9. Fejezet

(Stibi szemszöge)

Borzalmasan ment az edzés. Azután, hogy Dóri zokogva felhívott, egyszerűen képtelen voltam összpontosítani. Nem találtam el a labdát, ha mégis, akkor általában valamelyik csapattársam lábát is vittem vele, képtelen voltam gólt rúgni (ha mégis sikerült, az a saját kapunkba ment), estem, figyelmetlenségből ellöktem másokat... Borzalmas teljesítményemet Storck sem hagyhatta figyelmen kívül. Eléggé dühösen parancsolt le a pályáról futni és erősíteni.

Az edzésszünetben Szala és Nagyi jöttek oda hozzám.

- Haver, mi a gáz? - kérdezte a magasabbik Ádám. - Teljesen kész vagy.

- Dórinál van gáz - feleltem, miközben lezuttyantam melléjük a lelátóra. - Az anyja hazahozott valami olasz pasit, mert elvileg megtalálta a szerelmet vagy mi és...

- Basszus! - szakított félbe Nagyi. - Nálunk is ez volt, csak spanyol ibsével. A szüleim utána egymást licitálgatták túl. Mindegyik maga mellé akart állítani. Borzalmas volt...

- Dórival is ez van - bólogattam. - Illetve még nem teljesen. És az apját ismerve biztos vagyok abban, hogy ő nem akarja majd lefizetni Dórit, de az anyjáék már most hoztak neki valamilyen ajándékot.

- Nagyon kivan ugye? - kérdezte Ádika (azaz Nagyi). - Emlékszem. Én is tökre kivoltam tőle.

- Ja - mondtam miközben idegesen a hajamba túrtam. Teljesen tehetetlen voltam, és ez nagyon, de nagyon kiborított. - Ez olyan szar! - fakadtam ki. - Miért nem lehetek most mellette? Miért?

- Figyelj, Stibesz... Megoldjuk valahogy - ölelte át a vállamat Szala. - De próbáld meg elfelejteni valahogy, kérlek... Tudom, hogy aggódsz miatta, de ez most nagyon fontos...

- Igen tudom. És higgyétek el, igyekezni fogok, hogy csak és kizárólag az EB-re tudjak koncentrálni. Csak... - sóhajtottam - Csak nehéz...

- Megértjük Zoli! - bólintott Nagyi komolyan. - Figyi! Nekem már ugye ismerős ez a helyzet. Mi lenne, ha felhívnám Dórit, és beszélnék egy kicsit vele? Persze nem azért, mert én szeretném vigasztalgatni - magyarázta. - Csak talán tudnék neki olyan dolgokat mondani, amitől könnyebb lesz túljutnia a dolgokon.

- Szerintem jó ötlet - mosolyogtam Ádira. - Edzés után megadom a számát. Viszont most összeszedem magam, hogy vissza tudjak állni. Köszönöm srácok! - mosolyogtam rájuk.

- Csak tettük a dolgunkat - válaszolta egyszerűen Szalai.

- Na Rinaberci! Összeszeded magad végre, vagy egész nap a nyomorult arcodat kell bámuljam? - hallatszott mögülem egy egyáltalán nem hiányzó hang. Dzsudzsák... Éljen! - A mai teljesítményed nem nagyon győzött meg. Ha játszani akarsz a csapatomban, akkor ajánlom, hogy nagyon gyorsan kapd össze magad. Egyáltalán nem vagy annyira fontos játékos, hogy ne tehetnék be a helyedre valakit a tartalékból.

- Balázs, most azonnal hagyd ezt abba - pattant fel Szala, szinte azonnal. - Nem hagyom, hogy így beszélj a legjobb haverommal. A csaja totál padlón van. Szerintem természetes, hogy inkább vele akar lenni, és mellette akar állni. Bár hogyan is érthetnéd meg ezt pont te... Mindenki tudja, hogy soha nem érdekelt annyira egyetlen lány sem, hogy tartós kapcsolatban maradj vele...

- Szala, kérlek fejezd be! - húztam vissza higgadtan. -  Most kivételesen igaza van - intettem a szőke kapitány felé. - Tényleg jobban kell teljesítenem, ha komolyan gondolom az EB-t. Márpedig komolyan gondolom. És biztos vagyok benne, hogy Dóri nem érezné jobban magát attól, ha azt hallaná, hogy miatta kerültem ki a csapatból. Szóval menjünk - zártam le a vitát, majd felálltam, és nemes egyszerűséggel elsétáltam a pálya felé.

Storckhoz mentem és elnézést kértem tőle. Igyekeztem megmagyarázni a helyzetet. A szövetségi kapitány csak bólogatott, aztán legnagyobb meglepetésemre a vállamra tette a kezét és elmosolyodott.

- Stieber! - kezdte. - Már reggel láttam rajtad, hogy van valami baj veled. Elhiszem, hogy aggódsz a barátnődért, és tisztellek ezért.

- Köszönöm - bólintottam. - Viszont nem hagyhatom, hogy a csapat miattam rosszabb esélyekkel induljon az EB-n. Szóval most megyek melegíteni.

(Dóri szemszöge)

Azt hiszem, senkit nem lepek meg azzal, hogyha azt mondom, borzalmas napom volt. Délután négy körül befutott apu telefonja. Az én drága, erős apukám a vonal másik végén zokogott. Úgy vettem ki a mondandójából, hogy kész beletörődni abba, hogy a felesége többé nem őt szereti, de arra nem áll készen, hogy engem elveszítsen.

- Figyelj Apu! Én egyáltalán nem akarok velük menni. Nem akarok tőlük semmit. Veled maradok - jelentettem ki.

- Ne...nem? - kérdezte meglepetten. - De hát... ruhákat hoztak neked. Meg arról is beszélt anyád, hogy bár soha nem akarta, hogy focistával járj, de még EB-jegyet is vesz neked...

- Mi??? Nekem ezt nem mondta, de akkor sem érdekelne, ha húsz jegyet vágna hozzám az EB-re.

- Nem?

- Nem. Veled maradok apu.

- De... nem akarsz Olaszországban élni? - kérdezte óvatosan.

- Isten ments! Egyedül egyvalaki tudna rávenni, hogy külföldre költözzek, és ő nem anyu, és nem anyu olasz pasija...

- Hanem Stieber - fejezte be helyettem a gondolatot, és hallottam, hogy mosolyog.

- Igen... Ő - vallottam be pirulva.

- Minden rendben köztetek? - váltott hirtelen témát apu.

- Igen, bár szerintem most éppen halálra aggódja miattam - nevettem fel halkan.

- Felhívtad?

- Fel... De lehet, hogy nem volt túl jó ötlet...

- Hát lehet... - nevetett ő is. - Figyelj Kicsi! Nagyon köszönöm, hogy mellettem vagy, meg hogy megnevettettél, most viszont az a nagy helyzet, hogy itt van a mai kliensem. Szóval mennem kell.

- Oké, apu! Menj, és gyilkold szét valakinek a hátát.

- Szia Kicsim!

- Szia.

Boldog voltam, hogy mindketten nevettünk egy kicsit. Mindkettőnknek jól jött. Végigdőltem az ágyamon és szórakozottan forgattam a mobilomat az ujjaim között. Szerettem volna beszélni valakivel, de nem volt kedvem tovább idegelni az én egyetlen szerelmemet. A végén még képes, és Telkitől Veszprémig rohan...

Amikor megrezzent a telefon a kezemben, reménykedve pillantottam rá (mert ugyebár, ha ő hív fel, az nem ugyanaz, mintha én nyaggatnám), de csalódottan konstatáltam, hogy ismeretlen számot jelez ki a kijelző.

- Halló? Hidasi Dorottya vagyok - vettem fel, és a "hivatalosDóri" hangomon szóltam bele.

- Helló, Dóri, itt Nagy Ádám! - hallottam meg a focista hangját.

- Ádi? Szia... Ugye... Ugye nincs baja Zolinak? - kérdeztem kissé rémülten.

- Nem, nincs. Nyugi - felelte. - Ha jól látom, éppen lábteniszezik Kleinivel, Némókával, meg Szalával... Én akartam beszélni veled.

- Ó... Igen? Miről?

- Figyi... Stibi elmondta, hogy mi történt. Eléggé ki volt borulva délelőtt miattad - kezdett bele. - Az én szüleim ugyanígy mentek szét öt évvel ezelőtt, csak anyu hapsija spanyol. Talán hülye ötletnek tűnik, de úgy gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit. Én már túl vagyok a dolgon. Hátha tudnék segíteni egy kicsit... - magyarázkodott tétován.

- Ez nagyon kedves tőled - feleltem mosolyogva. - Szívesen beszélgetek...

Ádi nagyon jófej volt. Tényleg segített egy kicsit. Miután letettük a telefont, valahogy sokkal világosabban láttam mindent. A srác segített helyre tenni egy-két dolgot, így már nem volt akkora a katyvasz.

Alig telt el két perc azután, hogy letettük, máris új hívást jelzett a mobilom. Nevetve néztem a képernyőn villogó nevet, majd fogadtam a hívást.

- Szia Édesem... Ugye nem féltékeny valaki? - kérdeztem nevetve, majd hagytam, hogy a barátom mindent elfeledtessen velem a saját nagyszerűségén kívül.

Nyálas vagyok? Talán igen. De amíg Stibi velem van, addig nem igazán érdekel...

Sziasztok!

Négy óra szünet igazán inspiráló lehet... Ennek a terméke az újabb fejezet.

Jó olvasást és szép hetet mindenkinek!

Dóri

8. Fejezet

Teltek-múltak a napok és a hetek. Hihetetlenül édes időszak volt. Az az igazi, rózsaszín, nyálasan-csöpögősen-gyomorforgató, de mégis annyira, de annyira jó. Megtapasztaltam milyen az, amikor az ember agyát rózsaszín ködfelhő borítja, hogy milyenek a gyomorban lakó lepkerajok és azt is, hogy milyen érzés méterekkel a szilárd talaj felett lebegni.

A barátnőim – akik mellesleg totál oda meg vissza voltak attól, hogy Stibi barátnője vagyok – a következő diagnózist állapították meg: A beteg visszavonhatatlanul és halálosan szerelmes. Gyógyíthatatlan. A tünetek egyedül a Stieber Zoltán nevű személy segítségével enyhíthetőek.

De nem volt igazuk. Be kellett ugyanis látnom, hogy hiába látom őt hétvégente, hiába hív fel minden nap vagy ezerszer és hiába skypeolunk minden szabad percünkben, Stibiből sosem lehet elég.

Pedig egyre kevesebb időnk maradt egymásra. Én tanultam (mert a vizsgáztatókat nem fogja érdekelni, hogy a negyedik tétel után halálosan szerelmes lettem, és a maradék tíz tételt elnyelte a rózsaszín köd), a magyar válogatott pedig - miután ugye kijutott az eb-re - egyre közelebb került a világversenyhez, ezzel együtt pedig egyre többet edzett. Volt olyan, hogy az én egyetlenem majdnem elaludt telefonálás közben, mert muszáj volt felhívnia, ha este tíz óra van, és ő reggel hét óta edz, akkor is. Ilyenkor mindig azonnal ágyba küldtem, amint meghallottam az első ásítást, de közben nem tudtam titkolni, hogy mennyire levesz a lábamról az ilyen apróságokkal.

Amúgy azt a meccset, ami eldöntötte, hogy kijutnak-e vagy sem, azóta - apunak hála ezerszer újra kellett néznem. Még akkor is, ha egyáltalán nem mutaták Stibit!


Egy hétvégén, amikor úgy éreztem, megengedhetek magamnak egy kis lazítást, Stibi elvitt egy bulira, ahol találkozhattam a magyar csapat tagjaival. Szala - akivel ugye talákoztam már egyszer - ismerősként köszöntött, majd eleresztett néhány megjegyzést Stibi barátkozási szokásaival kapcsolatban. Mert az én szöszim természetesen úgymutatott be a csapatnak, mint a barátnőjét.
Eszméletlen este volt!

Megismerkedtem mindenkivel. És nagyon jól éreztem magam, még akkor is, ha az egész bulin alig találkoztam Stibivel, mert először Szala rabolt el néhány percre, majd utána rögtön Nagy Ádám és Németh Krisztián (aki ugye Némó), de beszélgettem Kádárral és Langgal, Király Gáborral, Nikoliccsal, Priskinnel, aztán megint Szalával, a szövetségi kapitánnyal... Egy szóval kis híján mindenkivel, kivéve a barátomat. Zoli végül hajnali egy körül tudott megszerezni, onnantól kezdve viszont el sem engedett. Táncoltunk, csókolóztunk, beszélgettünk a többiekkel... Bemutatkoztunk úgy, mint szerelmespár.

Aztán én ugye visszatértem a tanuláshoz és az egyetemhez – meg a barátnőimhez, akik igazán megérdemelték, hogy mindenről pontos, részletes beszámolót kapjanak. Így hétvégente, amikor Pesten voltam, akkor Millivel beszéltem meg találkozókat (akit leginkább Nagy Ádám érdekelt), hétközben meg Lauval trécseltem, ami ugye annyiban volt könnyebb, hogy ő a szobatársam.

A fennmaradó időt pedig – csak hogy változatos legyen – a szerelmemmel töltöttem. 

***

Egyetlen dolog volt csak, ami beárnyékolta a boldogságomat, mégpedig az, hogy aggasztóan régen hallottam bármit is anyu felől. Azután, hogy összejöttünk Stibivel, szinte minden nap megpróbáltam felhívni, vagy email-ek ezreit küldtem neki, máskor pedig SMS-ben vagy Skype-on kerestem, de a telefonján minduntalan az üzenetrögzítőn kötöttem ki, a leveleim és üzeneteim pedig megválaszolatlanok maradtak. Értem én, hogy üzleti úton van, de könyörgöm! Milyen üzleti út az, ami hónapokon keresztül tart? És miért nem beszél közben a családjával.

Az agyamba akaratlanul is mindenféle undorító képek férkőztek napbarnított bőrű, idősödő olasz adoniszokról (hiszen ugyebár anyu Milánóban volt), de minduntalan azzal nyugtattam magam, hogy csak túl sok romantikus könyvet olvastam, ezért túlfantáziálom a dolgot.

Pedig igazam volt. És az egész helyzet egy gyönyörű áprilisi napon vágódott nekem. Egy olyan napon, amikor végre igazán meleg volt. Egy olyan napon, amikor az ember – hiába tudja, hogy ötlete megvalósíthatatlan, mert ő Veszprémben van, álmai tárgya pedig edzőtáborban – arról fantáziál, hogy egy bizonyos férfiba karolva sétálgat a friss, zöld tavaszban, a veszprémi állatkert kifutói között. Nem pedig arról, hogy meglátogatja az anyja – akiről jó ideje már nem hallott egy árva mukkot sem – és pszichobombákkal szétveri a tökéletes nap pihepuha, rózsaszín ábrándképeit.

Pedig ez történt. És az egész egy ártatlannak látszó telefonhívással indult.

Éppen az íróasztalomnál ücsörögtem, és olvasgattam – Lau valami pasival volt valahol – amikor megcsörrent a mobilom. Meglepetten vettem kézbe. El nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, hiszen apu csak nagyon ritkán hívott napközben, mert saját telefonidőpontja volt nálam minden napra (délután öt és este hat között), Zoli pedig edzőtáborban készült az eb-re, így ő újabban csak este tíz és tizenegy körül telefonált. Más pedig egyáltalán nem hívott, hiszen Lauval egy szobában lakunk, Milli pedig face-en írogatott, ha volt valami.

Vegyes érzelmekkel – de főként boldogan – konstatáltam, hogy anyu hív.

-        -  Szia Anyu! Ezer éve nem hallottam felőled! Jól vagy? – kérdeztem vidáman, bár a hangomba egy kis aggodalom is vegyült.

-       -  Ó szia, Drágám! Hogy jól vagyok-e? Hát persze, több mint jól! – csicseregte a szokásos, hadarós stílusában. – Találd ki, hol vagyok most!

-         - Ööööö... passz... Milánóban? – kérdeztem tanácstalanul.

-       - Jaj, dehogyis, te butus! Veszprémben vagyok a koleszod előtt. És valamit nagyon sürgősen el kell mondanom. Ráérsz most?

-          - Hogy? Te itt vagy? – vágtam volna a szavába, amire mondjuk – a beszédtempóját ismerve - esélyem sem volt. – Jaj, persze, hogy van időm! És híreim is vannak! Azonnal lemegyek! – hadartam sietve, majd lekaptam a fogasomról a puderszínű bőrdzsekimet, fekete bokacsizmát húztam, megigazítottam rakoncátlan, szőke tincseimet és lerobogtam a lépcsőn.

A koli elé kiérve azonnal megláttam. Mint mindig, most is úgy nézett ki, mintha valamelyik divatlapból lépett volna ki. Elegánsan őszülő haja csinos, ultramenő frizurára nyírva omlott a vállára és tetőtől talpig fekete cuccokat viselt (farmer, bőrdzseki, combcsizma és egy irtójó táska). Egy pillanatig tétováztam, hiszen egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy anyuka, akit az ember csak úgy megölel. Végül ő vonta a karjai közé. A nyakába bújva finom, drága parfüm illatát éreztem.

-     - Szia, Kicsim! Olyan régen láttalak! – nyomott puszit az arcomra. Majd odalépett a mellette álló puccos sportkocsihoz, és hatalmas ajándéktáskát emelt ki a hátsó ülésről. – Hoztam neked ezt-azt. Remélem tetszeni fog.

-       - Ó, Anyu! Igazán nem kellett volna – hálálkodtam, de úgy döntöttem, majd csak később nézem meg az ajándékot, most inkább vele leszek. – És... Hogyhogy itt vagy?

-       - Történt velem egy-két dolog, amit meg kell osztanom veled. Mond, ebédeltél már? – kérdezte, engem pedig valami rossz érzés kezdett el nagyon finoman, szinte alig észrevehetően kerülgetni.

-         - Persze – nyögtem, a mosoly természetellenessé vált arcomon.

-          - Hát ez zseniális! Fel is hívom a partneremet. Remélem, már foglalt asztalt?

A... A partnerét? Milyen partner? Nem. Csak és kizárólag üzleti partner lehet. Hiszen anyu aput szereti, nem? Ugye tényleg csak túlkombinálok valamit???

Nem mertem kérdezni. Szépen csendben beszálltam a fényűző autócsodába – nem értek a kocsikhoz, de azon tényleg látszott, hogy az – és érdeklődve néztem, hová visz anyu.

Nem lepődtem meg, amikor a város egyik legpuccosabb étterme előtt parkoltunk le. Anyu sosem evett olcsó helyen.

-   - Már vár ránk valaki! – intette le anyu a felén siető, fehér inget, csokornyakkendőt és fekete szövetnadrágot viselő pincért.

Aztán odavezetett egy asztalhoz... Egy asztalhoz, ami mellett már ült valaki... Egy öregedő, kerolbőrű olasz adonisz...

Nyugi Dóri, csak nyugi! Ez nem az aminek gondolod. Az anyád nem azért villant bájmosolyt a férfira, mert bármi is lenne közöttük. Hogy éppen megcsóloják egymást? Uggyan! Ez biztos valami szokatlan olaszos üdvözlés...

Nos... be kellett ismernem, hogy ez eléggé gyenge próbálkozás volt önmagam megnyugtatására. És egyáltlán nem jött be. Anyám ugyanis felém fordult, és elhagyták a száját azok a szavak, amikot utána sehogy sem tudtam felfogni. És sehogy sem tudtam megbocsátani.

-         - Dóri! Engedd meg, hogy bemutassam neked Mariot! – nézett rám, szerelmesen (!!!) mosolyogva.

-      - Ööö... Ő ugye egy üzlettársad? – kérdeztem sután, miközben sietve megráztam a férfi kezét, aki eközben végig olaszul karattyolt, amiből egy szót sem értettem.

-     - Jaj, ne légy ilyen butus! – dorgált meg csilingelő nevetéssel. – Mario... Mario az én zseniális udvarlóm! Az a habitus, az az izgalom, az az élmény, amit már nagyon régen keresek. Ő annyira pezsgő! Annyira más! Annyira... olasz! – áradozott, engem meg a hányinger kerülgetett.

-          - Anyu! Hallod egyáltalán magad? Mi történt veled? Mi van apuval? – hebegtem.

-          - Apád? Kicsim... ő már olyan megszokott. Olyan... unalmasan megszokott. Szóval érted, nem?

-          - Nem. Egyáltalán nem értem. Szereted őt! És ő is szeret téged!

-          - Ó szerelem! Mit érzek én apád iránt ahhoz képest, amit Mario iránt érzek? Te még egyáltalán nem tudod, milyen igazán szeretni valakit!

-      - Már megbocsáss, de igenis nagyon jól tudom – vágtam a szavába. Legszívesebben azonnal kirohantam volna az étteremből, ahol egyre többen figyeltek fel a két veszekedő nőre, és a közöttük ülő vén, olasz selyemfiúra, aki láthatóan semmi nem ért az egészből. – Van egy barátom, akiről tudnál, ha nem hagytad volna figyelmen kívül az összes alkalmat, amikor próbáltam kapcsolatba lépni veled! Mellesleg... apu tud már a „partneredről”?

-      - Ugyan, honnan tudna? – kérdezte ő meglepetten. Teljesen figyelmen kívül hagyta azt, amit a barátomról mondtam neki. – Hiszen még csak három hónapja tart ez a románc. Azt hittem, gyorsan lerendezhető kaland lesz, mint a többi, de ez most más. Mariot akarom. És persze elmegyek apádhoz és megbeszélem vele ezt...

-          - Mi az, hogy olyan, mint a többi? – kérdeztem riadtan. – Ugye... ugye nem azt akarod mondani, hogy voltak már más kalandjaid is?

-         -  Már hogyne lettek volna?

-       - Hogy... hogy mi? – képedtem el teljesen. – És mi az, hogy megbeszéled apuval? Komolyan úgy gondolod, hogy egyszerűen megérti majd? És hagyja, hogy tovább éld ezt az ostoba románcot?

-          Apád megértő ember...

-      - Megértő, de te most elhagyod! - kiabáltam, immár könnyezve. A gyermekkoromban kialakult anyakép ripityára törve hevert a porban. Mindig felnéztem rá, amiért olyan sokat utazik azért, hogy pénzt hozhason haza. Hogy vezeti az itthoni üzleteket. Erős, kitartó, szerető nőnek gondoltam. Egy pillanat alatt rombolta szét ezt a képet. – Tudd meg, hogy bármi lesz is, én sosem foglak támogatni ebben az... ebben az őrületben. Mindig apu mellett fogok állni, mert benne nem csalódtam. Légy boldog anyu. De ha tényleg megteszed, akkor egy ideig ne beszéljünk. Őszintén örülök, hogy láttalak. Meg akartam veled osztani a boldogságomat. Így is megosztom, de már nem lesz olyan jó. Együtt vagyok Stieber Zoltánnal. Sajnálom, hogy ezt nem úgy mondhatom el, hogy együtt örülj velem. Most pedig elmegyek. Köszönöm, de nem vagyok éhes.

A kis monológom után egyszerűen sarkon fordultam, és kisiettem az étteremből. Nem érdekelt, hogy mindenki látja, ahogy szétesem. Szükségem volt friss levegőre. És a telefonomra... És az Ő megnyugtató hangjára.

-       - Dóri várj! – rohant utánam anyu. Egy pillanatig reménykedtem abban, hogy észheztérítettem őt, de amikor megszólalt, végeleg elveszítettem a reményt arra, hogy visszakapom őt. – Meg sem nézted az ajándékaidat! Pedig Mario választotta őket neked! Meg akar ismerni!

-         - Nem érdekelnek a hülye ajándékaitok. És nem akarom megismerni Mariot! – zokogtam.

-    - Tényleg együtt vagy azzal a focistával? – kérdezte anyu. A hangja immár hideg volt. Semmi negédesség nem maradt benne. – Megmondtam apádnak, hogy soha nem találkozhattok.

-        - Nem érdekel! – üvöltöttem. – Egyáltalán nem érdekel, mit gondolsz! Most már nem. Igenis együtt vagyok Stibivel, és boldogabb vagyok, mint valaha. Most pedig elmegyek – közöltem, és a sűrű könnyfátyolomat elpislogva igyekeztem előrefelé haladni.
ű

A közeli parkig jutottam. Ott lerogytam egy padra, elővettem a mobilomat, és tárcsáztam. Tudtam, hogy valószínűleg edzése van, és azt is, hogy  azt beszéltük meg, nap közben csak igazán fontos esetekben hívom. Hála az égnek nem hívtam fel minden percben, amikor hiányzott, mondván, hogy ez most igenis fontos, ezért megvolt az esélyem arra, hogy fölveszi.

Egy kicsöngés, kettő, három, négy, öt...

-         - Szia Kicsim! Baj van? – hallottam meg aggódó hangját. Zihált. Valószínűleg éppen futott.

-       - Zavarlak? – kérdeztem, és kis híján eldobtam a készüléket, annyira megijedtem a saját hangomtól. Rekedt volt és sírós.

-        - Te jó ég! Dehogyis! Azonnal mondd el, mi történt! – hadarta. Éreztem a beszédéből, hogy egyre idegesebb lesz.

Kitálaltam neki. Szinte fulladozva a zokogástól, és össze-vissza szipogva végigmondtam a sztorit. Óriási respect neki, amiért nem tette le a telefont, és hagyott el azonnal. Miután befejeztem, ő sokáig hallgatott. Ha nem hallom az egyre nyugodtabb légzését, azt hittem volna, hogy szétkapcsolt a vonal. Amikor végre megszólalt, a hangja végtelenül megnyugtató volt.

Annyira szívesen odabújtam volna a mellkasához! Befúrtam volna a fejem az álla alá, a vállába fúrtam volna az arcom... Érezni akartam magam körül a karjait, és azt ahogy lágyan ringat.

Az a furcs, hogy mindezek nélkül is megnyugtatott. Fogalmam sincs, mit mondott nekem akkor, de sikerült annyi erőt öntenie belém, ami talán elég lesz addig, amíg következőleg beszélünk.

-      - Figyi, igazán szívesen beszélnék még. A francba is! Legszívesebben odarohannék hozzád, hogy a karjaimba vehesselek és átölelhesselek, de vissza kell mennem edzeni. Este hívalk Skype-on, oké? Addig megleszel?

-        - Persze! Menj nyugodtan. Nehogy büntetést kapj miattam.

-      - Ugyan, mit nekem az a száz fekvő! – közölte fellengzősen, mire egész picit elnevettem magam. – Szeretlek, Kicsim. Este!

-         - Én is szeretlek! És várom a hívást – búcsúztam.

Sziasztok!

Megírtam nektek az új fejezetet!

Gépelési (és esetlgese helyesírási) hibákért előre is bocsánatot kérek!

Jó olvasást mindenkinek! 

7. Fejezet (Dóri szemszöge)

Hirtelen azt sem tudtam, mi történik velem. Nem tudtam, hogy milyen, nap van, hogy hol vagyok... komolyan... Még azt sem tudtam volna megmondani, hogy ki vagyok. Nem létezett a világ. Nem léteztem én... Csak Zoli létezett, a nagy, meleg kezei az én pici kezeimen, a puha szája az én számon, az illata az orromban... Soha nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. De sajnos egy idő után már nem kaptam levegőt, így meg kellett szakítanom csodálatos tevékenységünket.Zihálva szakadtunk el egymástól. A fejemet a focista vállára hajtottam, és igyekeztem úrrá lenni a légzésemen. Nem igazán sikerült. A hozzám simuló mellkas remegéséből tudtam, hogy ő is légzési nehézségekkel küzd. Fogalmam sincs, hány perc telhetett el így. Zoli a hajamba temette az arcát, én a nyakába fúrtam a fejemet és hosszú hosszú ideig csak pihegtünk. Végül ő törte meg a csendet.

-          Húha – nyögte.

-          Egyetértek – mosolyogtam rá félénken és a fülem hegyéig elpirultam.

-          Ez... én... nem is tudom, mit mondjak. Dóri... te... én... mi – hebegett. – Ez valami hihetetlen volt!

-          Igen. Szerintem is.

-          Most hogyan tovább? – kérdezte, miközben a térdére könyökölt és féloldalasan felnézett rám. Az arckifejezésén láttam, hogy szinte várja a pillanatot, amikor belegondolok, mi is történt az előbb és elszaladok.

-          Hát... izé... nem tudom – nevettem fel idegesen. – Ha akarod, nyugodtan mondhatjuk az, hogy nem történt meg... izé... nem fogok haragudni miatta...

-          Félreérted! – vágott a szavamba. – Eszem ágában sincs elfelejteni ezt a csókot! – kiáltotta hevesen. – Csak... csak nem tudom, mit tegyek. Én nem az a fajta férfi vagyok, aki csak úgy szórakozásból nőket csókolgat, aztán lelép. Most sem akarok lelépni. Eszem ágában sincs! Csupán... nem vagyok benne, biztos hogy egy olyan fiatal és nagyszerű nő, mint te, Dóri, pont egy ilyen alakra vágyik, mint én. Ha nem tudnám, hogy túl idősnek fogsz tartani magadhoz, akkor most azonnal megkérnélek rá, hogy légy a barátnőm, de...

-          Hé! – suttogtam, és az ujjamat az ajkára tettem. – Mégis miből gondolod, hogy nem akarok a barátnőd lenni? Kábé tizenhat éves korom óta erről álmodozom. El sem hittem, hogy valójában is megtörténhet. Most viszont már el tudom hinni. És egészen mást érzek irántad, mint a tizenhat éves énem. És hogy idősebb vagy? Uggggyan! Hány évvel is? Hét? Az nekem még tökéletesen belefér – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Szóval... feltennéd úgy igazándiból is azt a kérdést?

-          Nem kell kétszer kérned! – villantotta rám pajkos macskaszemeit. – Hidasi Dorottya! Leszel a barátnőm?

-          Örömmel! – sikkantottam boldogan, és a nyakába vetettem magam.

Ezek után még csináltunk ezt-azt a Szigeten – igazán semmi komolyat, csak pár közös képet, amit majd egyszer (sem Zoli, sem én nem tudom, mikor) megmutatunk a nagyvilágnak. Aztán elindultunk kifelé, immár teljes sötétségben.
Stibi azt mondta, hogy a Margit-híd budai hídfőjének közelében parkol a kocsija, és mint barátom, kötelességének érzi, hogy hazavigyen engem, sőt találkozni akar az apámmal is (:D), így arra felé vettük az irányt. Azonban nem tudtuk megállni, hogy egy árva bámész pillantás nélkül otthagyjuk a csodálatosan kivilágított Budapestet, ezért a híd egy pontján megálltunk. Zoli a korláthoz húzódott, hogy ne nagyon gátoljuk a hídon nyüzsgő emberek tömegét (bár a tömeg nagy része is álmélkodva bámészkodó emberekből állt), átkarolta a derekamat, a vállamra hajtotta a fejét, és beleszuszogott a nyakamba. Én a kezére simítottam a kezem, és elmosolyodtam. Egyáltalán nem tűnt furcsának számomra az ilyen mértékű testi kontaktus. Miért is tűnt volna furcsának? Hiszen az a dolog, ami köztem és Zoli között egyre inkább kibomlott, már nagyon nem „egynapos” történet volt.

-          Hmmm – motyogta Stibi, miközben apró puszit lehelt a nyakamra. – Nem is tudod, milyen jó érzés, hogy újra van valakim, akit ölelgethetek, és alacsonyabb nálam!

-          Ez most bók akart lenni? – kérdeztem nevetve. – Mert annak eléggé gyenge volt.

-          Bocsi. Majd még gyakorlom – felelte Zoli, és a hangján hallottam, hogy ő is jól szórakozik.

-          Amúgy... kit ölelgettél te eddig, aki magasabb, mint te? – kérdeztem. A gyomromban undok, pici, méregzöld féltékenység-golyócskák kezdtek növekedni. Elég rosszul éreztem magam tőlük. Milyen barátnő az, aki két órával azután, hogy összejött valakivel, már nem bízik az illetőben?

-          Szalát – felelte röhögve. – Meg újabban Nagyit, is, ha a másik Ádám nem ért rá. – Folyamatosan röhögött, majd tartott egy kis hatásszünetet. Megfordultam a karjaiban, és ahogy sejtettem, egy hatalmas, gonosz vigyor fogadott. – Csak nem féltékeny itt valaki?

-          Álmodba – röhögtem a képébe. Aztán megcsókoltam, mert nem bírtam tovább nézni azt a cuki száját.

Röhögős-romantikus pillanatunkat a mobilom csörgése zavarta meg. Sóhajtva bontakoztam ki focistám öleléséből, és fogadtam apu hívását. Röviden elmondtam neki, hogy találkoztam valakivel a szigeten, ezért kicsit elnyúlt a délutáni sétám, és hogy azonnal megyek haza, de lesz egy kis meglepetésem is, aztán leraktam
A hazaút csendben telt. Én a gondolataimba merülve néztem az aranysárga fényben fürdő utcákat, Zoli pedig az útra meredve vezetett, és közben láthatóan idegesen rágcsálta az ajkát. A lakásunkhoz érve leparkolt és leállította a motort, de mozdulni nem mozdult az ülésből.

-          Hékás! – simogattam meg a combját. – Nem lesz semmi gond! Apu bír téged. És tuti örülni fog a boldogságomnak. Ismerem! Hidd el, ha itt valakitől félned kell majd, az anyu lesz, de ő most úgy sincs itthon. És különben sem érdekel, mit gondol. Két hónapja nem is láttam. Csak utalgatja a pénzt a bankszámlámra, de szerintem meg sem ismerne, ha szembe mennék vele az utcán! Ne izgulj!

-          Annyira édes vagy! – fordult felém, majd rám mosolygott, adott egy icipici, pillangószárny-könnyű csókocskát a számra és kikapcsolta a biztonsági övét. – Essünk túl rajta!

A lakásba egyedül léptem be. Zolival azt beszéltük meg, hogy én beszélek apuval, aztán ő előugrik az ajtó mögül, mindenki örül, apu felbont egy üveg bort (én pityergek egy kicsit), és kész a „hepiend”. Ez első hallásra nagyon könnyűnek tűnt, de nem mondom, hogy nem remegtem egy kicsit,amikor benyitottam.

-          Szia Dórikám! Na mesélj! Mi az a meglepetés? – nézett rám apu, olyan arccal, mint egy óvodás, aki várja az ajándékát.

-          Hát... izé... Az van apu... hogy... na... Csak annyi... hogy izé... van egy barátom – nyögtem ki, megint elvörösödtem, és szerettem volna, ha elnyel a nappali bordó szőnyege.

-          Ez nagyszerű! – élénkült föl apu. Kicsit furán néztem rá, mert egy apától nem ilyen reakciót vár az ember, de a fő az volt, hogy nem akadt ki. – És milyen a srác? Mikor láthatom? Esetleg itt van? Bemutatod nekem? És...

-          Apu! – emeltem fel a kezem, hogy lecsendesítsem. Folyamatosan mosolyogtam. – Jól gondolod. Itt van, de a folyosón várakozik. És kicsit ideges, úgyhogy légyszi ne nagyon támadd le – nyugtattam mosolyogva. Mondjuk ismeri Zolit, így arra gondoltam, talán kicsit megnyugszik, amikor meglátja. Reméltem, hogy így lesz. Biztos voltam ugyanis abban, hogy a folyosón szobrozó, lámpalázas focista mindenre számít, csak egy nagyra nőtt gyerek izgatott örömére nem.

-          Jó. Oké... Izé... Akkor itt várom – ült le apu a kanapéra, én pedig kisiettem.

-          Na? Hogy viselte? – kérdezte Zoli azonnal.

-          Teljesen felpörgött – mondtam nevetve. Aztán az idegtől remegő férfira néztem. – Nyugi már! Gyere! – ragadtam meg a kezét és magammal vonszoltam. Egyenesen a nappaliba. – Apu! Bemutatom a barátomat, Stieber Zoltánt.

Egy hosszú pillanatig néma csend ült a szobán. Én a fejemet kapkodtam a lovagom és az apám között, az előbbi behúzott nyakkal várta a végkifejletet, az utóbbi pedig egyre szélesebben mosolygott. Apu arcát látva megkönnyebbülten fellélegeztem, és éreztem, hogy a mellettem álló Zoli is felenged egy kicsit. Apu szemét örömkönnyek lepték el.

-          Nahát Gyerekeim! – suttogta és felállt, hogy az ölelésébe vonjon minket. – Áldásom rátok! Nagyon boldoggá tettetek! Dórikám! Szerencsés lány vagy! Ő annyira jó fiú! És Zolikám... tiéd a nap főnyereménye! Kérlek, nagyon vigyázz rá!

-          Úgy lesz. Ígérem! – suttogta ünnepélyesen Zoli.

És ekkor jött el az a pillanat, hogy tényleg pityeregni kezdtem. Apu szeme változatlanul könnyes volt, Stibi pedig elég gyanúsan szipogott, és közben felfelé pislogott. Így történt hát, hogy bemutattam az apámnak az első (és egyben utolsó) barátomat. És azt hiszem, pont tökéletes volt így.

Sziasztok!

Ez lenne a következő rész. Tudom, hogy kicsit rövidke lett, de remélem, azért tetszik! :)

Jó olvasást!

Puszi: Dóri

6. Fejezet (Stibi szemszöge)

Azóta a bizonyos februári nap óta, amelyen úgy igazán megismerkedtem Hidasi Dorottyával, minden megváltozott. Minden nap tűkön ülve vártam az edzések végét, hogy felhívhassam vagy ráírhassak, és elmondhassam neki, mi történt velem aznap. Majdnem az egész szabadidőmet Dóri töltötte ki.

Emellett pedig boldog voltam, hogy újra Stieber Zoltánként focizhatok, a magyar válogatott tagjaként és a magyar szurkolók örömére. Jó volt hazajönni, és ismét sok időt tölteni az öcsémmel, Andrissal, akivel korábban azért nem találkoztam sokat, mert ő Angliában focizott, én pedig Németországban, mostanában pedig azért nem, mert ő hazajött Magyarországra, én viszont még mindig Nürnbergben játszottam. Jó volt találkozni a válogatott tagjaival és újra felvenni a szálakat azokkal, akikkel régen találkoztam, mint mondjuk Szalai, Kádár vagy Kleinheisler, de jó volt megismerni az új arcokat is, mint például Nagy Ádámot, aki rövid időn belül a baráti körömbe került (de szigorúan csak a második helyre, mert Szalát senki nem ütheti ki a „legjobb barát” posztból). Az eb-láz is jó volt, akkor is, ha egyelőre még csak a csapattagokat érintette.

A napjaimat mindössze az árnyékolta be, hogy egyáltalán nem találtam meg a közös hangot a válogatott csapatkapitányával, Dzsudzsák Balázzsal. Hogy miért utál Dzsudzsi, arra egyáltalán nem tudtam logikus magyarázatot keresni. És ezzel nem csak én voltam így, hanem a többi focista is. Persze próbáltam túltenni magam a helyzeten, és nem nagyon beszélni Balázzsal, de valamilyen szinten kommunikálnunk kellett egymással, hiszen egy csapatban játszunk. Ezek az esetek egytől egyig azzal végződtek, hogy Dzsudzsi megalázott engem, amivel felingerelte forrófejű legjobb barátomat, Szalát, aki nem bírta, hogy teljes nyugalommal tűröm a sértegetést, és szét akarta verni a szőke kapitányt. Kettőnk (illetve Ádámmal együtt hármunk) folytonos viszálya pedig széthúzáshoz vezetett, ami már Bernd Storck figyelmét sem kerülte el. A szövetségi kapitány ráparancsolt Balázsra, hogy lesz szíves megtűrni engem, mert az eb-s szereplésünk a tét. Ezek után Balázs kissé lenyugodott, de korántsem rendeztük kettőnk kapcsolatát.

Az, hogy Storck figyelmeztetése miatt átállt arra, hogy csak akkor szekál, amikor Szalai és Storck nem látja. Ez pedig igazán zavaró volt, és néha már én is eljutottam volna arra a pontra, hogy beverek neki, de hála az égnek ott volt nekem Dóri és Andris. Az, hogy bármi történt, azt elmondhattam nekik, segített abban, hogy nyugodtan tudjam viselni a piszkálódást. És ezért mindkettőjüknek nagyon hálás voltam.

***

Szombat volt. Pont egy héttel azután, miután lementem Veszprémbe, hogy találkozzak Dórival. Erre a hétvégére nem tervezte, hogy hazajön, amit egy részről sajnáltam, hiszen nagyon jó lett volna újra találkozni vele, másrészről viszont nem bántam, mert így igent tudtam mondani Szala azon ötletére, hogy ugorjunk ki a Margit-szigetre focizni egy kicsit.

Délután egy körül járt az idő, amikor régi mackógatyában és kikopott pólóban a sziget Margit-hídi bejáróján sétáltam. Ádámmal ugyanis azt beszéltük meg, hogy a zenélő szökőkút mellett találkozunk, mert arra sok az üres füves terep, ahol rugdoshatunk. A kúthoz érve azonnal kiszúrtam Ádámot.

-          Helló Haver! – ugrott föl, hogy szokás szerint kézfogással üdvözöljön.

-          Helló!

-          Mond, benne vagy abban, hogy miután kirugdostuk magunkat, beugorjunk anyához egy túrógombócra?

-          Naná! Nála jobban kevesen csinálják.

Miután ezt megbeszéltük, kerestünk egy helyet magunknak és lábteniszezni kezdtünk. Elég régen játszottunk már ilyesmit ahhoz, hogy tökéletesen kijöjjünk a gyakorlatból, ezért nagyjából az időnk felét azzal töltöttük, hogy rohangáltunk a labda után a bokrokba, az buszok elé az útra, a kutyák szájába és kis híján a Dunába is. A másik felét pedig majdhogynem elvette az, hogy a saját bénaságunkon röhögtünk, de ez így volt tökéletesen Szalás-Stibis délután.

Egy alkalommal a labda eléggé messzire ment egy megfontolatlan és abszolút szükségszerűtlen bikázás következtében, amit magam sem tudom miért, de én követtem el. Ezért nekem kellett utána mennem. Elkocogtam arra, amerre rúgtam, befordultam egy kisebb kanyarban és szembe találtam magam Dórival. Nagyon ciki módon teljesen leblokkoltam. Hiszen... azt mondta, hogy nem jön haza hétvégére... És mégis. Ott állt előttem, teljes valójában, piros tornacipőben, farmerban, a cipő színével megegyező színű bőrdzsekiben, kibontott hajjal, kezében az elgurult labdával.

-          Zo... Zoli? – kérdezte hasonló meglepődéssel a hangjában, mint amit én éreztem. – Ezt keresed?

-          Ó, igen – bólintottam és elvettem tőle. – Amúgy... szia.

-          Szia – nevetett fel halkan. Istenem! Annyira imádom a nevetését!

-          Hogyhogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy most is Veszprémben maradsz?

-          De igen, csak apu vendégséget szervezett, és haza kellett jönnöm pizzát meg pogácsát sütni. Gondoltam is rá, hogy felhívlak, mert nagyon szomorúnak tűntél, hogy nem találkozhatunk, és mert egyik itteni barátnőm sem ért rá, de aztán eszembe jutott, hogy talán csináltál valami programot a tesóddal vagy valamelyik barátoddal és gondoltam, nem zavarlak, hanem inkább sétálok.

-          Ez nagyon kedves tőled – mosolyogtam rá. Atyaég, milyen helyes! – Viszont ha már így összefutottunk, nincs kedved megismerkedni Szalai Ádámmal?

-          Szalával? Dehogynem! – csillantak fel azok a gyönyörű, mélybarna szemei.

-          Akkor gyere! Már tutira keres.

-          Húhúú! Úgy látom, nem csak a labdát fogtad meg! Miért nem mesélted, hogy van csajod? – rikkantotta Ádi, amikor kiléptünk a rétre.

-          Ádám! – léptem hozzá, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését, amit Dóri látszólag nagyon mulatságosnak talált. – Engedd meg, hogy bemutassam egy nagyon kedves barátomat, Hidasi Dórit. Dóri, neked azt hiszem, nem kell bemutatnom Szalát.

-          Örülök, hogy megismerhetlek – vigyorgott a lányra Ádi, majd újra felém fordult. – Mondd csak! Tud a kedves barátod focizni?

-          Hát... – néztem bizonytalanul Dórira. Azt tudtam róla, hogy hiába az apja minden igyekezete, nem érti a játék szabályait, de nem tudtam, hogy a gyakorlattal hogy állt.

-          Én és a labda? – kérdezte ő zavartan nevetve. – Veszélyes párosítás.

-          Szóval nem – összegezte IQ-bajnok barátom. – Segáz! Akkor megtanítjuk.

Isten a tanunk rá, hogy az elkövetkező másfél órában tényleg mindent megtettünk azért, hogy megtanítsuk Dórinak az alapokat, de a végeredmény nem lett sokkal másabb, mint a kiindulópont. Mindenesetre mindhárman hatalmasokat nevettünk és remekül éreztük magunkat.

Boldogságunknak Ádám telefonja vetett véget.

-          Szia Anyu! – szólt bele. – Nem még mindig a szigeten vagyok Stibivel, meg egy barátjával... Oké. Megkérdezem.

-          Jössz akkor túrógombócozni? – fordult felém.

-          Nagy baj, ha azt mondom, hogy most inkább nem?

-          Dehogy! Több marad nekem! – vigyorgott, majd újra a füléhez emelte a telefont.

-          No... Srácok sajnos én most megyek. Vár rám rengeteg fincsi túrógombóc – fordult felénk, amikor letette. – Jó volt veletek, Dóri örülök, hogy megismertelek és csak így tovább! Menni fog ez neked! Stibesz, veled az edzésen majd találkozunk. Sziasztok!

-          Szia – ráztam meg a kezét, Dóri pedig intett neki.

Rövid időn belül kettesben maradtunk.

-          Nyugodtan elmehettél volna vele! – nézett rám a lány. – Nem haragudtam volna meg.

-          Tudom, de kedvet kaptam egy kis sétához veled – vigyorogtam rá. Azt nem vallottam be neki, hogy a múlt szombat után csak erre vágyom. – Szereted a vattacukrot? A Margit-sziget nem Margit-sziget vattacukor nélkül.

-          Osztom a véleményedet – nevetett rám, aztán egy közeli árushoz sétáltunk és vettünk egy hatalmas, bugyikék vattacukrot.

-          Most mi legyen? – kérdeztem, miután eltettem a tárcámat (természetesen én fizettem, és akkor sem tudott volna lebeszélni erről, ha fejre áll).

-          Itt is van állatkert – ajándékozott meg a világ legszebb és legmelegebb mosolyával.

Miután megnéztük az állatkertet, és a vattacukor is elfogyott, letelepedtünk egy padra, és egy ideig nem szóltunk egy szót sem. Csendben néztük a kutyasétáltatók, bringóhintózók és sétálók színes kavalkádját és vele még ez is jó volt. Jó volt, mert a közöttünk beálló csend nem az a kínos „fogalmamsincsmitmondjak” féle csend volt, hanem valami meghitt, nyugalmas csend, amiben komoly gondolatok formálódtak.

Kettőnk közül végül Dóri volt az, aki megtörte a csendet.

-          Nos... – fordult felém mosolyogva. – neked hála ismét egy nagyszerű délutánt tudhatok magam mögött. Köszönöm!

-          Nincs mit megköszönnöd – viszonoztam a mosolyát. – Nagyon szívesen járok a kedvében egy olyan helyes lánynak, mint te.

-          Pedig ezer más lánnyal is tölthetnéd az idődet – jegyezte meg. Hanglejtéséből arra következtettem, hogy nem is igazán hozzám beszélt. Inkább olyan volt, mintha hangosan gondolkodna. – Lehet egy kérdésem?

-          Már volt is, de csak nyugodtan – villantottam felé féloldalas mosolyt.

-          Miért pont én? Biztosan vannak nálam idősebb, érettebb nők is, akiknek... akiknek felkelted az érdeklődését. Tuti, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, aki igent mondana, ha elhívnád valahová. És mégis az én társaságomat keresed, engem hívsz föl esténként, és velem csetelgetsz órákon keresztül. Miért?

A kérdése nem lepett meg. Fel voltam rá készülve, hogy előbb vagy utóbb szöget üt a fejében, hogy huszonhét évesen vajon miért pont őt választottam. Én is számtalanszor kérdeztem meg magamtól ugyanezt, és ennek hála, akkor, amikor ő tette föl nekem a nagy kérdést, már kész válaszom volt számára.

-          Ez nagyon egyszerű – csúsztam közelebb hozzá a padon. – Tudod... tényleg elég sok olyan nő van, akinek – ahogy te mondtad – felkeltem az érdeklődését. Fiatalabbak, idősebbek, németek, magyarok... Mégis azt kell hogy mondjam, hogy eddigi életem során mindössze két kapcsolatom volt, és mindkettőnek két hónap alatt vége lett. – Erre ő kérdő, értetlen tekintettel nézett rám. – Hogy miért? Azért, mert kiderült, hogy mindkettőt csak a Stieber név és a pénzem érdekelte. Ezek után már elővigyázatosabb voltam. Már vagy három éve nem volt sem komolyabb sem pedig komolytalanabb kapcsolatom, mert egyszerűen nem találtam olyan lányt, akin ne látszott volna, hogy csak Stieberné akar lenni. És ezek után jöttél te. Félénken és természetesen. Hosszú ideje te vagy ez egyetlen, akin azt látom, hogy van benne egy kialakult kép Stieber Zoltánról, a sztárfocistáról, de ő megpróbálja lerombolni ezt a képet, és megismerni az igazi Stieber Zoltánt. És mindennek a tetejébe csinos és kedves vagy, jó a humorod és csodálatosan lehet veled beszélgetni. Ki lenne olyan ostoba a helyemben, hogy nem téged választana?

Az egész monológot a mellettem ülő lány szemébe nézve mondtam el. Szerettem volna, ha látja rajtam az őszinteséget. A „világmegváltó nagybeszédem” után könnyek szöktek a szemébe.

Jaj ne! Valamit elrontottam?

-          Bocsánat! – szabadkoztam azonnal, amikor megláttam az első gömbölyű vízcseppet legördülni az arcán. – Túl rámenős voltam. Túl sok mindent zúdítottam rád. Nem akartam, csak... egyszerűen kikívánkozott belőlem. És... – mutatóujját a szájamhoz érintve állította meg a szabadkozásomat. Ekkorra már olyan közel ültünk egymáshoz, hogy egy hajszál nem fért volna közénk.

-           Félreérted – mosolygott rám. – Azért sírok, mert annyira szépen mondtad, amit az előbb mondtál. Mióta úgy igazán, személyesen is ismerlek, rengetegszer álmodoztam arról, hogy valami hasonlót fogsz mondani nekem. Hogy nem csak játszadozol velem. Tudom, hogy nagyon kevésszer találkoztunk, de ennyi idő – a telefonbeszélgetéseinkkel és minden mással kiegészülve – nekem bőven elég volt ahhoz, hogy megkedveljelek. És ne úgy, ahogy a sztárfocistát kedvelem, hanem egészen máshogy. Sokkal komolyabban. Sokkal mélyebben.

-          Örülök, hogy ezt mondod – szólaltam meg alig hallhatóan, és lágyan megsimítottam az arcát, mert egyszerűen muszáj volt hozzáérnem, ő pedig belesimult az érintésembe. – Örülök, hogy ezt mondod, mert így már meg merem tenni ezt – suttogtam a szájára, majd megszüntettem a maradék távolságot is kettőnk között...

Hát sziasztok!

Ez lenne itt az újabb rész. Őszintén remélem, hogy nem utáltok nagyon a vége miatt!

Puszi:

Dóri :)