1. Fejezet

Álmos február eleji nap volt. A szürkésfehér ég havat ígért, a hideg levegő támadását pedig négy réteg ruha sem tudta kivédeni. Bágyadt hangulat uralta a délelőttöt. Félkómásan vánszorogtak a tanárok és a diákok... Az időnél pedig még egy csiga is gyorsabb lett volna. Már ha lett volna olyan őrült, hogy előmásszon abban a hidegben.

Az óráimnak – mint minden pénteken – délután kettőkor lett vége. Immár szállingózó hóban, zsebretett kézzel és az arcom elé húzott sállal caplattam a koleszom felé. A kisebbik utazótáskámat már előző este összepakoltam, így csak fel kellett kapnom azt és már indulhattam is a buszhoz.

Szobatársam és egyben egyik legjobb barátnőm, Lau még nem ért vissza az óráiról. Sajnáltam, hogy nem tudok elbúcsúzni tőle, de sietnem kellett, ha el akartam érni a három órakor induló buszt. Hagytam egy üzenetet a hűtő oldalán, hogy majd este hívom, aztán elindultam.

***

Mire felértem a fővárosba már elég rendesen esett a hó. Már majdnem a Népligetnél voltunk, de rémségesen lassan haladt a forgalom, hiszen dacolni kellett az égből ömlő csapadékkal. Rezegni kezdett a telefonom. Amikor megláttam apu nevét a kijelzőn, az első gondolatom az volt, hogy remélem, nem azért hív, mert elindult értem és valami baja esett útközben.

-          Szia, Apu! – szóltam bele a készülékbe. – Ugye minden rendben?

-          Szia Dórikám – hallottam meg megnyugtató, vidám hangját. – Semmi bajom. Csak azért hívlak, mert beugrott egy nagyon kedves, régi barátom és elbeszélgettük az időt. Nem tudtam elindulni érted, most meg már nem érnék oda. Haza tudnál jönni gyalog?

-          Hát persze. Megoldom. Nem vagyok én cukorból! – feleltem mosolyogva.

-          Azt tudom, Kincsem, de ebben a hóban nem lesz könnyű hazajönni. Nincs túl sok cuccod, ugye? – aggodalmaskodott.

-          Nincs. A kisebb táskámat hoztam. Ne aggódj, Apu. Hazaérek. Most viszont le kell szállnom.

-          Rendben. Várlak haza! Szia!

-          Szia Apu!

A Gellért-hegy szerencsére nincs túl messze a pályaudvartól, és mivel szerencsém volt a tömegközlekedéssel is, viszonylag hamar hazaértem. A hóesés csendesedett, de nem állt el teljesen. Ebben az időben szeretek a legjobban sétálni, így úgy döntöttem, felsétálok a házhoz, amelyben nagy (négy szobás) lakásunk volt. A sétálás, a mézszínre emlékeztető lámpafény és a havazás nosztalgikus hangulatba taszított. Kedvenc téli gyermekkori emlékeim bűvkörében tettem meg az utat a házig.

A lakásunk ajtajához érve megálltam, hogy letöröljem a csizmámról a latyaknak azt a részét, amelyet a lépcsőház lábtörlője nem szedett le. Az ajtó mögül tompa hangokat hallottam: az apám kellemes baritonját és egy másik férfihangot, amelynek tulajdonosa fiatalabb lehetett apunál.

Gyors, de hangos kopogtatással jeleztem érkezésemet, majd beléptem az ajtón. Rögtön kellemes meleg csapott meg, ami miatt hirtelen fölöslegesnek éreztem a vastag sálat, sapkát és kesztyűt, így nem éppen nőies módon kezdtem el lerángatni magamról őket. Az egyébként is furcsa képet még teljesebbé tette az, hogy a kézitáskám és az utazótáskám füle egymásba gabalyodott, így még azt is rángatnom kellett.

Nevetést hallottam az előszoba ajtajából, majd apu hangját:

-          Szervusz Kedvesem. Segítsünk, vagy megoldod?

-          Szia Apu. Hagyd csak! Mindjárt kiszabadítom magam – legyintettem valamelyik kezemmel, ami épp nem hadakozott semmivel.

Miután végre-valahára kiszabadultam a ruháim fogságából, kifulladva léptem be a konyhába. Apu a szokásos helyén ült, az ajtóval – azaz velem is – szemben. Vele szemben – tehát nekem háttal – pedig egy átlagos testalkatú, világos hajú férfi foglalt helyet, aki érkezésemre megfordult.

Nekem pedig ott helyben elállt a lélegzetem.

Stieber Zoltán volt az.

Hát sziasztok!
Ha idáig eljutottatok, az remélhetőleg azt jelenti, hogy olvashatónak tartottátok, amit írtam.
Remélem, sikerül valami olyat összehoznom, ami sokaknak elnyeri tetszését.
Egyelőre annyit mondanék, hogy a blogon kéthetente tervezek új részt. Lesz majd egy facebookos csoport, ahol megtaláljátok majd a részeket és egyéb érdekességeket a sztoriról, ezt amint kész linkelem itt.

Más most hirtelen nem jut eszembe!

Puszi: Dóri