolt, amiből egy szót sem értettem.

-     - Jaj, ne légy ilyen butus! – dorgált meg csilingelő nevetéssel. – Mario... Mario az én zseniális udvarlóm! Az a habitus, az az izgalom, az az élmény, amit már nagyon régen keresek. Ő annyira pezsgő! Annyira más! Annyira... olasz! – áradozott, engem meg a hányinger kerülgetett.

-          - Anyu! Hallod egyáltalán magad? Mi történt veled? Mi van apuval? – hebegtem.

-          - Apád? Kicsim... ő már olyan megszokott. Olyan... unalmasan megszokott. Szóval érted, nem?

-          - Nem. Egyáltalán nem értem. Szereted őt! És ő is szeret téged!

-          - Ó szerelem! Mit érzek én apád iránt ahhoz képest, amit Mario iránt érzek? Te még egyáltalán nem tudod, milyen igazán szeretni valakit!

-      - Már megbocsáss, de igenis nagyon jól tudom – vágtam a szavába. Legszívesebben azonnal kirohantam volna az étteremből, ahol egyre többen figyeltek fel a két veszekedő nőre, és a közöttük ülő vén, olasz selyemfiúra, aki láthatóan semmi nem ért az egészből. – Van egy barátom, akiről tudnál, ha nem hagytad volna figyelmen kívül az összes alkalmat, amikor próbáltam kapcsolatba lépni veled! Mellesleg... apu tud már a „partneredről”?

-      - Ugyan, honnan tudna? – kérdezte ő meglepetten. Teljesen figyelmen kívül hagyta azt, amit a barátomról mondtam neki. – Hiszen még csak három hónapja tart ez a románc. Azt hittem, gyorsan lerendezhető kaland lesz, mint a többi, de ez most más. Mariot akarom. És persze elmegyek apádhoz és megbeszélem vele ezt...

-          - Mi az, hogy olyan, mint a többi? – kérdeztem riadtan. – Ugye... ugye nem azt akarod mondani, hogy voltak már más kalandjaid is?

-         -  Már hogyne lettek volna?

-       - Hogy... hogy mi? – képedtem el teljesen. – És mi az, hogy megbeszéled apuval? Komolyan úgy gondolod, hogy egyszerűen megérti majd? És hagyja, hogy tovább éld ezt az ostoba románcot?

-          Apád megértő ember...

-      - Megértő, de te most elhagyod! - kiabáltam, immár könnyezve. A gyermekkoromban kialakult anyakép ripityára törve hevert a porban. Mindig felnéztem rá, amiért olyan sokat utazik azért, hogy pénzt hozhason haza. Hogy vezeti az itthoni üzleteket. Erős, kitartó, szerető nőnek gondoltam. Egy pillanat alatt rombolta szét ezt a képet. – Tudd meg, hogy bármi lesz is, én sosem foglak támogatni ebben az... ebben az őrületben. Mindig apu mellett fogok állni, mert benne nem csalódtam. Légy boldog anyu. De ha tényleg megteszed, akkor egy ideig ne beszéljünk. Őszintén örülök, hogy láttalak. Meg akartam veled osztani a boldogságomat. Így is megosztom, de már nem lesz olyan jó. Együtt vagyok Stieber Zoltánnal. Sajnálom, hogy ezt nem úgy mondhatom el, hogy együtt örülj velem. Most pedig elmegyek. Köszönöm, de nem vagyok éhes.

A kis monológom után egyszerűen sarkon fordultam, és kisiettem az étteremből. Nem érdekelt, hogy mindenki látja, ahogy szétesem. Szükségem volt friss levegőre. És a telefonomra... És az Ő megnyugtató hangjára.

-       - Dóri várj! – rohant utánam anyu. Egy pillanatig reménykedtem abban, hogy észheztérítettem őt, de amikor megszólalt, végeleg elveszítettem a reményt arra, hogy visszakapom őt. – Meg sem nézted az ajándékaidat! Pedig Mario választotta őket neked! Meg akar ismerni!

-         - Nem érdekelnek a hülye ajándékaitok. És nem akarom megismerni Mariot! – zokogtam.

-    - Tényleg együtt vagy azzal a focistával? – kérdezte anyu. A hangja immár hideg volt. Semmi negédesség nem maradt benne. – Megmondtam apádnak, hogy soha nem találkozhattok.

-        - Nem érdekel! – üvöltöttem. – Egyáltalán nem érdekel, mit gondolsz! Most már nem. Igenis együtt vagyok Stibivel, és boldogabb vagyok, mint valaha. Most pedig elmegyek – közöltem, és a sűrű könnyfátyolomat elpislogva igyekeztem előrefelé haladni.
ű

A közeli parkig jutottam. Ott lerogytam egy padra, elővettem a mobilomat, és tárcsáztam. Tudtam, hogy valószínűleg edzése van, és azt is, hogy  azt beszéltük meg, nap közben csak igazán fontos esetekben hívom. Hála az égnek nem hívtam fel minden percben, amikor hiányzott, mondván, hogy ez most igenis fontos, ezért megvolt az esélyem arra, hogy fölveszi.

Egy kicsöngés, kettő, három, négy, öt...

-         - Szia Kicsim! Baj van? – hallottam meg aggódó hangját. Zihált. Valószínűleg éppen futott.

-       - Zavarlak? – kérdeztem, és kis híján eldobtam a készüléket, annyira megijedtem a saját hangomtól. Rekedt volt és sírós.

-        - Te jó ég! Dehogyis! Azonnal mondd el, mi történt! – hadarta. Éreztem a beszédéből, hogy egyre idegesebb lesz.

Kitálaltam neki. Szinte fulladozva a zokogástól, és össze-vissza szipogva végigmondtam a sztorit. Óriási respect neki, amiért nem tette le a telefont, és hagyott el azonnal. Miután befejeztem, ő sokáig hallgatott. Ha nem hallom az egyre nyugodtabb légzését, azt hittem volna, hogy szétkapcsolt a vonal. Amikor végre megszólalt, a hangja végtelenül megnyugtató volt.

Annyira szívesen odabújtam volna a mellkasához! Befúrtam volna a fejem az álla alá, a vállába fúrtam volna az arcom... Érezni akartam magam körül a karjait, és azt ahogy lágyan ringat.

Az a furcs, hogy mindezek nélkül is megnyugtatott. Fogalmam sincs, mit mondott nekem akkor, de sikerült annyi erőt öntenie belém, ami talán elég lesz addig, amíg következőleg beszélünk.

-      - Figyi, igazán szívesen beszélnék még. A francba is! Legszívesebben odarohannék hozzád, hogy a karjaimba vehesselek és átölelhesselek, de vissza kell mennem edzeni. Este hívalk Skype-on, oké? Addig megleszel?

-        - Persze! Menj nyugodtan. Nehogy büntetést kapj miattam.

-      - Ugyan, mit nekem az a száz fekvő! – közölte fellengzősen, mire egész picit elnevettem magam. – Szeretlek, Kicsim. Este!

-         - Én is szeretlek! És várom a hívást – búcsúztam.

Sziasztok!

Megírtam nektek az új fejezetet!

Gépelési (és esetlgese helyesírási) hibákért előre is bocsánatot kérek!

Jó olvasást mindenkinek!