2016. augusztus 7., vasárnap

4. Fejezet


-          Jaj, de cukiiiii! Meséld el még egyszer! Légyszi, légyszi, légysziii!!! Ezt tuti hallanom kell még! – sikongatott Lau a szobánkban. Kicsit de ja vu érzésem volt, hiszen csupán egy napja történt, hogy Millinek meséltem ugyanazt a sztorit.

-          Muszáj? – sóhajtottam föl.

-          Naaa – nyafogott. – Olyan cuki sztori! Főleg az, hogy BEJELÖLT. Csupa-csupa nagybetűvel!

Hát igen. A történetnek a „bejelölős” pontja abszolút kivágta a biztosítékot drága barátnőimnél. Meg nálam is.

Kemény két óra álmatlanságomba telt, hogy eldöntsem: visszajelölöm.

De visszajelöltem. És másnap reggel már rám is írt. Igaz, hogy csak azt, hogy „Jó reggelt!” meg azt, hogy köszöni, hogy visszajelöltem, de nekem – vagy legalábbis a „dühítőenromantikusésnemegyszerkibírhatatlan” énemnek – ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy elkezdjen kombinálni, rózsaszín álmokat kreálgatni, meg ilyenek, valamint idegesítő mosolyt varázsolt az arcomra.

Olyan mosolyt, ami természetesen nem kerülte el Lau figyelmét, amikor vasárnap délután visszatértem a veszprémi koleszba.

-          Igen, nagyon cuki sztori – feleltem hosszú hallgatás után. – Csak félek, hogy a vége minden lesz, csak rózsaszín nem.

-          Ugyan már! – intett le barna hajú barátnőm. – Szerinted hány lány mondhatja el magáról, hogy egy irtócuki sportoló bejelölte?

-          Az a baj, hogy azt hiszem, nagyon is sok ilyen lány van. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak alkalmi barátnőnek kellenék neki. Olyan, akit vagy eldob, amint megtörtént a dolog, vagy szédít egy-két hétig és csak aztán ejti pofára.

-          Ó értem! – esett le neki a dolog.  – Kinéznéd ezt Stibiből?

-          Nem tudom – nyögtem. – Az a baj, hogy inkább azt nem tudnám elképzelni, hogy valami mást akar tőlem

-          De mi van, ha mégis?

-          Passz – motyogtam. Aztán felálltam az ágyamról, és elkezdtem felöltözni. – Bocsi, de nagyon úgy érzem, hogy szükségem van egy kis egyedüllétre, és arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Elmegyek sétálni egy kicsit.

-          Rendben – mosolygott rám Lau.

***

A hóval borított, lámpafényben úszó utcákon sétálgattam. Lábaim automatikusan vittek a kedvenc helyem – egy aprócska, többnyire csendes park – felé. Leültem a kedvenc padomra, a térdemre könyököltem, és elmerültem a gondolataimban.

Akármennyire is szerettem volna legalább egy kicsit száműzni a fejemből kedvenc focistámat, nem sikerült. Hiába kezdtem el újabb és újabb témákon gondolkozni, valahogy mindig kilyukadtam Stiebernél.

Már a koleszban éreztem, hogy nagy valószínűséggel „versírós” hangulatba fogok kerülni kis sétám során, ezért készültem, és magammal vittem az egyik írós füzetemet a sok közül. Nem tévedtem. A gondolataim elég rövid idő alatt annyira felduzzadtak, hogy egyszerűen kitörtek belőlem. Tollat ragadtam hát, és lefirkantottam a sorokat.

Összeszorít valami belül.
Bizonytalanság és félelem íze van.
Mérgezi a lelkem egy rakás gondolat.
Mind azt kéri: Álmodj!
De álmodni én nem merek.

Nem szeretnék darabokra hullani amikor felébredek.

Hat rövid sor volt csupán, mégis teljességgel tükrözte azt, amit éreztem. Hinni akartam benne, hogy Stieber nem csak azért érdeklődik irántam, hogy egy éjszaka után eldobjon, mint valami használt rágót, vagy papírzsepit, de egyszerűen nem tudtam. Nem akartam én len ni az x-edik csaj, akit behálóz a cuki macskaszemeivel, és sármos mosolyával, aztán nem kell neki többé.

Nagyon féltem ettől.

Ugyanakkor attól is féltem, hogy mi van akkor, ha mégis komolyan gondolja, én pedig egy életre elvágom nála magamat, mert a hülye előítéleteimre hallgattam.

Bonyolult helyzet volt.

Olyan, amibe észrevétlenül gabalyodtam bele.

És olyan, amiből sehogy nem voltam képes kigabalyodni.

Hirtelen megrezzent a zsebemben a telefon. Biztos voltam benne, hogy Lau írt rám, hogy „hol a francban vagyok, aggódom érted”, ezért teljesen érthető volt, hogy elejtettem a mobilomat, amikor megláttam, hogy ki a feladó.

/Üzenetváltás/

Stieber Zoltán: Szia! Mizújs?

Dorottya Hidasi: Szia! Öööö... Mi lenne?

Stieber Zoltán: Semmi. Csak gondoltam, megkérdezem, hogy vagy, meg ilyenek... Bocsi, ha esetleg megzavartalak valamiben.

Dorottya Hidasi: Nem zavarsz. Csak megleptél. És amúgy kedves dolog, hogy érdeklődsz. Kérdésedre válaszolva pedig, köszönöm, jól vagyok. Veled mi van?

Stieber Zoltán: Most lett vége az edzésnek. És gondoltam, jó lenne beszélgetni egy kicsit valakivel.

Sóhajtottam, miután elolvastam az üzenetet. Szinte azonnal megfogalmazódott a fejemben egy válaszötlet, de nem egészen voltam biztos abban, hogy el is akarom küldeni. Egy ideig idegesen malmoztam az ujjaimmal, aztán begépeltem a szavakat, és hatalmas sóhajjal hagytam elveszni őket a világháló bugyraiban, hogy néhány másodperc múlva megérkezzenek a szöszi focistához.

Dorottya Hidasi: Valakivel vagy... vagy mondjuk velem?

Stieber Zoltán: Hát... az igazság az, hogy konkrétan veled szerettem volna beszélgetni.

Ezt a mondatot olvasva szegény telefonom majdnem újra a hóban landolt. Az arcomra megint kiült az a hihetetlenül széles vigyor, félresöpörtem a zavaró gondolatokat és megérintettem a kijelzőt.

Hát jó! – gondoltam. – Akkor beszélgessünk.

Hát sziasztok!
Gondoltam, kedves leszek, és nem megyek el úgy táborozni, hogy rész nélkül hagylak titeket.
Elnézést kérek, ha egy kicsit összevissza lett.
Jó olvasást!
Dóri