(Stibi szemszöge)
Borzalmasan ment az edzés. Azután, hogy Dóri zokogva felhívott, egyszerűen képtelen voltam összpontosítani. Nem találtam el a labdát, ha mégis, akkor általában valamelyik csapattársam lábát is vittem vele, képtelen voltam gólt rúgni (ha mégis sikerült, az a saját kapunkba ment), estem, figyelmetlenségből ellöktem másokat... Borzalmas teljesítményemet Storck sem hagyhatta figyelmen kívül. Eléggé dühösen parancsolt le a pályáról futni és erősíteni.
Az edzésszünetben Szala és Nagyi jöttek oda hozzám.
- Haver, mi a gáz? - kérdezte a magasabbik Ádám. - Teljesen kész vagy.
- Dórinál van gáz - feleltem, miközben lezuttyantam melléjük a lelátóra. - Az anyja hazahozott valami olasz pasit, mert elvileg megtalálta a szerelmet vagy mi és...
- Basszus! - szakított félbe Nagyi. - Nálunk is ez volt, csak spanyol ibsével. A szüleim utána egymást licitálgatták túl. Mindegyik maga mellé akart állítani. Borzalmas volt...
- Dórival is ez van - bólogattam. - Illetve még nem teljesen. És az apját ismerve biztos vagyok abban, hogy ő nem akarja majd lefizetni Dórit, de az anyjáék már most hoztak neki valamilyen ajándékot.
- Nagyon kivan ugye? - kérdezte Ádika (azaz Nagyi). - Emlékszem. Én is tökre kivoltam tőle.
- Ja - mondtam miközben idegesen a hajamba túrtam. Teljesen tehetetlen voltam, és ez nagyon, de nagyon kiborított. - Ez olyan szar! - fakadtam ki. - Miért nem lehetek most mellette? Miért?
- Figyelj, Stibesz... Megoldjuk valahogy - ölelte át a vállamat Szala. - De próbáld meg elfelejteni valahogy, kérlek... Tudom, hogy aggódsz miatta, de ez most nagyon fontos...
- Igen tudom. És higgyétek el, igyekezni fogok, hogy csak és kizárólag az EB-re tudjak koncentrálni. Csak... - sóhajtottam - Csak nehéz...
- Megértjük Zoli! - bólintott Nagyi komolyan. - Figyi! Nekem már ugye ismerős ez a helyzet. Mi lenne, ha felhívnám Dórit, és beszélnék egy kicsit vele? Persze nem azért, mert én szeretném vigasztalgatni - magyarázta. - Csak talán tudnék neki olyan dolgokat mondani, amitől könnyebb lesz túljutnia a dolgokon.
- Szerintem jó ötlet - mosolyogtam Ádira. - Edzés után megadom a számát. Viszont most összeszedem magam, hogy vissza tudjak állni. Köszönöm srácok! - mosolyogtam rájuk.
- Csak tettük a dolgunkat - válaszolta egyszerűen Szalai.
- Na Rinaberci! Összeszeded magad végre, vagy egész nap a nyomorult arcodat kell bámuljam? - hallatszott mögülem egy egyáltalán nem hiányzó hang. Dzsudzsák... Éljen! - A mai teljesítményed nem nagyon győzött meg. Ha játszani akarsz a csapatomban, akkor ajánlom, hogy nagyon gyorsan kapd össze magad. Egyáltalán nem vagy annyira fontos játékos, hogy ne tehetnék be a helyedre valakit a tartalékból.
- Balázs, most azonnal hagyd ezt abba - pattant fel Szala, szinte azonnal. - Nem hagyom, hogy így beszélj a legjobb haverommal. A csaja totál padlón van. Szerintem természetes, hogy inkább vele akar lenni, és mellette akar állni. Bár hogyan is érthetnéd meg ezt pont te... Mindenki tudja, hogy soha nem érdekelt annyira egyetlen lány sem, hogy tartós kapcsolatban maradj vele...
- Szala, kérlek fejezd be! - húztam vissza higgadtan. - Most kivételesen igaza van - intettem a szőke kapitány felé. - Tényleg jobban kell teljesítenem, ha komolyan gondolom az EB-t. Márpedig komolyan gondolom. És biztos vagyok benne, hogy Dóri nem érezné jobban magát attól, ha azt hallaná, hogy miatta kerültem ki a csapatból. Szóval menjünk - zártam le a vitát, majd felálltam, és nemes egyszerűséggel elsétáltam a pálya felé.
Storckhoz mentem és elnézést kértem tőle. Igyekeztem megmagyarázni a helyzetet. A szövetségi kapitány csak bólogatott, aztán legnagyobb meglepetésemre a vállamra tette a kezét és elmosolyodott.
- Stieber! - kezdte. - Már reggel láttam rajtad, hogy van valami baj veled. Elhiszem, hogy aggódsz a barátnődért, és tisztellek ezért.
- Köszönöm - bólintottam. - Viszont nem hagyhatom, hogy a csapat miattam rosszabb esélyekkel induljon az EB-n. Szóval most megyek melegíteni.
(Dóri szemszöge)
Azt hiszem, senkit nem lepek meg azzal, hogyha azt mondom, borzalmas napom volt. Délután négy körül befutott apu telefonja. Az én drága, erős apukám a vonal másik végén zokogott. Úgy vettem ki a mondandójából, hogy kész beletörődni abba, hogy a felesége többé nem őt szereti, de arra nem áll készen, hogy engem elveszítsen.
- Figyelj Apu! Én egyáltalán nem akarok velük menni. Nem akarok tőlük semmit. Veled maradok - jelentettem ki.
- Ne...nem? - kérdezte meglepetten. - De hát... ruhákat hoztak neked. Meg arról is beszélt anyád, hogy bár soha nem akarta, hogy focistával járj, de még EB-jegyet is vesz neked...
- Mi??? Nekem ezt nem mondta, de akkor sem érdekelne, ha húsz jegyet vágna hozzám az EB-re.
- Nem?
- Nem. Veled maradok apu.
- De... nem akarsz Olaszországban élni? - kérdezte óvatosan.
- Isten ments! Egyedül egyvalaki tudna rávenni, hogy külföldre költözzek, és ő nem anyu, és nem anyu olasz pasija...
- Hanem Stieber - fejezte be helyettem a gondolatot, és hallottam, hogy mosolyog.
- Igen... Ő - vallottam be pirulva.
- Minden rendben köztetek? - váltott hirtelen témát apu.
- Igen, bár szerintem most éppen halálra aggódja miattam - nevettem fel halkan.
- Felhívtad?
- Fel... De lehet, hogy nem volt túl jó ötlet...
- Hát lehet... - nevetett ő is. - Figyelj Kicsi! Nagyon köszönöm, hogy mellettem vagy, meg hogy megnevettettél, most viszont az a nagy helyzet, hogy itt van a mai kliensem. Szóval mennem kell.
- Oké, apu! Menj, és gyilkold szét valakinek a hátát.
- Szia Kicsim!
- Szia.
Boldog voltam, hogy mindketten nevettünk egy kicsit. Mindkettőnknek jól jött. Végigdőltem az ágyamon és szórakozottan forgattam a mobilomat az ujjaim között. Szerettem volna beszélni valakivel, de nem volt kedvem tovább idegelni az én egyetlen szerelmemet. A végén még képes, és Telkitől Veszprémig rohan...
Amikor megrezzent a telefon a kezemben, reménykedve pillantottam rá (mert ugyebár, ha ő hív fel, az nem ugyanaz, mintha én nyaggatnám), de csalódottan konstatáltam, hogy ismeretlen számot jelez ki a kijelző.
- Halló? Hidasi Dorottya vagyok - vettem fel, és a "hivatalosDóri" hangomon szóltam bele.
- Helló, Dóri, itt Nagy Ádám! - hallottam meg a focista hangját.
- Ádi? Szia... Ugye... Ugye nincs baja Zolinak? - kérdeztem kissé rémülten.
- Nem, nincs. Nyugi - felelte. - Ha jól látom, éppen lábteniszezik Kleinivel, Némókával, meg Szalával... Én akartam beszélni veled.
- Ó... Igen? Miről?
- Figyi... Stibi elmondta, hogy mi történt. Eléggé ki volt borulva délelőtt miattad - kezdett bele. - Az én szüleim ugyanígy mentek szét öt évvel ezelőtt, csak anyu hapsija spanyol. Talán hülye ötletnek tűnik, de úgy gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit. Én már túl vagyok a dolgon. Hátha tudnék segíteni egy kicsit... - magyarázkodott tétován.
- Ez nagyon kedves tőled - feleltem mosolyogva. - Szívesen beszélgetek...
Ádi nagyon jófej volt. Tényleg segített egy kicsit. Miután letettük a telefont, valahogy sokkal világosabban láttam mindent. A srác segített helyre tenni egy-két dolgot, így már nem volt akkora a katyvasz.
Alig telt el két perc azután, hogy letettük, máris új hívást jelzett a mobilom. Nevetve néztem a képernyőn villogó nevet, majd fogadtam a hívást.
- Szia Édesem... Ugye nem féltékeny valaki? - kérdeztem nevetve, majd hagytam, hogy a barátom mindent elfeledtessen velem a saját nagyszerűségén kívül.
Nyálas vagyok? Talán igen. De amíg Stibi velem van, addig nem igazán érdekel...
Sziasztok!
Négy óra szünet igazán inspiráló lehet... Ennek a terméke az újabb fejezet.
Jó olvasást és szép hetet mindenkinek!
Dóri
