3. Fejezet

- És akkor most tegezed? Fúúú! Meséld el még egyszer! - kérte Milli, immár sokadjára. A Corvinus Café-ban ültünk éppen, szombat este. És ugyan telefonon keresztül vagy százszor elismételtem az egész sztorit, drága barátnőm egyszerűen nem tudta megunni azt.

- Igen. Tegezem. Vagyis... inkább próbálom, de egyelőre nem nagyon megy, úgyhogy tegnap este inkább kerültem a megszólítást. Az egészet pedig nem mesélem el újra, mert egy: már rojtosra dumáltam a szájam, kettő: neked is biztosan van mesélni valód - próbáltam témát váltani. - Mi van például azzal a sráccal, akivel mindig összefutottál a könyvtárban?

- Vele? Ó kérlek, az már ezeréves történet. Elhívott randizni, nem jött be - összegezte röviden a dolgot. Akármennyire is szerettem Millit, a pasizási szokásaival nem tudtam egyetérteni. Soha. Nem volt olyan helyzet, hogy ne bolondított volna több csávót egyszerre, de igazán egyikkel sem jött össze. Voltak hosszabb (max. egy hónap) és rövidebb (mindössze néhány nap, esetleg egy-két hét) kapcsolatai, de mindegyiknek az lett a vége, hogy "ő nem akarja elkötelezni magát" és már jöhetett is a következő szerencsétlen áldozat. 

- Akkor most üresjárat van? - kérdeztem.

- Nem, nem, nem, nem, nem... Dehogy is! Abba belehalnék! - hadarta. - Van egy cuki pultossrác a lakásomhoz közeli Starbucksban, meg egy szépfiú, akivel egy edzőterembe járok... De még nem döntöttem el, melyiket választom... Majd kialakul.

- Nem gondolod, hogy lassan bele kéne vágnod egy komolyabb kapcsolatba? - tudakoltam óvatosan.

- Ugyan... Abban mi lenne az izgalmas? - kérdezett vissza. Én pedig úgy döntöttem, hogy ráhagyom a dolgot, az este további részében pedig inkább a tanulásról, egyetemről, az éppen kezdődő félévről és egyéb hétköznapi témákról csevegtünk.

***

Este tizenegy körül értem haza. Aput a tévé előtt találtam (alpesi sít nézett, de szerintem halálra unta magát rajta).

- Szia Kincsem! Jól szórakoztál? - kérdezte, amikor leültem mellé a kanapéra.

- Igen. Nagyon. Viszont nekem úgy tűnik, hogy te nem szórakozol olyan jól. Igazam van? - vigyorogtam rá.

- Ami azt illeti... igen. Valamelyik haverom említette, hogy sít nézni milyen jó, én meg gondoltam, hogy kipróbálom. De az az igazság, hogy csak annyit látok, hogy különböző pasasok leszánkáznak a hegy oldalán.

Tisztára, mint én és a foci. Csak annyit látok, hogy egy rakat őrült szaladgál egy labda után- gondoltam magamban, de hangosan persze eszem ágában sem volt kimondani.

- Nincs kedved filmet nézni? - kérdeztem inkább. - Láttam az előszobában néhány Mission: Impossible DVD-t. Gondolom nem egyedül akartad megnézni.

- Ó tényleg! Azokat teljesen elfelejtettem! - kapott a fejéhez. - Pedig azért hoztam őket, hogy nézzünk valamit együtt. Benne vagy egy kis éjszakai filmezésben?

- Naná!

***

Apuval nagyjából hajnali fél kettőig filmeztünk. Ő utána szinte azonnal kidőlt (alig ment be a szobájába, máris hallottam a horkolását), nekem viszont még nem volt kedvem aludni, ezért bekapcsoltam a laptopomat. Azt terveztem, hogy olvasok egy két bejegyzést a kedvenc blogjaimon, és majd csak azután fekszem le, de a sors más programot szánt nekem.

Ahogy csatlakoztam a wifihez és megnyitottam a böngészőt, betöltött a kezdőlapom, ami történetesen a Facebook volt. Gyorsan megnéztem az értesítéseimet. A többségüket szinte figyelemre sem méltattam (ez ide posztolt, az oda, ilyen megosztás, olyan megosztás, néhány eseménymeghívó), de volt egy darab, aminek köszönhetően (tegnap este óta másodjára) megállt a szívem egy pillanatra. A szememet dörzsölgettem és a karomat csipkedtem, mert meg voltam győződve róla, hogy valamilyen csoda folytán mégiscsak sikerült elaludnom.

Hiszen ez nem lehetett igaz.

Semmiképpen sem.

Az értesítésben ugyanis ez állt:

Stieber Zoltán (privát profil) ismerősnek jelölt

Hát sziasztok!

Ez lenne a harmadik fejezet. Tudom, hogy nem valami hosszú, de ebben a rettenetes melegben sajnos csak ennyire futotta tőlem.

Jó olvasást mindenkinek!

Dóri