7. Fejezet (Dóri szemszöge)

Hirtelen azt sem tudtam, mi történik velem. Nem tudtam, hogy milyen, nap van, hogy hol vagyok... komolyan... Még azt sem tudtam volna megmondani, hogy ki vagyok. Nem létezett a világ. Nem léteztem én... Csak Zoli létezett, a nagy, meleg kezei az én pici kezeimen, a puha szája az én számon, az illata az orromban... Soha nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. De sajnos egy idő után már nem kaptam levegőt, így meg kellett szakítanom csodálatos tevékenységünket.Zihálva szakadtunk el egymástól. A fejemet a focista vállára hajtottam, és igyekeztem úrrá lenni a légzésemen. Nem igazán sikerült. A hozzám simuló mellkas remegéséből tudtam, hogy ő is légzési nehézségekkel küzd. Fogalmam sincs, hány perc telhetett el így. Zoli a hajamba temette az arcát, én a nyakába fúrtam a fejemet és hosszú hosszú ideig csak pihegtünk. Végül ő törte meg a csendet.

-          Húha – nyögte.

-          Egyetértek – mosolyogtam rá félénken és a fülem hegyéig elpirultam.

-          Ez... én... nem is tudom, mit mondjak. Dóri... te... én... mi – hebegett. – Ez valami hihetetlen volt!

-          Igen. Szerintem is.

-          Most hogyan tovább? – kérdezte, miközben a térdére könyökölt és féloldalasan felnézett rám. Az arckifejezésén láttam, hogy szinte várja a pillanatot, amikor belegondolok, mi is történt az előbb és elszaladok.

-          Hát... izé... nem tudom – nevettem fel idegesen. – Ha akarod, nyugodtan mondhatjuk az, hogy nem történt meg... izé... nem fogok haragudni miatta...

-          Félreérted! – vágott a szavamba. – Eszem ágában sincs elfelejteni ezt a csókot! – kiáltotta hevesen. – Csak... csak nem tudom, mit tegyek. Én nem az a fajta férfi vagyok, aki csak úgy szórakozásból nőket csókolgat, aztán lelép. Most sem akarok lelépni. Eszem ágában sincs! Csupán... nem vagyok benne, biztos hogy egy olyan fiatal és nagyszerű nő, mint te, Dóri, pont egy ilyen alakra vágyik, mint én. Ha nem tudnám, hogy túl idősnek fogsz tartani magadhoz, akkor most azonnal megkérnélek rá, hogy légy a barátnőm, de...

-          Hé! – suttogtam, és az ujjamat az ajkára tettem. – Mégis miből gondolod, hogy nem akarok a barátnőd lenni? Kábé tizenhat éves korom óta erről álmodozom. El sem hittem, hogy valójában is megtörténhet. Most viszont már el tudom hinni. És egészen mást érzek irántad, mint a tizenhat éves énem. És hogy idősebb vagy? Uggggyan! Hány évvel is? Hét? Az nekem még tökéletesen belefér – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Szóval... feltennéd úgy igazándiból is azt a kérdést?

-          Nem kell kétszer kérned! – villantotta rám pajkos macskaszemeit. – Hidasi Dorottya! Leszel a barátnőm?

-          Örömmel! – sikkantottam boldogan, és a nyakába vetettem magam.

Ezek után még csináltunk ezt-azt a Szigeten – igazán semmi komolyat, csak pár közös képet, amit majd egyszer (sem Zoli, sem én nem tudom, mikor) megmutatunk a nagyvilágnak. Aztán elindultunk kifelé, immár teljes sötétségben.
Stibi azt mondta, hogy a Margit-híd budai hídfőjének közelében parkol a kocsija, és mint barátom, kötelességének érzi, hogy hazavigyen engem, sőt találkozni akar az apámmal is (:D), így arra felé vettük az irányt. Azonban nem tudtuk megállni, hogy egy árva bámész pillantás nélkül otthagyjuk a csodálatosan kivilágított Budapestet, ezért a híd egy pontján megálltunk. Zoli a korláthoz húzódott, hogy ne nagyon gátoljuk a hídon nyüzsgő emberek tömegét (bár a tömeg nagy része is álmélkodva bámészkodó emberekből állt), átkarolta a derekamat, a vállamra hajtotta a fejét, és beleszuszogott a nyakamba. Én a kezére simítottam a kezem, és elmosolyodtam. Egyáltalán nem tűnt furcsának számomra az ilyen mértékű testi kontaktus. Miért is tűnt volna furcsának? Hiszen az a dolog, ami köztem és Zoli között egyre inkább kibomlott, már nagyon nem „egynapos” történet volt.

-          Hmmm – motyogta Stibi, miközben apró puszit lehelt a nyakamra. – Nem is tudod, milyen jó érzés, hogy újra van valakim, akit ölelgethetek, és alacsonyabb nálam!

-          Ez most bók akart lenni? – kérdeztem nevetve. – Mert annak eléggé gyenge volt.

-          Bocsi. Majd még gyakorlom – felelte Zoli, és a hangján hallottam, hogy ő is jól szórakozik.

-          Amúgy... kit ölelgettél te eddig, aki magasabb, mint te? – kérdeztem. A gyomromban undok, pici, méregzöld féltékenység-golyócskák kezdtek növekedni. Elég rosszul éreztem magam tőlük. Milyen barátnő az, aki két órával azután, hogy összejött valakivel, már nem bízik az illetőben?

-          Szalát – felelte röhögve. – Meg újabban Nagyit, is, ha a másik Ádám nem ért rá. – Folyamatosan röhögött, majd tartott egy kis hatásszünetet. Megfordultam a karjaiban, és ahogy sejtettem, egy hatalmas, gonosz vigyor fogadott. – Csak nem féltékeny itt valaki?

-          Álmodba – röhögtem a képébe. Aztán megcsókoltam, mert nem bírtam tovább nézni azt a cuki száját.

Röhögős-romantikus pillanatunkat a mobilom csörgése zavarta meg. Sóhajtva bontakoztam ki focistám öleléséből, és fogadtam apu hívását. Röviden elmondtam neki, hogy találkoztam valakivel a szigeten, ezért kicsit elnyúlt a délutáni sétám, és hogy azonnal megyek haza, de lesz egy kis meglepetésem is, aztán leraktam
A hazaút csendben telt. Én a gondolataimba merülve néztem az aranysárga fényben fürdő utcákat, Zoli pedig az útra meredve vezetett, és közben láthatóan idegesen rágcsálta az ajkát. A lakásunkhoz érve leparkolt és leállította a motort, de mozdulni nem mozdult az ülésből.

-          Hékás! – simogattam meg a combját. – Nem lesz semmi gond! Apu bír téged. És tuti örülni fog a boldogságomnak. Ismerem! Hidd el, ha itt valakitől félned kell majd, az anyu lesz, de ő most úgy sincs itthon. És különben sem érdekel, mit gondol. Két hónapja nem is láttam. Csak utalgatja a pénzt a bankszámlámra, de szerintem meg sem ismerne, ha szembe mennék vele az utcán! Ne izgulj!

-          Annyira édes vagy! – fordult felém, majd rám mosolygott, adott egy icipici, pillangószárny-könnyű csókocskát a számra és kikapcsolta a biztonsági övét. – Essünk túl rajta!

A lakásba egyedül léptem be. Zolival azt beszéltük meg, hogy én beszélek apuval, aztán ő előugrik az ajtó mögül, mindenki örül, apu felbont egy üveg bort (én pityergek egy kicsit), és kész a „hepiend”. Ez első hallásra nagyon könnyűnek tűnt, de nem mondom, hogy nem remegtem egy kicsit,amikor benyitottam.

-          Szia Dórikám! Na mesélj! Mi az a meglepetés? – nézett rám apu, olyan arccal, mint egy óvodás, aki várja az ajándékát.

-          Hát... izé... Az van apu... hogy... na... Csak annyi... hogy izé... van egy barátom – nyögtem ki, megint elvörösödtem, és szerettem volna, ha elnyel a nappali bordó szőnyege.

-          Ez nagyszerű! – élénkült föl apu. Kicsit furán néztem rá, mert egy apától nem ilyen reakciót vár az ember, de a fő az volt, hogy nem akadt ki. – És milyen a srác? Mikor láthatom? Esetleg itt van? Bemutatod nekem? És...

-          Apu! – emeltem fel a kezem, hogy lecsendesítsem. Folyamatosan mosolyogtam. – Jól gondolod. Itt van, de a folyosón várakozik. És kicsit ideges, úgyhogy légyszi ne nagyon támadd le – nyugtattam mosolyogva. Mondjuk ismeri Zolit, így arra gondoltam, talán kicsit megnyugszik, amikor meglátja. Reméltem, hogy így lesz. Biztos voltam ugyanis abban, hogy a folyosón szobrozó, lámpalázas focista mindenre számít, csak egy nagyra nőtt gyerek izgatott örömére nem.

-          Jó. Oké... Izé... Akkor itt várom – ült le apu a kanapéra, én pedig kisiettem.

-          Na? Hogy viselte? – kérdezte Zoli azonnal.

-          Teljesen felpörgött – mondtam nevetve. Aztán az idegtől remegő férfira néztem. – Nyugi már! Gyere! – ragadtam meg a kezét és magammal vonszoltam. Egyenesen a nappaliba. – Apu! Bemutatom a barátomat, Stieber Zoltánt.

Egy hosszú pillanatig néma csend ült a szobán. Én a fejemet kapkodtam a lovagom és az apám között, az előbbi behúzott nyakkal várta a végkifejletet, az utóbbi pedig egyre szélesebben mosolygott. Apu arcát látva megkönnyebbülten fellélegeztem, és éreztem, hogy a mellettem álló Zoli is felenged egy kicsit. Apu szemét örömkönnyek lepték el.

-          Nahát Gyerekeim! – suttogta és felállt, hogy az ölelésébe vonjon minket. – Áldásom rátok! Nagyon boldoggá tettetek! Dórikám! Szerencsés lány vagy! Ő annyira jó fiú! És Zolikám... tiéd a nap főnyereménye! Kérlek, nagyon vigyázz rá!

-          Úgy lesz. Ígérem! – suttogta ünnepélyesen Zoli.

És ekkor jött el az a pillanat, hogy tényleg pityeregni kezdtem. Apu szeme változatlanul könnyes volt, Stibi pedig elég gyanúsan szipogott, és közben felfelé pislogott. Így történt hát, hogy bemutattam az apámnak az első (és egyben utolsó) barátomat. És azt hiszem, pont tökéletes volt így.

Sziasztok!

Ez lenne a következő rész. Tudom, hogy kicsit rövidke lett, de remélem, azért tetszik! :)

Jó olvasást!

Puszi: Dóri