Bordeaux szinte pulzált az izgalommal átszőtt pozitív energiától, amikor apuval csatlakoztunk a stadion felé tartó tömeghez. Fekete sort volt rajtam, és természetesen a mez, amit Zolitól kaptam. Az arcunkra mindketten "pirosfehérzöld" csíkokat festettünk.
Nagy volt a kavarodás. Mindenki énekelt, zászlókat lengetett, tapsolt, dübörgött... egyszóval igyekeztünk minél nagyobb zajt keltve jelezni, hogy megjöttek a magyar szurkolók. A hangulat pazar volt, egekig emelő és hihetetlenül jó. Szerintem az engem körülvevő emberek kilencven százalékát nem ismertem, mégis mindenki úgy kezelt, mint egy régi ismerőst. Sosem szerettem énekelni (pláne társaságban nem) most mégis brutális hangerővel bömböltem, hogy "Az éjjel soha nem érhet véget"... Sosem éreztem még ilyen jól magam.
Nagy volt a kavarodás. Mindenki énekelt, zászlókat lengetett, tapsolt, dübörgött... egyszóval igyekeztünk minél nagyobb zajt keltve jelezni, hogy megjöttek a magyar szurkolók. A hangulat pazar volt, egekig emelő és hihetetlenül jó. Szerintem az engem körülvevő emberek kilencven százalékát nem ismertem, mégis mindenki úgy kezelt, mint egy régi ismerőst. Sosem szerettem énekelni (pláne társaságban nem) most mégis brutális hangerővel bömböltem, hogy "Az éjjel soha nem érhet véget"... Sosem éreztem még ilyen jól magam.
- Dóriiiii! Szia! - kiáltott fel boldogan Stieber Andris, amikor apuval végre-valahára bejutottunk a stadionba és megtaláltuk a Zoli által lefoglalt helyeinket.
- Andris! De jó látni téged! - nyomtam két puszit az arcára. - Zoli nem is mondta, hogy itt leszel.
- Engem sem tájékoztatott arról, hogy ti itt lesztek - nevetett fel. - Szegény bátyókám kicsit mintha szétszórt lenne, nem?
- Csak egy egészen kicsit - mutattam fel a hüvelyk és a mutató ujjamat, jelezve a mértéket.
- Józsi! - kiáltott fel apu, és egy jóravaló medvepuszival köszöntötte az Andris mellett ülő férfit.
- Dóri, hadd mutassam be az édesapámat, Stieber Józsefet! - mutatott a férfira Zoli öccse. - Apu, ő pedig Hidasi Dóri, Zolesz barátnője.
- Szervusz aranyom - mosolygott rám József. - Ekkora voltál, amikor legutóbb láttalak - közölte nevetve, miközben - mint azt ilyenkor szokás - a kezével mutatta, hogy mekkora is voltam. - Nagyon örülök neked és Zolinak. Olyan, mintha teljesen kicserélted volna Őt - folytatta mosolyogva. - Tulajdonképpen meg is akartam kérdezni, hogy hová tetted a fiamat és kit állítottál a helyébe.
- Nos... - válaszoltam nevetve - nem tudok róla, hogy Zoli bárkire is ki lenne cserélve. Ha mégis, akkor kérem vissza az eredetit, mert nekem csak Ő kell.
- Józsi! - kiáltott fel apu, és egy jóravaló medvepuszival köszöntötte az Andris mellett ülő férfit.
- Dóri, hadd mutassam be az édesapámat, Stieber Józsefet! - mutatott a férfira Zoli öccse. - Apu, ő pedig Hidasi Dóri, Zolesz barátnője.
- Szervusz aranyom - mosolygott rám József. - Ekkora voltál, amikor legutóbb láttalak - közölte nevetve, miközben - mint azt ilyenkor szokás - a kezével mutatta, hogy mekkora is voltam. - Nagyon örülök neked és Zolinak. Olyan, mintha teljesen kicserélted volna Őt - folytatta mosolyogva. - Tulajdonképpen meg is akartam kérdezni, hogy hová tetted a fiamat és kit állítottál a helyébe.
- Nos... - válaszoltam nevetve - nem tudok róla, hogy Zoli bárkire is ki lenne cserélve. Ha mégis, akkor kérem vissza az eredetit, mert nekem csak Ő kell.
***
Hogy milyen volt a meccs? Elképesztően izgalmas. Komolyan. Az első focimeccs voltéletemben, amit nem azért élveztem, mert helyes srácok rohangáltak a pályán. A játékot persze továbbra sem értettem, és nem igazán tudtam állást foglalni a mellettem ülő három férfi olyan vitáiban, amelyek arra vonatkoztak, hogy egy-egy lövést le kellett-e fújni vagy nem, hogy bent volt-e valami vagy nem, stb...
Amikor Szalai a meccsen először küldte be az osztrák kapuba a labdát, egy emberként pattantam fel a többi drukkerrel, és már akkor szétüvöltöttem a torkom, így alig maradt hangom arra a pillanatra, amikor az én drága, egyetlen szerelmem örvendeztette meg a magyar rajongókat egy góllal.
Amíg a lelátó Zolit ünnepelte, én azon aggódtam, hogy élve kerüljön ki a szurkolók tömegéből, ahová a gólöröm hevében beugrott.
- Te jó ég, csak össze ne nyomják - motyogtam magam elé. Azt hittem, a nagy örömmámorban (apu és Józsi úgy ordított mellettem, hogy szegény dobhártyám azóta is szenved) senki nem fogja meghallani az én csendes aggódásom hangjait, de Andrisnak valahogy mégis eljutott a fülébe.
- Nyugi Dóri! Nem lesz semmi baja - kiabálta a fülembe (mert másképp nem biztos, hogy meghallottam volna). - Tud magára vigyázni.
Megnyugtató szavai ellenére is csak akkor voltam hajlandó elhinni, hogy minden rendben van, amikor szerelmem visszakerült a pályára, ahol ezek után minden visszatért a focimeccseken normális kerékvágásba.
A lelátóról nem volt elmondható ugyanez. Igaz, a szurkolók területén már az első gól belövésekor kitört a káosz, de az a tény, hogy a magyar csapat másodszor küldte a hálóba a labdát az ellenfél pedig még egyszer sem, tovább fokozta az euforikus állapotokat.
***
Már kifelé haladtunk a stadionból (öt percenként egy centi sebességgel), amikor megrezzent a zsebemben a telefon.
/Üzenetváltás/
Kicsim: Gyere le az öltözőkhöz, Picim! Ha nem tudod, merre van, Andris vagy apu elkalauzol. Csókollak: A mai nap gólkirálya
Én: Oké, kedves gólkirály, megyek.
- Andris! - kocogtattam meg az előttem álló fiú hátát.
- Igen?
- Lekísérsz az öltözőkhöz? Zoli kérte, hogy mennyek le.
- Persze, gyere - mosolygott rám, majd nagy megkönnyebbülésemre elindult abba az irányba, amerre senki nem ment.
Az öltözőknél volt egy kis kavarodás. Riporterek, újságírók és mindenféle médiaszakemberek tömege nyomorgott a folyosókon. Egyesek a már végzett játékosokat kérdezgették, mások további csapattagokra vártak. Volt ott rengeteg biztonsági ember, akik a tribünök felől érkezőket tartották távol az egyelőre még lezárt területről, ahol majd autogramokat osztanak. És volt rengeteg őrült rajongó.
Én és Andris a pálya felől mentünk, ahonnan rajtunk kívül csak egy lány próbálta megközelíteni a játékosokat. Csinos, magas, barna hajú lány volt. Kedvesen ránk mosolygott.
- Sziasztok! Ti is közeli ismerősök vagytok? - kérdezte.
- Igen - viszonoztam a mosolyát, majd felé nyújtottam a kezem. - Hidasi Dorottya vagyok. Stibi barátnője.
- Várady Csilla, és Szala barátnője - fogadta el a felé nyújtott kezemet.
- Stieber András - mutatkozott be Andris is. - Stieber Zoltán öccse, és remélem, jövőbeli válogatott játékos.
- Szerintetek beengednek minket, ha azt mondjuk, hogy közeli barátok vagyunk? - kérdezte Csilla.
- Itt szerintem nem - felelte Andris. - De ott jön Szala és Zoli. Ők biztos elintézik - vigyorodott el, mi pedig abba az irányba fordítottunk a fejünket, amerre ő nézett.
- Jönnek - közöltem a nyilvánvalót, és rögtön körbeszaladt a szájam a fejemen.
- Ijj, de jó - örömködött Zsófi is. - Amúgy... jó a pólód - bökött a mezem felé.
- Köszi - vigyorogtam rá.
- Helló Hölgyeim! - rikkantotta Szalai, amikor odaértek a kordonhoz. - Látom megismerkedtetek.
- Sziasztok lányok!- ért oda Zoli is. Alig bírtam megállni, hogy a nyakába vessem magam. - Kit kerestek?
- Hááát... valakit, aki a mai nap gólkirályaként írt alá egy SMS-t - feleltem kacéran mosolyogva. - Szala, nem tudod véletlenül, hogy ki lehet az?
- Akár én is lehetnék, hiszen az első gólt én varrtam be, de te szerintem a másik góllövőnket keresed. ha gondolod, szívesen bemutatom neked.
- Nagyon örülnék neki.
- Dóri, bemutatom neked Stieber Zoltánt - karolta át barátja vállát.
- Igazán örülök, hogy megismerhettelek - szállt be a kis játékunkba Zoli. - Valahonnan ismerősnek tűnsz. Találkozhattunk már?
- Biztos vagyok benne, hogy láttalak már valahol - feleltem nevetve.
- Na! Viccet félretéve gyere, mert még lógunk a lapoknak azzal a fotóval - nyitotta ki a kerítést és behúzott magukhoz. Ádám is beengedte Csillát, aztán két párra szakadtunk, és elhúzódtunk egy-egy csendesebb sarokba.
- Gratulálok a gólhoz - suttogtam Zoli szájára, miután elváltunk egymástól. (Igen, kicsit hosszúra sikerült az "ügyes voltál" csókom.)
- Neked lőttem - felelte ő, és annyira édesen mosolygott, hogy egyszerűen muszáj volt még egyszer megcsókolnom. - Menjünk fotózkodni - ragadta meg a kezemet, mire rajtam úrrá lett valami rémületféle.
- Vááárj! - kaptam a karja után. - Hogy nézek ki?
- Úgy, mint bármelyik másik szurkoló, akivel ma képet fogok készíteni - felelte ő. - Illetve mégsem. Szebb vagy mindenkinél, aki ebben a stadionban van. Kivéve persze engem! - tette hozzá, mire elnevettem magam. Szavai hatására a feszültség oldódni kezdett bennem.
- Oké, menjünk - sóhajtottam, és a kamerák felé vettem az irányt.
A fotózás nem tartott sokáig, és szerencsémre egy kérdésre sem kellett felelnem, amit feltettek, mert az "interjús részt" Zoli vállalta. Összességében egész jó hangulata volt a dolognak, valamennyire még élveztem is azt, hogy a szerelmem karjaiban mosolygok. Az a tudat pedig, hogy a fotókat leközlő cikkből mindenki meg fogja tudni, hogy Stieber Zoltán csak és kizárólag az enyém, boldogsággal és biztonságérzettel töltött meg. Nem tudtam szavakba önteni azt, hogy milyen sokat jelent nekem az, hogy a nyilvánosság előtt is felvállalja a kapcsolatunkat. És igen, tudom, hogy a facebook falára is feltöltött már egy képet, de egy újságcikk valamiért többet jelentett.
Miután lenyilatkozott, Zoli csatlakozott a csapattársaihoz a "fanzone"-ban, és aláírta azt a rengeteg lapot, amit elé toltak. A stadiont végül a meccs vége után két és fél órával sikerült elhagynunk. Zoli és én a csapattól kissé lemaradva, kézenfogva léptünk ki az ajtón.
- Hogyan tovább? - érdeklődtem. - Gondolom, szokott lenni ilyenkor valami afterféle dolog.
- Igen, minden meccs után van buli - felelte, majd mosolyogva megsimogatta a kezében nyugvó kezemet - de mi nem oda megyünk. Remélhetőleg számtalan alkalmam lesz még a csapattal bulizni az EB során. Te viszont csak ma vagy itt, meg egy kicsit holnap. Szeretnék minél több időt kihasználni.
- Nekem buli is megfelelne - mosolyogtam rá. - De a te ötletedre sem mondok nemet!
- Reméltem is - puszilta meg az arcomat, totálédes stílusban. - Hoztál magaddal valami elegánsabb ruhát? - kérdezte,és nekem csak akkor esett le, hogy ő elegáns, sötétkék öltönyt visel (ami a nagy kavarodásban valahogy elkerülte a figyelmemet).
- Igen, hoztam - bólintottam, és hálát adtam a barátnőimnek, amiért rábeszéltek, hogy hozzak magammal valami csini rucit is az útra.
- Rendben, akkor menjünk a szállásotokra, hogy át tudj öltözni - mosolygott titokzatosan.
- Elárulod, hová megyünk? - tettem fel a kérdést, bár majdhogynem biztos voltam a nemleges válaszban.
- A-a - rázta a fejét. - Meglepetés.
- Gondoltam - nyugtáztam a hírt.
- Oké, menjünk - sóhajtottam, és a kamerák felé vettem az irányt.
A fotózás nem tartott sokáig, és szerencsémre egy kérdésre sem kellett felelnem, amit feltettek, mert az "interjús részt" Zoli vállalta. Összességében egész jó hangulata volt a dolognak, valamennyire még élveztem is azt, hogy a szerelmem karjaiban mosolygok. Az a tudat pedig, hogy a fotókat leközlő cikkből mindenki meg fogja tudni, hogy Stieber Zoltán csak és kizárólag az enyém, boldogsággal és biztonságérzettel töltött meg. Nem tudtam szavakba önteni azt, hogy milyen sokat jelent nekem az, hogy a nyilvánosság előtt is felvállalja a kapcsolatunkat. És igen, tudom, hogy a facebook falára is feltöltött már egy képet, de egy újságcikk valamiért többet jelentett.
Miután lenyilatkozott, Zoli csatlakozott a csapattársaihoz a "fanzone"-ban, és aláírta azt a rengeteg lapot, amit elé toltak. A stadiont végül a meccs vége után két és fél órával sikerült elhagynunk. Zoli és én a csapattól kissé lemaradva, kézenfogva léptünk ki az ajtón.
- Hogyan tovább? - érdeklődtem. - Gondolom, szokott lenni ilyenkor valami afterféle dolog.
- Igen, minden meccs után van buli - felelte, majd mosolyogva megsimogatta a kezében nyugvó kezemet - de mi nem oda megyünk. Remélhetőleg számtalan alkalmam lesz még a csapattal bulizni az EB során. Te viszont csak ma vagy itt, meg egy kicsit holnap. Szeretnék minél több időt kihasználni.
- Nekem buli is megfelelne - mosolyogtam rá. - De a te ötletedre sem mondok nemet!
- Reméltem is - puszilta meg az arcomat, totálédes stílusban. - Hoztál magaddal valami elegánsabb ruhát? - kérdezte,és nekem csak akkor esett le, hogy ő elegáns, sötétkék öltönyt visel (ami a nagy kavarodásban valahogy elkerülte a figyelmemet).
- Igen, hoztam - bólintottam, és hálát adtam a barátnőimnek, amiért rábeszéltek, hogy hozzak magammal valami csini rucit is az útra.
- Rendben, akkor menjünk a szállásotokra, hogy át tudj öltözni - mosolygott titokzatosan.
- Elárulod, hová megyünk? - tettem fel a kérdést, bár majdhogynem biztos voltam a nemleges válaszban.
- A-a - rázta a fejét. - Meglepetés.
- Gondoltam - nyugtáztam a hírt.
***
A sötétkék, csipkés koktélruha ruhatáram egy olyan darabja volt, amit valamikor anyutól kaptam azzal a felkiáltással, hogy egy-két koktélruha sosem hiányozhat egy nő szekrényéből. Eddig még sosem volt rajtam (az ember nem vesz fel csak úgy egy csipkecsodát), és néha egészen fölöslegesnek éreztem, hogy csak foglalja a helyet a szekrényemben, de most kifejezetten örültem neki, hogy ilyen ruhám is van. Zoli volt az első ember, aki mellett olyan szép akartam lenni, mint még soha.
Miután elkészültem, vagy öt percen keresztül csak bámultam magamat a tükörben. Úgy éreztem, igazán kitettem magamért. Szőke, rakoncátlan hajamat megszelídítettem, így most laza fonatban nyugodott a bal vállamon. A sminkemet a szokottnál kicsit hangsúlyosabban készítettem el, de még mindig igyekeztem a nem túl hivalkodó kategóriában maradni (a szájamra a szokásos halványrózsaszín rúzst vittem fel, csak a szemhéjam kapott némi kéket), a ruhát pedig drapp szandállal és a hozzá színben tökéletesen passzoló borítéktáskával egészítettem ki.
Kiléptem az aprócska fürdőszobából a szintén nem túl nagy szobánkban, ahol barátom a franciaágyon fekve kapcsolgatta a tévét.
- Mehetünk - jelentettem ki semleges hangon. Kíváncsi voltam, mennyire esik le az álla. A válasz: nagyon.
Zoli vagy két percig csak hápogott, miközben a szemei akkorára dagadtak, mint egy-egy nagyobbacska üveggolyó.
- Hűha! - szólalt meg végül. - Te... Dóri... te... egyszerűen hűha. Nem tudok mást mondani.
- Azt látom - mosolyodtam el, és odaléptem hozzá. - De tudod, te sem vagy semmi ebben az öltönyben.
- Ennek igazán örülök - suttogta, miközben felállt, a karjaiba vont és gyengéden, finoman, de hosszan megcsókolt. - Gyere, menjünk. Foglalásunk van - adott egy gyors puszit a homlokomra is, majd elindultunk, ki tudja hová.
***
- Na, milyen? - kérdezte Zoli.
Egy igazán romantikus étterem eldugott sarokasztalánál ültünk, az asztalon gyertyák pislákoltak, középen pedig egy vázában egyetlen szám vörös rózsa állt. Már túl voltunk a rendkívül finom levesen és a főfogáson, és a desszertre várakoztunk.
- A legszebb estém - válaszoltam meg a kérdést.
- Ennek igazán örülök - mosolyodott el, de valamiért idegességet véltem felfedezni az arcán.
- Minden oké? - kérdeztem óvatosan.
- Persze csak... mindegy - zárta le gyorsan a mondatot, amikor meglátta a felénk közelítő pincért.
Egy szelet csokis-epres csodatorta került elém, majd a pincér elsétált.
- Ez nagyon finom! - sóhajtottam, amikor a szájamhoz emeltem az első falatot. - Ugye? - kérdeztem Zolitól, és felnéztem rá.
Azonnal letettem a villámat, és átnyúltam az aprócska asztalon, hogy megfogjam az egyik kezét.
- Szívem! Valami baj van? - kérdeztem elkomolyodott arckifejezését látva. Lassan felemelte a fejét (addig az asztallapot nézte) és én hirtelen nem tudtam mit kezdjek a szemében úszó őszinte érzelmekkel. Színtiszta szeretet kavargott a szemeiben, keveredve a tisztelettel és valamiért félelemmel vagy izgalommal.
- Én... nem...csak - dadogott, majd ömleni kezdtek belőle a szavak. - Terveztem ezt-azt erre az estére... de nem vagyok biztos abban, hogy készenállsz rá, és nem akarok túl rámenősnek tűnni, de azt sem akarom, hogy te már akarod, és én még nem csinálom, és te azt hiszed, hogy én nem akarlak, és ezért szomorú leszel... de tényleg sietni sem akarok, mert a sietni és az elsietni között nagyon kevés a különbség. Szóval... elég nagy most a katyvasz a fejemben - fejezte be a szóáradatot.
- Most úgy érted, hogy te azt tervezted ma estére? - kérdeztem rá az egyetlen pontra, amit felfogtam az egészből.
- Igen, úgy értem - bólintott komolyan. - De ha nem akarod, nem kell megtenned.
Ha nem akarom... Nem mondhatom, hogy akkor gondoltam először arra a dologra. Hiszen ha két ember szereti egymást, akkor előbb-utóbb bekövetkezik az is. Abban biztos voltam, hogy akarom... és abban is, hogy Vele. Késznek éreztem magam arra, hogy egy magasabb szintre emeljük a kapcsolatunkat, de féltem is. Nem Tőle vagy magától a dologtól, hanem attól, hogy még soha nem csináltam. Tudom, hogy bizonyos körökben 21 évesen szűznek lenni nem túl menő, de én egyszerűen ilyen voltam. Barátból is vártam a tökéletesre, ebből kifolyólag pedig még a szex is kimaradt az életemből. Most viszont akartam. És elhatároztam, hogy nem fogok azért meghátrálni, mert félek a saját késességeimtől.
- Nem arról van szó, hogy nem akarom, csak én... én még soha... izé...
- Értem - mosolygott rám kedvesen, melegen, megnyugtatóan. - Akkor majd lassan haladunk.
- Oké - bólintottam, majd zavaromban megismételtem: - Oké. De... hol? A mi szobánkban ketten vagyunk apuval, és nem hiszem, hogy előtte kéne... És te sem egyedül vagy a szobádban.
- Nos... ez mind igaz - helyeselt. - De, mint azt már említettem én terveztem mára. Lefoglaltam egy külön szobát ma estére. Csak neked és nekem.
- Rendben - suttogtam és izgatottan nyeltem egyet.
- Biztosan akarod? - kérdezte ő.
- Egész biztosan.
- Akkor menjünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése