5. Fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, hogy csak most hozom a részt, de elég zsúfoltak voltak a napjaim mostanság.
Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek, hogy a nyaralásból hazatérve ezer megtekintés (!!!) fogadott a blogon! Ez azt jelenti, hogy hamarosan számíthattok egy kis NYEREMÉNYJÁTÉKra, szóval figyelgessétek az oldalt, meg a facebookos csopit!

Na... nem dumálok tovább. Jöjjön a várva-várt fejezet, amelyben Stieber Zoltán ismét személyesen jelenik meg.

Peregtek a napok. Egyszer csak arra eszméltem, hogy elvonult a tél (bár február utolsó heteiben még megajándékozott minket egy adag hóval) és kitavaszodott. Persze ez nem jelentette azt, hogy meleg van. Hiába sütött egyre többet a nap és hiába ébredezett minden, még mindig orrfagyasztó hideg volt.

A napirendem eléggé megváltozott a Stibivel való ominózus találkozásom óta. Eleinte nem volt jellemző rám az egyetemisták „bagoly” életmódja, de amióta rámírt facebook-on, minden felfordult egy kicsit. Általában az óráim után hamar a koleszba siettem, és igyekeztem mindent megtanulni estig, mert minden este nyolc-fél kilenc körül rámírt Stibi, és általában tizenegy-fél tizenkettőig csetelgettünk.

Tulajdonképpen sosem volt igazán témája a beszélgetéseinknek. Csapongtunk össze-vissza a velünk történő dolgok között, és egyre jobban megismertük egymást. Mióta a focista számomra kibújt a sportújságok posztereiből, óriásira nőtt a szememben. Immár nemcsak tinilányos rajongás volt amit iránta éreztem, hanem nagyrabecsülés és tisztelet. Zoli rengeteget mesélt arról, hogy mennyit jelent neki a családja, a testvére Andris és a legjobb barátai (a magyar válogatottból Szalai és Nagy Ádám, és valami Günter a nürnbergi csapatából). Nagyon tetszett benne, hogy a sportolói karrierje mellett is igyekszik minél több időt a szeretteivel tölteni.

Az, hogy ő teljesen megnyílt nekem, és olyan dolgokat mondott el magáról, amiket csak a hozzá legközelebb állóknak szokott, engem is arra ösztökélt, hogy mutassak meg minél többet magamból. Azt vettem észre, hogy rengetegszer lépek ki úgy az egyetemről, hogy magamban listázom azokat a dolgokat, amelyeket este elmondok Zolinak. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyire érdeklek egy nálam jóval idősebb férfit. Nem mondom, hogy beleszerettem a kedvenc sportolómba, de határozottan éreztem, hogy rózsaszín fellegek között lebegek.

***

Átlagos péntek délután volt. Mivel anyu nem volt otthon (újabb üzleti út), apu pedig haveros hétvégét tartott (ami abból állt, hogy összeültek a barátaival és néhány sör mellett átbeszélték a sportéletet), úgy döntöttem, nem megyek haza hétvégére.  Lau viszont sajnos hazament, ezért egyedül maradtam aprócska szobánkban. Így viszont nem siettem sehová és nem függtem senkitől, úgyhogy vettem magamnak egy kis csokit,és felkészültem egy magányos-sorozatnézős hétvégére.

Már éppen kapcsoltam volna be a laptopomat, hogy keressek egy jó kis évadot a Big Time Rush-ból, amikor megszólalt a telefonom. Arra számítottam, hogy vagy a szüleim, vagy a barátnőim fognak keresni, ezért kis híján leejtettem a mobilt (szegény egyre többször repült ki a kezemből), amikor a kijelzőre pillantva a Stieber Zoltán nevet láttam (igen, mobilszámot is cseréltünk).

-          Szi-szia – szóltam bele ostobán dadogva.

-          Szia Dóri! Ugye nem zavarlak? – kérdezte.

-          Nem-nem. Mondd csak nyugodtan!

-          Csak azért hívlak, mert Szalai és Nagy Ádám bulizni akarnak ma este, ezért nem leszek neten. Ne várj rám fölöslegesen.

-          Köszönöm, hogy szóltál – feleltem mosolyogva. Csak magamban tettem hozzá, hogy ez mennyire cuki dolog már. – Jó szórakozást estére!

-          Köszönöm! És... – tétovázott egy pillanatig – Azt szeretném még kérdezni, hogy van-e már programod a hétvégére...

-          Még... még nincs – hebegtem miközben legyezni kezdtem magam a kezemmel, és belül vadul sikítoztam, hogy „úristenúristen”. – Viszont apuéknak programja van, úgyhogy nem mentem haza.

-          Hm... Kár – jött a felelet. – Pedig nagyon szívesen találkoztam volna veled. Mit szólnál, ha meglátogatnálak? Veszprémben tanulsz, ugye?

-          I... igen – nyökögtem. Szívesen találkozna velem??? – Nagyon örülnék neki, ha találkozhatnánk holnap. De le fogsz tudni vezetni Veszprémig, ha este bulizol?

-          Mivel most azért lesz rám szükség a buliban, hogy vigyázzak, nehogy valami őrültséget csináljanak a haverjaim, és hazafuvarozzam őket, amikor kidőlnek, így valószínűleg igen. – Hallottam a hangján, hogy nevet.

-          Oké. Akkor várlak holnap.

Még megmondtam neki a kolesz címét és megbeszéltük, hogy délelőtt tizenegy körül itt van, elköszöntünk. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy már letette a telefont, őrült, visítozós, boldog ugrálásba kezdtem a szobám közepén. Amint az eufórikus öröm tovatűnt,v éles váltással következett az S.O.S-hangulat, amit csak Lau vagy Milli tudott orvosolni. Mivel nem tudtam választani, hogy kettejük közül melyik segítségét kérjem (sőt úgy gondoltam, hogy többen többre megyünk), bekapcsoltam  Skype-ot, és reméltem, hogy mindketten elérhetőek lesznek.

-          Helló Csajszi! – jelent meg Lau arca a képernyőn.

-          Halika! – érkezett meg Milli is. – Konferencia van?

-          Jaja – feleltem. – Súlyos S.O.S. van! Mindkettőtökre szükségem van!

-          Na! Mondd! – mondták szinte egyszerre.

-          Stibi meglátogat holnap – robbantottam fel a témabombámat.

-          Vááááá! Ez de jó! – visította Lau.

-          Tudtam! Tudtam! TUDTAAAM! – sikított Milli is. – Gratulálok!

-          Nos... ez valóban jó, de fogalmam sincs, mit kell most csinálnom – avattam be őket a problémámba. – Nem tudom, mit vegyek fel, hogyan viselkedjek... Meg úgy amblokk... Fogalmam sincs, mi legyen most!!!

-          Először is nyugodj le – tanácsolta Milli.

-          Nagy levegő, Dóri, nagy levegő – bólogatott Lau is. – Nem lehet baj, hiszen itt van veled Milli a zseniális stylist, és én, a viselkedés-szakértő

-          Okké – vettem mély levegőt. – Akkor halljuk először a stylist-ot. Milli?

-          Szerintem ne görcsölj. Vegyél fel valami átlagos cuccot, amit minden nap hordasz. Legyen csinos, de semmi túlzó. A sminkkel ugyanez.

-          Hát jó – próbáltam ötletelni. – Akkor felveszem a bordó csőnadrágomat, egyszerű fekete felsővel, bordó sállal, fehér csizmával és fehér kabáttal. Az jó lesz?

-          Abszolút! – bólogattak mindketten.

-          Smink semmi extra. Alapozó, spirál, szájfény.

-          Megy ez neked! – kiáltotta Milli.

-          Jó. Kinézet megvan. Most jössz te Lau – néztem a másik lányra. – Hogy kell viselkedni egy ilyen random találkozós akármin?

-          Úgy, ahogy mindenkivel viselkedsz. Tudjuk rólad, hogy nagyszerű, közvetlen, energikus lány vagy. Add magadat. Ha valami szerepet játszol, azt előbb-utóbb úgyis megtudja. Ha viszont adod önmagadat, akkor azt ismeri meg, aki igazából te vagy.

-          A zavar megengedett?

-          Meg – nevetett rám. – És készülj arra, hogy esetleg ő is cukin zavarban lesz – kacsintott rám.

-          Rendben vagy? – kérdezte Milli.

-          Igen. Köszönöm. Most úgy érzem, meg tudom csinálni.

-          Hát persze, hogy meg tudod csinálni! – kiáltotta Lau.

-          Minden a legnagyobb rendben lesz! – kontrázott Milli is.

-          Még egyszer köszi Lányok! Fogalmam sincs, mi lenne velem, ha nem lennétek!

Miután elköszöntünk, úgy gondoltam, nincs nekem szükségem sorozatokra. Inkább lefeküdtem, mert szerettem volna kipihent és friss lenni másnap. Na meg az is benne volt, hogy úgy éreztem, minél előbb fekszem le, annál előbb jön el a reggel.

***

A másnap reggelem kissé szívbajosra sikeredett. Hiába terveztem meg mindent este, olyan érzésem volt, hogy semmi nem fog összejönni.

Amikor rávettem magam, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy ovis, bújjak ki a paplan alól, és készüljek el, akkor meg túl gyorsan megvoltam mindennel. Viszont nem akartam levetkőzni, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi van, ha előbb jön és én még csak akkor veszem fel a kabátomat. Azonban télikabátban álldogálni egy fűtött szoba közepén, megint nem olyan jó.

Végül úgy döntöttem, hogy jót fog tenni a zavaros gondolatoknak egy kis friss levegő, ezért már háromnegyed tizenegykor kint szobroztam a kolesz előtt. Leültem egy padra és annyira elmerültem a meglehetősen kaotikus belső világomban, hogy csak arra eszméltem fel, hogy két farmerba bújtatott láb áll meg előttem. Lassan felemeltem a fejemet, mire nagyszerű látvány tárult elém.

Stieber Zoltán meglehetősen szexi jelenség volt így életnagyságban: tökéletes „focistaséró”, kedvesen mosolygó zöldes szemek, sötétszürke szövetkabát, sötétkék sál, lazán zsebrevágott kezek, farmernadrág és bakancs... Biztos voltam benne, hogy látványosan csorog a nyálam.

-          Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. – Régóta ücsörögsz itt?

-          Jó reggelt! – viszonoztam a köszönését. – Nemrég jöttem ki.

Amikor felálltam, kicsit bénáztunk, mert én meg akartam ölelni őt, ő viszont puszit akart adni az arcomra. A végeredmény valami kaotikus kar-láb-arc költemény lett, ami mindkettőnket nevetésre késztetett.

-          Ezt még gyakorolnunk kell – jegyezte meg nevetve Zoli.

-          Hát ja – értettem egyet. – Mit szeretnél csinálni?

-          Őszintén? Nem igazán tudom – nevetett saját magán. – Az az igazság, hogy szerintem körülbelül négyéves koromban jártam utoljára Veszprémben, ezért nem igazán tudom, mit lehet itt csinálni. Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egy kicsit, aztán ihatnánk valahol egy kávét, vagy valami ilyesmi... – fejezte be sután.

-          Állatkert? – kérdeztem. – Ott sétálni és kávézni is lehet.

-          Támogatom az ötletet. Úgyis imádok állatkertbe menni.

-          Tényleg? – nevettem fel.

-           Nehéz elképzelni?

-          Kicsit – mosolyogtam.

-          Megértem – vigyorgott rám, aztán körülnézett. – Merre megyünk?

-          Arra – mutattam a buszmegálló irányába.

-          Mehetünk kocsival is, ha gondolod.

Így történt meg az, hogy életemben először (de korántsem utoljára) beültem Stieber Zoltán kocsijába. Az út alatt nem sokat szóltunk egymáshoz azon kívül, hogy mondtam neki, merre kell mennie. Mindketten saját magunkkal voltunk elfoglalva.

Miután megvettük a jegyeket, céltalanul kezdtünk lézengeni az álmoskás napfénybe burkolt állatkertben.

-          Milyen volt a tegnapi buli? – kezdtem beszélgetni.

-          Nagyinak és Szalának eseménydús, nekem pedig kínos – felelte és halkan felnevetett. Imádtam, ahogy nevetett.

-          Azért látom túlélted – mosolyogtam rá, miközben sebesen igyekeztem másik témát keresni. – És... hogy telnek mostanában a napjaid?

-          Nos... nagyjából ugye tudod, mi történik velem – utalt arra, hogy minden este beszélünk. – Közeledik az Eb, Storck vérszemet kapott és elhatározta, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a csapatból, amin belül dúlnak a különféle belső harcok... Nagyjából ennyi.

-          Belső harcok? Én azt hittem, hogy egy focicsapatban tökéletes az összhang.

-          Úgy kéne lennie – bólintott komoran. – De felőlem Storck akár fejre is állhat, én akkor sem tudom megkedvelni Dzsudzsákot. Pontosabban... nem tudom megkedveltetni magam vele.

-          Ő a legnagyobb problémád?

-          Igen. Rettenetesen összeférhetetlen ember. Nagyon nehéz vele együtt dolgozni. És az is nehéz, hogy én egyáltalán nem akartam, hogy klikkesedjen a csapat, de az, hogy Dzsudzsi gyakorlatilag utál engem, széthúzáshoz vezet.

-          Miért utál?

-          Nem tudom – sóhajtott gondterhelten. Teljesen elkomorodott.

-          Bocsáss meg, nem akartam, hogy ilyen kellemetlen témáktól beszéljünk – szabadkoztam.

-          Nincs harag – mosolygott rám. – Mesélj valamit te!

-          Oké – feleltem és belekezdtem valamibe. Már nem is emlékszem, mi volt az.

Mindössze annyi emlékem maradt meg arról a március tizennyolcadikáról, hogy nevetgélve sétálunk a friss, tavaszi napfényben.