12. Fejezet (Stibi szemszöge)

A Nap fénye lágyan és kellemesen simogatta az arcomat, de valami nem volt rendben vele. Egyáltalán nem úgy esett az arcomra, ahogyan a szobámban szokott. És az ágyam is jóval kisebb volt, mint amihez hozzá voltam szokva. Még nem voltam egészen ébren, de azt biztosan tudtam, hogy előző nap véget ért az edzőtábor és hazajöttünk Telkiből. És utána majdnem az egész napot együtt töltöttük Dórival...

Apropó Dóri... Miért érzem most is az illatát?

Nagy nehezen összeszedtem annyi energiát, hogy kinyissam a szemem. Minden reggel ez ment volt a legnehezebben, teljesen függetlenül attól, hogy előző este mikor és milyen állapotban kerültem ágyba. Ahogy felnyíltak a csipáim, azonnal konstatáltam, hogy nem otthon vagyok... És azt is, hogy nem vagyok egyedül...

Egy pillanatig kábán meredtem a mellkasomhoz bújó, csendesen szuszogó barátnőmre, majd beugrott az előző este. A szám azonnal a fülemig szaladt (és valószínűleg lazán továbbment volna, ha nem ütközött volna a fülekbe, szóval isten áldja azokat az elálló szörnyűségeket).

Már éppen gondolkozni kezdtem, hogy vajon mire kelhettem föl - mivel a falon függő óra szerint még nem volt fél tíz sem, és ha nincs edzés, akkor lazán alszom addig (meg tovább) -  amikor hangokat hallottam kintről.

- Szóval... Nem tudod, hol lehet a fiam? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. Apa hangját.
- Nem ment haza? – kérdezte Dóri apja.
- Nos... jártam már a lakásán, de ott csak Andrist találtam, aki itt látta utoljára Zolit.
- Hoppacsek – mormoltam magam elé.
- Hm? Hogy mondod? – motyogta Dóri a karjaim között. A mellkasom tompítása miatt alig hallottam.
- Asszem, itt van az apám...
- Hogy mi? – ült föl azonnal. Szőke haja imádnivaló összevisszaságban omlott le a fejéről a szélrózsa összes lehetséges irányába, szemei pedig álmosan pislogtak a nagyvilágra. Istenem! Olyan aranyos és olyan gyönyörű volt abban a pillanatban, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. De úgy ítéltem meg, hogy a jövőnkre nézve nem lenne túl tanácsos egymás szájában fogadni az apáinkat, ezért elhalasztottam a csókot.
- Itt van az apám – ismételtem.
- Te jó ég! – nyögte. – Apu...
- Asszem, bármire is gondolsz most, már késő – vigyorodtam el. Állításom hamar beigazolódott, ugyanis kopogtattak a szoba ajtaján.

Szala sokszor mesélte nekem azokat a pillanatokat, amikor a barátnői szülei rajtakapták őt hőn szeretett csimotájuk ágyában. Mindig azt mondta, hogy ilyenkor az egész addigi élete lepergett a szemei előtt. Nekem nem voltak ilyen irányú tapasztalataim, Szala pedig mindigis szerette eltúlozni a helyzeteket, ezért az ilyen helyzeteket sem gondoltam ennyire durvának. Egészen addig, amíg át nem kellett élnem azt a pillanatot, amikor Apám és életem első komoly barátnőjének apja benyit Dóri hálószobájába.

Nos igen... Lepergett a szemim előtt az Így élt Stieber Zoltán  című rövidfilm. És csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy a helyzet fényét nem emeljük hiányos ruházattal is.

- Öhm... Jó reggelt! – cincogta vékony hangon, fülig pirulva a mellettem ülő szőkeség.
- Khm... ’Reggelt! – nyögtem.

Ezután csönd ült a szobára. Én legszívesebben elsüllyedtem volna, mert egy: tegnap azt mondtam, hogy csak beszélgetünk egy kicsit, filmezünk, és lelépek, kettő: az apámnak elfelejtettem megemlíteni, hogy barátnőm van... Nem is mertem rájuk nézni.

- Én voltam! – tört ki hirtelen Dóriból. – Én kértem, hogy maradjon itt- Kérlek Apu, hagyd egyben!
- Ó Gyerekek! Nem vagytok már gyerekek! – tört ki a nevetés Dóri apjából. – Semmi bajom azzal, ha együtt alszotok, csupán annyit kérek, hogy az a dolog lehetőleg úgy essen meg köztetek, hogy nem tudok róla.
- Szevasz, Fiam! – szólalt meg apám is. – Tudod, igazán említhetted volna, hogy végre van felvállalható barátnőd. Igazán örültem volna, ha nem a facebook-oldaladról tudtam volna meg.

Legnagyobb meglepetésemre a hangja javarészt boldognak tűnt, és csak egy aprócska árnyalatnyi neheztelést éreztem benne.

- Apa! Jó, hogy látlak. És bocsánatot kérek, hogy nem szóltam Dóriról. Személyesen akartam megtenni – szabadkoztam.
- Ezúttal tényleg komoly a dolog, ugye? – mosolygott rám.
- Komoly Apa – bólintottam. – Olyan komoly, amilyen komoly csak lehet. Sosem voltam még olyan lánnyal, aki ennyire nagyszerű lenne, mint Dóri – jelentettem ki. Attól függetlenül, hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam, azt akartam, hogy tudja, érezze rajtam, hogy ez a dolog más, mint a többi. Mert valóban más volt.
- Ennél a lánynál keresve sem találhattál volna jobbat
- Gyere Józsi! – paskolta eg a vállát Dóri apja. – Hagyjunk nekik egy kis időt arra, hogy összeszedhessék magukat.

Amikor kiléptek az ajtón, Dóri a kezébe temette az arcát.

- Ez de ciki volt! – nyögte.
- Ugyan... – nevettem fel. – Tök mindegy. Túléltük, nem?
- De mindvégig úgy éreztem, hogy csak egy hajszálon múlik – nevetett ő is.

Hátrasimította a haját, megpróbálva némi rendezettséget csempészni a káoszba, majd vizsgálódó pillantással végigmért. Akkor jutott eszembe, hogy hogyan is nézhetek ki. Előző este úgy aludtunk el, ahogy voltunk. Ruhában. Magamra pillantottam. Szemrevételeztem gyűrött ingemet és térdig felhúzódott nadrágomat... És boldog voltam, hogy eddig nem voltam tudatában (a szó legszorosabb értelmében) gyűrött kinézetemnek.

- Van egy kacsafarok a hajadban – nevetett rám a szőke lány, aztán felemelte a kezét és megsimogatta a hajamat, valahol a fejem tetején.

A keze után kaptam, hogy a számhoz húzhassam és megcsókolhassam csinos ujjacskáit.

- Hogy mi van a hajamban?
- Egy kacsafarok.
- Tehát jól hallottam – bólintottam. – Nos... nem mondhatnám, hogy jó érzéssel tölt el az, hogy a hajamat egy baromfi hátsófeléhez hasonlítod...
- Ne már! – vigyorgott. – Még sosem hallottad ezt? Azt hívják így, ha van egy kis felálló tincs a hajadban... egy... egy kacsafarok, na.
- Értem – mosolyogtam rá, és könnyű puszit leheltem az arcára. – Amúgy... Hogy néz ki a hajam?
- Olyan cukin borzas – simogatta meg újra a fejemet. - Kéne neki egy fésű... és egy kis hajlakk sem ártana.
- Tudsz nekem ilyesmivel szolgálni? – kérdeztem.
- Naná! Ez meg micsoda kérdés? Egy lány, akinek nincsen hajformázásra alkalmas készítménye, nem lány.
- Kérlek, bocsáss meg, hogy azt feltételeztem rólad, hogy nincs a birtokodban hajlakk, Gyönyörű hölgyem! És kérlek nagyon gyorsan add ide nekem, hogy normálissá és kacsafarok-mentessé varázsolhassam a hajamat – csókoltam meg a kezét.
- Nos... rendben van, Lovagom – szállt be a játékomba. – Bár megjegyezném, hogy meglehetősen tetszel nekem ilyen gyűrötten.
- Ó, igen? – kérdeztem, igyekezve tovább játszadozni, és figyelmen kívül hagyni a kijelentésére élénkebbé váló testrészeim – egyáltalán nem helyénvaló – követeléseit.
- Nagyonis – suttogta egészen közel hajolva hozzám, a kezével az arcomat simogatva. Belehajtottam a fejemet a simogatásába, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem törődtem semmivel, csak élveztem a perc varázsát.
- Gyönyörű hölgyem! – suttogtam. – Még lógok Kegyednek egy „jó reggelt” csókkal.
- Nem napolhatnánk el addig, amíg megmosom a fogam? – kérdezte óvatosan, rémülten szakadva ki a bolondozásból.
- Nos... Nem – suttogtam, majd a szájára hajoltam.

***

A reggeli vidám hangulatban telt. Miután rendbehoztuk magunkat, Dóri a konyhába ment, hogy összeüssön valamit, én pedig telefonáltam Andrisnak, kérve, hogy csatlakozzon hozzánk.

- Kicsim! – dugtam be a fejemet a konyhaajtón. – Andris kérdezi, hogy hozhatja-e a barátnőjét is. Helyes lány... és nem eszik sokat...
- Hé ezt hallottam! – méltatlankodott Andris a telefonba. Dóri mellém lépett és kivette a kezemből a moblit.
- Szia Andris! Igen. Szuper. Persze. Várunk titeket! Szai-szia!
- Mit főzöl? – tudakoltam. Áthajoltam a válla fölött és a pultra néztem. Kíváncsi voltam. Én és a gyomrom is.
- Tojásrántottát – fordította hátra a fejét, hogy megpuszilhasson.
- Az a kedvencem – vigyorodtam el, majd a nappaliba indultam.

***

- Szóval Fiam... Várod már az EB-t? – kérdezte apu.
- Egyre jobban. A fiúkkal úgy érezzük, hogy ez most tényleg nagyon jó csapat.
- Mit gondolsz? Milyenek az esélyeitek? – kérdezte Dóri apja.
- Nos... nagyon szép lenne az, amit a legtöbb rajongónk – és a szívünk mélyén talánmi is – reménykedik. De nem vagyunk őrültek. Tudjuk, hogy nem feltétlenül elég az, amit tudunk. Nem nagyon akarjuk számolgatni és becsülgetni, hogy meddig jutunk el. Már az is nagyon jó, hogy kijutottunk. Menetelünk, amíg menetelünk.
- Büszke vagyok rád fiam – veregette meg apu a vállamat. – Ez igazán becsületes vélemény volt. Remélem, a csapat nagy rész így vélekedik.
- A többség igen. Király Gabi biztosan. És hiába van az a tény, hogy Dzsudzsák a kapitány, Király szava és véleménye még neki is sokat jelent.
- Még mindig nem felhőtlen kettőtök kapcsolata?
- Nem. Ha rajtam múlna, változtatnék a dolgon, de nem csak rajtam múlik. ÉS ha valaki nem, akar, hát nem akar. Én sok mindent le tudok nyelni.
- Valahogy csak rendbe jön...
- Talán – jegyeztem meg halkan.

***

Nem tudom, mikor vettem részt olyan jó hangulatú, családi rendezvénynek minősíthető valamin, mint aznap reggel... vagyis inkább délelőtt. A reggelink igencsak kitolódott. Fél tizenegy körül kezdtük el, és háromnegyed tizenkettőkor még nem értünk a végére.

Dóri elővette az előző napi vacsora maradékait (cordon belu volt krumplipürével), sütött tojásrántottát, főzött kávét és teát... Kitett magáért.

Jó volt így együtt lenni... Dóri és az apja, Apu, Andris és Réka, a barátnője... Jó kis csapat volt ez így. Csak kicsit csonka. Nem tudom, hogy másnak is eszébe jutottak-e olyan komor gondolatok, mint nekem. De én egyszerűen nem tudtam figyelem nélkül elsiklani afelett, hogy minimum két édesanya hiányzik az asztal mellől. Úgy gondoltam, rendbe szedem magam még azelőtt, hogy meggyilkolnám a nap hangulatát, ezért elnézést kértem és a fürdőszobába mentem.

Pár perc múlva halk kopogást hallottam.

- Bújj be!
- Csak én vagyok – dugta be szőke fejecskéjét Dóri.
- Gyere – nyújtottam ki a karom. Odajött hozzám, és átölelt.
- Mi a gond? – kérdezte. Már nyitottam volna a szájam, hogy azt mondjam „Semmi”, de a szájamra tette az ujját. – Ne lódíts! Láttam rajtad, hogy valami nem oké.
- Jó... Bevallom, tényleg volt egy kis bajom, de csak egyéni szocprobléma.
- Kérlek mond el! Nem szeretem, ha bánatos vagy – puszilt meg.
- Csak egy keserű gondolat volt... Eszembe jutott, hogy egyikünk anyja sincs ma velünk.
- Nekem is eszembe jutott. De... megpróbálok nem törődni vele. Olyan jó így együtt.
- Szerintem is – simogattam meg a vállát.
- Áthívtam délutánra Nagy Ádit, meg a barátnőmet Millit. Szalának is szólhatnál. Csapunk egy bulis délutánt.
- Meghívtad Ádit? Akkor Szala sem maradhat el. Azonnal szólok neki – élénkültem föl. – Lehet, hogy ő is akarna barátnőt hozni, bár... nem tudom, van-e neki éppen...
- Ha van, nyugodtan hozza el!

Egy pillanatig csak mosolyogva nézett, majd nyomott egy rövid puszit a számra és elindult kifelé.

- Megyek főzni. Ha ennyien leszünk, nem ártana ha összedobnék valami normális ebédet...bár már majdnem dél van és csak most reggeliztünk, szóval lehet, hogy csak vacsora lesz belőle, de akkor is összedobok valamit... és sütit is kéne sütnöm... és
- Nyugi Kicsim! Ne bomolj! – nevettem fel.
- Teljesen nyugodt vagyok! – vigyorgott rám. – Csak imádom a vendégeket!

***

- Zolikám! – toppant be Nagyi. – Mondtam már, hogy zseniális barátnőd van? Mindegy, most mondom.
- Nana, Ádi! Te csak ne nevezd zseniálisnak – lóbáltam meg felé az ujjamat. Persze játék volt az egész.
- Jól van, jól van! Ne légy féltékeny! Nem ő az esetem.
- Van neked egyáltalán eseted? – nevettem fel.
- Persze, hogy van. Például az a cuki, fekete hajú lány, ott az asztalnál.
- Milli?
- Igen, ő. Nagyon édes, nem? – kérdezte ábrándos tekintettel.
- Nem igazán tudom megítélni. Számomra egyetlen édes lány létezik, és ő itt jön el mellettünk – vigyorodtam el, és átöleltem az éppen egy tálca sütit szervírozó Dóri derekát.
- Széptevő! – öltötte rám a nyelvét, majd folytatta az útját a nappaliba.
- Szóval...? – fordultam vissza Ádihoz.
- Szóval tetszik. És Dóri tegnap írt egy üzenetet, amiben az állt, hogy Milli szívesen megismerkedne velem. Mármint... úgy...
- Hátakkor... mi tart vissza?
- Az, hogy... izé... Ez a lány tényleg nagyon helyes. És... volt már pár csaj, akikkel együtt voltam, de az nem volt jó. Ezt viszont... úgy akarom csinálni, hogy jó legyen. Akárhogyan kell is jól csinálni.
- Szép célok – mosolyodtam el. – Tudod már, hogyan látsz hozzá a megvalósításukhoz?
- Először is odamegyek hozzá, és beszélgetek vele – jelentette ki határozottan. Majd bizonytalanabbul folytatta. – Nem jönnél oda te is? Talán... talán könnyebb lenne, ha te is ott lennél. Meg Andris... és a lányok...
- Tehát szeretnél baráti beszélgetésnek beállítani egy flörtölési kísérletet? – vigyorogtam kajánul.
- Igen...
- Sajnálom, de ebben nem segíthetek – tártam szét a karomat.
- Ezt egyedül kell csinálnom, ugye? – kérdezte.
- Bezony – bólintottam. Aztán átkaroltam a vállam, és közelebb húztam, hogy a fülébe súghassak. – Viszont akármit is szeretnél tenni, szerintem tedd meg még azelőtt, mielőtt Szala ideér. Mert őt nem nagyon fogja érdekelni, hogy te akartad a csajt. Most éppen nincs senkije.
- Akkor megyek és... és megpróbálok nem bolondot csinálni magamból.
- Ez a beszéd! – veregettem vállba, majd keresőtúrára indultam a lakásban. Túl régóta nem láttam már a barátnőmet.

Sziasztok!

El is készültem az újabb fejezettel.

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi:

Dóri

11. Fejezet

• Szóval... Milyen volt Telkiben? – kérdeztem Zolitól.

Miután főztem neki és Andrisnak egy bolognait (eredetileg nem terveztem főzőcskézni, de megsajnáltam őket és a bénázásukat), a barátom nemes egyszerűséggel elrángatott az öccse mellől, mondván, hogy elvonási tünetei vannak „kettesbenlétből” vagy miből. Mondjuk... Nem nagyon ellenkeztem a lelépés ellen.

Nem beszéltük meg, merre vagy hová megyünk, de egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a Margit-szigetnél vagyunk.

Most már egyértelműen más volt Stibivel sétálni, mint az edzőtábor előtt. Akkor is láttam, hogy páran felismerik, lefotózzák, bámulják és néhányan még aláírást is kértek. Mostanra viszont (mivel kihirdették a Franciaországba utazó csapattagokat) jóval többen lettek ezek az emberek. Zoli vagy öt percig képtelen volt válaszolni a kérdésemre.-

- Bocsánat ezért! – kormányozott egy viszonylag eldugott padhoz, miután lerázott néhány focizó fiút. - Ugyan! – simítottam végig a karján. – Ez ilyen. Ne aggódj. Megértem.

- Ma csak fiúk vagy férfiak állítottak meg – emlékeztetett, felvonva a szemöldökét és rám villantva macskaszemeit.

- Jó pontosítok! – emeltem fel a kezem. – Amíg férfi nemű illetők tartóztatnak fel, addig rendben van a dolog, de a nők vigyázzanak!

- Szerintem elég ijesztő tudsz lenni – vigyorodott el. – Ha csaj lennék és rá akarnék mászni magamra, tuti megijednék tőled – jelentette ki, majd összeráncolta a szemöldökét. – Na jó. Ez egy cseppet furán hangzott.

- Csak egy kicsit – nevettem, és nyomtam egy puszit az arcára. Amiből valahogy végül is csók lett.

- Szóóóval... Mielőtt elterelték a figyelmemet a rajongók azt kérdezted, milyen volt az edzőtábor – szólalt meg tétován miután – levegő hiányában – elhúzódtunk egymástól. – Kíváncsi vagy még a válaszra vagy inkább folytassuk ezt? – támasztotta az enyémnek a homlokát.

- Hát persze, hogy kíváncsi vagyok! – jelentettem ki. – De ígérem, hogy amint elmeséltél mindent, amit a telefonba nem sikerül, folytathatjuk, amit elkezdtünk – nyomtam apró puszit a szájára.

- Oké... Akkor gyors leszek – vigyorodott el és mesélni kezdett.

Függetlenül attól, hogy távollétében majdnem minden nap tudtunk beszélni egymással, volt mit mesélnie. Mivel a telefonhívások elég rövidek voltak (és majdnem a felüket lenyúlta anyu és a „megtaláltam a szerelmet” mizériája). Szinte csak arra korlátozódtak, hogy „Fú, most nagyon fáradt vagyok.” meg „Sokat edzettem/Sok órám volt.” és legtöbbször arra, hogy „Mindjárt leragad a szemem”.

Mint kiderült, ezen kívül bőven voltak események. Főleg persze Zoliéknál, mert náluk állítólag egyik nap sem fordult elő az, hogy unatkoztak volna. És nem csak azért, mert úgy hajtották őket, hogy abba beledöglöttek.

- ...és mivel veszített, Szala kénytelen volt futni néhány kört a pályán, Böde köztudottan gyilkos szagokat árasztó cipőjében és Kleinheisler zoknijával a szájában – fejezett be éppen egy bonyolult sztorit valami őrült fogadásról, amikor megszólalt a telefonom.

- Apu az – mondtam Zoli felé fordulva. – Ezt felveszem, de előbb közölnöm kell veled, hogy a csapattársaid őrültek – nevettem.

Mint kiderült, Stibivel majdnem három órán keresztül ücsörögtünk a padon lényeges és kevésbé lényeges apróságokról cseverészve, és apu hiányolni kezdett. Na meg egyedül érezte magát a lakásban. Megbeszéltem vele, hogy elindulok haza, viszek magammal vacsorára valót és vacsoravendéget, majd bontottuk a vonalat.

- Apu kezdi egyedül érezni magát – vázoltam a helyzetet türelmesen várakozó barátomnak. – Megígértem neki, hogy hazamegyünk és együtt vacsorázunk. Benne vagy?

- Naná, hogy benne – mosolygott rám. – Régen láttam apukádat. Tudod, mit? Hívjuk Andrist is – vetette fel, mire én lelkesen bólogattam.

- Mennyi idős volt amikor legutóbb látta? – kérdeztem.

- Passz – vonta meg a vállát. – Te voltál másfél... Andris meg két évvel idősebb.

- Kis cuki.

- Ja. Kár, hogy most már nem az – jegyezte meg nevetve, majd valamiért elkomorult.

- Mi a baj? – kérdeztem azonnal.
- Semmi – felelte egykedvűen. Nem hittem neki. Még szép, hogy nem! Látszott rajta, hogy valami totálisan nem oké.

- Édes... Kérlek mondd el! – bújtam hozzá. – Nem szeretem, ha bánt valami.

- Na jó. Előbb utóbb úgyis megtudnád – sóhajtott. – Szóval... nem csa egy öcsém van, hanem két bátyám is. De mióta felnőttek, nem tartják velünk a kapcsolatot. Nem tudom, pontosan miért. Sosem akartam megérteni vagy meghallgatni őket. Leléptek és gyakorlatilag idegenként kezelnek engem, aput meg Andrist. Azt ugye már mondtam, hogy a szüleim elváltak? Az a lényeg, hogy a válás után mi testvérek is elszakadtunk egymással. Én és Andris apuval maradtunk, Gabi és Ákos pedig inkább anyuhoz húzott. Fogalmam sincs mikor beszéltem velük utoljára. Akár anyuval, akár a bátyáimmal. És... Én... Bocsáss meg Kicsim! Most nem tudom tovább mondani – csuklott el a hangja.

Megtört hangja hallatán könnybe lábadt a szemem. Az én nagyszívű, hatalmas lélekkel megáldott Szerelmem! Elég jól ismertem ahhoz, hogy el tudjam képzelni, mennyire megrázta, hogy a családja kettészakadt.

- Sajnálom Édes! – simogattam meg mindenhol, ahol csak elértem. A fejét, a hátát, a vállait, a karját... Sokáig cirógattam. – Ha tudtam volna, hogy ennyire fáj, nem kérdeztem volna rá! Most miattam romlott el a hangulatod.

- Nem tudhattad – válaszolt rekedtes hangon. Átölelt és a hajamba temette az arcát. Mély lélegzetet vett. - Még korábban megfogadtam, hogy nem fogom hagyni, hogy tönkre tegyék a hangulatomat. Most sem hagyom. Gyere! Menjünk vacsorázni Andrissal és az apukáddal – állt fel és a kezét nyújtotta nekem.

***

A hazafelé vezető úton és a vacsorára való bevásárláskor Stibi még borongós hangulatban volt, de mire hazaértünk már újra az én mosolygó barátom állt mellettem. Andrist út közben hívta fel, megadta neki a lakcímünket és otthon találkoztunk.

Apu teljesen kivirult. Felvillanyozta, hogy újra láthatja Andrist is, Zolinak pedig – őt idézve – „Soha nem fog nem örülni.” A vacsora igencsak emelkedett hangulatban telt.

Az asztalnál ülő három férfi hódolattal borult térdre főzőtehetségem előtt, és egymást túllicitálva az egekig magasztalta az általam összedobott brassói aprópecsenyét. Hízott a májam rendesen!

Vacsora közben egyszer csak megszólalt a telefonom. Milli keresett én pedig elnézést kértem aputól és a srácoktól, majd a szobámba mentem, ahol némi lelkiismeretfurdalás kíséretében (már vagy ezer éve nem hívtam fel a fekete hajú lányt) fogadtam a hívást.

- Szia Milli! Bocsi, hogy olyan régen  beszéltünk!

- Szia Édes! Semmi gáz. Megértelek. Otthon minden rendben? – kérdezte rögtön a barátnőm.

- Amennyire rendben lehet – feleltem mosolyogva. – Itthon vagyunk apuval, Zoli végre hazajött a táborból... Csak anyu nincs itt, de ezzel mindenki próbál nem foglalkozni.

- A focistáddal is okés a dolog? Mindent tudni akarok! – jelentette ki nevetve.

- Mindent? Akkor jó sok időt kéne felszabadítanod – nevettem. – Akármeddig képes lennék beszélni róla.

- Azt elhiszem... Ha nekem ilyen pasim lenne... – sóhajtott szomorúan.

- Nálad mi a helyzet pasifronton? – kérdeztem, előre félve a választól. – Mi van azzal az ürgével, akivel a múltkor mondtad, hogy találkozgatsz?

- Áh semmi... Nem jött össze – hangzott a lemondó hangsúlyú válasz. – Nem ismersz véletlenül még egy szexi pasit? Vagy egy cuki focistát? Stibi biztos bemutatott valakinek...

- Ami azt illeti – kezdtem bele merengve, miközben azon gondolkoztam, hogy kit is ajánlhatnék neki. Aztán beugrott, hogy Nagy Ádi beszélt arról, hogy éppen csajproblémái vannak. Egy pillanatra lehunytam a szemem és elképzeltem őket együtt... Amennyire Nagyit ismertem, bejött volna neki Milli. Úgy gondoltam, egy próbát megér a dolog. – Nagy Ádámnak megmondhatom, hogy keressen meg. Csajproblémái vannak szegénykének.

- Nagyinak? Annak a Nagy Ádámnak? Ismered? – élénkült fel azonnal.

- Igen, annak a Nagy Ádámnak. Szóval... Szóljak neki az érdekedben?

- Naná! Lehetőleg minél előbb – rikkantotta barátnőm.

Ekkor kopogtattak az ajtómon. Stibi dugta be a fejét.

- Kicsim, mi lassan mennénk, de ne zavartasd magad! Nyugodtan telefonálj csak, majd még beszélünk...

- Ne menj! – kértem. – Olyan keveset voltam még veled!

- Ezt most nem nekem mondtad, ugye? – kérdezte Milli.

- Öh... nem. Itt van Zoli meg az öccse...

- És te itt telefonálsz velem? – háborodott fel teljesen. – Most azonnal tedd le, és húzz a pasidhoz! Engem tudsz pótolni, őt nem!

- Téged sem tudlak, de ha ennyire szeretnéd, akkor megyek. Viszont holnap muszáj találkoznunk! Starbucks délután három körül a Deákon?

- Megfelel. De most tényleg menj!

- Jó, jó... Megyek már. Este szólok Ádinak az ügyedben! Puszi!

- Köszönöm! Csókollak!

Letettem a telefonomat az ágyamra, majd a barátomra mosolyogtam, aki még mindig az ajtómban állt.

- Milli meg a furcsa dolgai – csóváltam meg a fejemet. – Konkrétan rám parancsolt, hogy foglalkozzak veled helyette.

- Ezért csak imádni tudom – nevetett fel.

- Mi lesz? – kérdeztem tőle.

- Nos... szerintem eleget teszek a kérésednek és maradok még egy kicsit. Andris viszont megy...Legalábbis azt hiszem.

A következő pillanatban az emlegetett srác jelent meg a szobám ajtajában, indulásra készen, kabátban és cipőben.

- Köszönöm a vacsit, Dóri! – adott az arcomra két puszit. – Most megyek. Fel kell hívnom a barátnőmet.

- Oké. Örülök, hogy eljöttél – mosolyogtam rá. – Máskor is szívesen látunk!

- Sziasztok! – köszönt el, majd elindult kifelé, miközben Zoli bejött a szobámba és kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon.

Már majdnem én is mellé heveredtem volna, amikor apu jelent meg az ajtóban. Kicsit úgy nézett ki, mint akinek nincs különösebb mondanivalója, és nagyon úgy tűnt, hogy csak ürügyet keres arra, hogy ránk nézhessen.

- Nos gyerekek... Mit fogtok csinálni? – kérdezte műlazán.

- Jaj apu! Semmi különöset – nevettem fel kínosan.

- Csak beszélgetünk és megnézünk egy filmet – tette hozzá a szerelmem, aki a laptopommal az ölében egy filmoldalon keresgélt.

- Rendben... um... én a nappaliban leszek. Néha lehet, hogy bekukkantok – közölte apu, majd kiment és becsukta az ajtót.

Ezután kicsit gyorsan történtek az események ahhoz, hogy követni tudjam őket. Csak azt vettem észre, hogy már nem ülök az ágy szélén, hanem fekszem, a barátom pedig úgy csókol, mintha hónapok óta nem tette volna.

- Csak beszélgetünk és filmet nézünk, mi? – kérdeztem levegő után kapkodva, miután elengedtük egymást.

- Meg még egy-két olyan dolog, amiről apukádnak nem muszáj tudnia – kacsintott rám azzal a huncut macskaszemével. Nem tudtam ellenállni neki. Muszáj volt még egyszer rátapadnom.

- Amúgy... tényleg meg akartam beszélni valami fontosat – szólalt meg lihegve, amikor újra tudtunk beszélni.

- Mi lenne az? – kérdeztem, miközben felültem és rendeztem igencsak katasztrofális állapotba került lófarkamat.

- Tudod... szerintem már eléggé nyilvánvaló, hogy ez közöttünk egy tartós kapcsolat lesz – kezdett bele lassan, minden egyes szó előtt hosszan gondolkodva. – És nemsokára jön az EB... és... szóval... ott sok fotós lesz és... Nem nagyon szeretnélek kitenni a médiának, de nem tudom, hogyan csinálhatnám jól... Ha az EB-n valaki lencsevégre kap minket, akkor abból tuti. hogy pletykák lesznek. Szeretnék elébe menni ennek a dolgonak... és... izé... arra gondoltam, hogy a rajongói profilomon közzétenném, hogy együtt vagyok veled. Persze így sem lenne fotómentes az EB, de legalább már nem azon csámcsognának, hogy vajon ki lehet az a titokzatos lány mellettem... de.. én nem tudtam... nem tudom, hogy...

- Édes! – érintettem meg az arcát. – Nekem nagyon sokat jelent, hogy be szeretnéd jelenteni azt, hogy én vagyok a barátnőd. Szeretném, ha bejelentenéd. Így mindenki tudná, hogy te az enyém vagy... Azt hiszem, hogy el tudok viselni néhány fotót kettőnkről. Főleg addig, amíg arról cikkeznek, hogy milyen boldogok vagyunk együtt.

- Szóval nem lenne baj, ha posztolnék egy fotót az oldalaimon? – kérdezte reménykedve.

- Hát persze, hogy nem! – jelentettem ki, miközben mélyen a szemébe néztem, hogy így jelezzem: komolyan gondolom, amit mondok. – Választottál már képet?

- Ami azt illeti, van egy ötletem. De soha nem raknám ki úgy, hogy nem kérdeztelek meg róla.

- Melyik az?

- Ez – vette elő a mobilját és egyszerűen feloldotta a készüléket.

Abban a pillanatban majdnem sírva fakadtam, mert a háttere... a háttere... A hátterén ketten voltunk. Az egyik ma lőtt selfien-k volt. Egy padon ültünk (én az ölében), a vállára hajtottam a fejem és mind a ketten mosolyogtunk a kamerába.

- Ezt... ezt bármikor bárhova kiteheted! – suttogtam meghatódva.

- Oké, akkor megy – nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd bepötyögött valamit.

Pár másodperc múlva megkaptam én is az értesítést, hogy Zoltan Stieber megjelölt egy képen. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt ott látni magamat... magunkat a falán, a kép fölött három nyelven (magyar, német és angol) a felirattal: Az én egyetlenemmel <3

Felültem, hozzáhajoltam és jó hosszan megcsókoltam. Reméltem, hogy ezzel ki tudom fejezni a bennem tomboló érzelmeknek legalább a felét.

- Nézzünk filmet? – kérdezte néhány perc múlva, miközben a hátamat cirógatta.

- Nézzünk! – vágtam rá. Igazából csak azért, mert még nem álltam készen arra, hogy elengedjem.

Hosszas ötletelgetés után végül a Bosszúállók mellett döntöttünk. Meglepett Stibi szinte kisfiús rajongása a Marvel-filmek iránt. Kiderült róla, hogy egyszerűen nem tudja megunni őket.

Valahol a film fele táján elaludhattam, mert arra eszméltem, hogy szerelmem óvatosan kikecmereg mögülem.

- Ne meeenj! – motyogtam félálomban és megragadtam azt a darabkáját, amit elértem (azaz a bal combját.

- Kicsim muszáj! – suttogta. – Azt mondtuk apukádnak, hogy csak megnézünk egy filmet. Nem maradhatok.

- Deeeee...

- Dóri! Nem szeretném, ha apukád megharagudna rám! – kérlelt tovább, de én még mindig fogvatartottam a lábát.

- Nem fog megharagudni! Majd elviszem a balhét én – feleltem sietve. – És különben sem akarok semmit, csak azt, hogy itt aludj... velem.

- Hidd el, hogy én is szeretném, de...

- De? – kérdeztem várakozva. Úgy éreztem, hogy kezd csökkenni az ellenállása.

- De tényleg csak alszunk! – sóhajtott megadóan, majd visszamászott mellém.

Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a két karja között, és mosolyogva álomba merültem.

Sziasztok!

Elkészültem a 11. fejezettel. Bocsi, hogy ilyen sokat kellett várni rá!

Jó olvasást mindenkinek, ha tetszett, osszátok!

Puszi: Dóri

10. Fejezet

Az első hétvége volt azóta, hogy anyut „eltalálta Ámor nyila” és én természetesen felszálltam egy buszra péntek délután, és hazautaztam apuhoz, aki – bármennyire is titkolta – valószínűleg nagyon maga alatt volt. Legszívesebben már azután hazamentem volna, hogy megtudtam, anyu újra elment a budai lakásunkra azért, hogy összeszedje azt, ami az övé, mert összeköltözik Marioval. Egyelőre itt Budapesten, azután majd miután mindent rendeztek (azaz gondolom azután, hogy lement a válás) kiköltöznek Olaszországba. Mindenesetre apu nem engedett haza, azt mondta, ilyen hülyeségek miatt ne mulasszak az egyetemen.

Hihetetlen volt, hogy anyu egy hét alatt felborított mindent, amit csak lehetett. Úgy éreztem, hogy ezer év telt el hétfő óta, amikor bemutatta nekem Mariot. Mindent felrúgott, utána meg szépen kisétált az éppen romba dőlő életünkből. És rám várt a feladat, hogy összerakjam valahogy a kiköltözés óta véglegesen összeomlott aput, és a saját életemet is egyben tartsam.

A legnehezebb mégis az volt, hogy az egész dolgot úgy intézzem el, hogy az edzőtáborban lévő barátomat ne tegyék ki a válogatottból azért, mert az aggódástól nem tud játszani. Amúgy azt, hogy Stibi milyen gyatra formában van még véletlenül sem tőle tudtam meg (mert nem akarta, hogy még ezért is aggódjak), hanem Nagy Ádámtól, aki minden nap felhívott, hogy érdeklődjön e helyzetről, és ellásson jótanácsokkal a problémák kezelését illetően. És egy alkalommal tájékoztatott arról, hogy a barátom mínuszban van, és kért, hogy kapjam össze, különben búcsút mondhat az EB-nek.

- Csiripelték a madarak, hogy valaki elég gyatrán teljesít a pályán, mert túlzottan aggódik a barátnőjéért – mondtam aznap a telefonba Stibinek.
- Melyik madarat rúgom seggbe ezért? – kérdezte egy nehéz sóhajtás után.
- Nagyit. És nem rúgod seggbe, mert ez olyan dolog, amiről igenis szeretnék tudni – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, talán a kelleténél kicsit dühösebben. – Imádlak, amiért nem akartad elmondani, meg azért is hogy kímélni akarsz minden ilyesmitől, de nem szeretném, ha miattam nem tudnál játszani Franciaországban – tettem hozzá megenyhülve.
- Tudom, de... annyira szeretnék most inkább veled lenni! – nyögte az én egyetlenem. – Próbáltam csak az előttünk álló célra koncentrálni és ment is... úgy fél napig. De mindig, újra és újra eszembe jut, hogy mi lehet veled. Az, hogy ezt az egészet egyedül kell megoldanod, mert van ugyan valakid, de ő nem áll melletted. És olyankor borzalmas pasinak érzem magam.
- Hé! Nem vagy borzalmas pasi! Minden képzeletet felülmúlsz – vallottam be és örültem, hogy nem látja a pirulásomat.
- Ó, tényleg? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Magamban felvéstem egy strigulát magamnak. Még totálisan kikészült állapotban is meg tudtam nevettetni. Ezért igazán járt a pont, nem?
- Igen, tényleg. És tudod, mikor lennél még nagyszerűbb? – érdeklődtem.
- Na mikor?
- Ha pár hét múlva a TV előtt ülve nézhetném, ahogy beküldöd a labdát a kapuba. Ahhoz viszont az kell, hogy összeszedd magad, és csak a focira koncentrálj!
- Szeretnék neked gólt rúgni az EB-n – felelte. A hangja egyre lelkesebben csengett. – Rúgok neked gólt az EB-n! Mostantól mindig a boldog arcodra fogok gondolni. Arra, hogy örömet szerezhetek neked azzal, ahogy játszom!
- Látod? Megy ez neked – mondtam mosolyogva.
- Nélküled nem ment volna – suttogta a vonal túlfelén.
- Nélkülem nem is lennél ilyen helyzetben.
- Ott a pont! – nevetett fel.

Egy pillanatig hallgattunk. Nem tudtam mit mondani neki, és kétségbeesetten agyaltam valami témán, mert különben le kellett volna raknom a telefont. Azt pedig egyáltalán nem akartam. Szükségem volt még rá. Csak egy igazán kicsit.

- Apropó EB – szólalt meg hirtelen. – Nézheted a TV előtt ülve a meccset, de van egy jobb ötletem is – vallotta be halkan, azon a „remélem tetszeni fog neki” hangján.
- Stieber Zoltán! Csak azt ne mondd, hogy vettél nekem jegyet valamelyik meccsre! – kiáltottam fel. – Az EB-jegyek egy vagyonba kerülnek. És már el is fogytak – tettem még hozzá.
- Hát... pedig vettem neked jegyet.Tudod,  mind vehettünk néhányat, amit elosztogathatunk, és én adtam a szüleimnek, meg az öcsémnek, a maradék kettőt pedig – mielőtt még nem voltál nekem – odaadtam volna valamelyik csapattársnak, hogy használja nyugodtan. De aztán jöttél te. Szóval most van jegyed az Ausztria-Magyarország meccsre. Az első meccsünkre. És persze apukádnak is.
- Jaj Szívem! – suttogtam, a szememet a boldogság könnyei öntötték el.
- De... ha nem akarsz eljönni, akkor odaadom másnak! – hadarta sietve.
- Ne merészeld elajándékozni a jegyemet! – suttogtam sírós hangon. – Ó istenem! Annyira szeretlek! Minden vágyam volt kimenni az egyik mérkőzésetekre, de tudtam, hogy soha nem lenne annyi pénzem. Kérni meg nem akartam tőled. Nem akartam ilyen nagy dolgokat kérni. Nehogy túl követelődzőnek láss – szipogtam. – Annyira... annyira boldoggá tettél!
- Örülök neki! Mindent meg szeretnék tenni annak érdekében, hogy boldog légy!

Boldog emlékeim közül a buszsofőr hangja húzott ki, amikor bejelentette, hogy megérkeztünk a Népligetbe. Kinéztem a buszból, és két dolgot is konstatáltam. Egy: tényleg megérkeztünk, kettő: apu kijött értem. Már korábban jelezte, hogy kijönne, mert – állítása szerint - úgysincs sok más dolga. Elég nyomorultan nézett ki, ahogy ott állt a várakozók között.

- Szia Apu! – ugrottam a nyakába mosolyogva. – Hogy vagy?
- Nagyon egyedül – jött a lelombozó válasz. – És a lakás is nagyon üres.
- Kiköltözött? – kérdeztem meglepve. (Ki nem mondott alany: egyértelműen anyu.)
- Ki. Szerdán eljött, összepakolta a cuccait és távozott.
- Miért nem mondtad? – kérdeztem kicsit aggódva és kicsit méltatlankodva.
- Nem akartam, hogy ez is a nyakadba szakadjon. ZH-kat írsz, jönnek a vizsgáid... És egyébként is... Boldog, meg gondtalan, meg mit tudom én milyen lány vagy, csodálatos fiúval. Igazán nem járja, hogy ennyi miatt kelljen aggódnod.
- Jaj, Apu! – mosolyogtam rá. – Ne aggódj miattam, A sok hülyeség ellenére is tudok örülni, mert tényleg van egy zseniális fiúm. És ez még nem jelenti azt, hogy egyedül hagylak, amikor éppen töredezik a családod. Félsz ettől ugye?
- Mitől?
- Hát attól, hogy anyu balra el Marioval, én jobbra el Zolival, te meg maradsz egyedül.
- Nem... na jó, igen – vallotta be.
- Én nem hagylak itt! – öleltem meg még egyszer. – Még az EB-re is jössz velem!
- Az EB-re?
- Legalábbis egy meccsére – magyaráztam. – Zoli vett nekünk jegyeket az első meccsükre.
- Most már tényleg aranyba foglalom, ha legközelebb látom! – kiáltott el boldogan.
- Azt nem kéne – nevettem fel. – Nem sokra mennék egy szoborral.
- Menjünk haza! – mosolygott rám apu, felkapta a bőröndömet és a kocsi felé navigált.

***

A lakás tényleg elég üresnek tűnt anyu ismerős cuccai nélkül. Olyasmi érzés kerített hatalmába, amilyent akkor éreztem, amikor a nagymamám halála után elmentem a lakásába. Ürességet éreztem. Azt, hogy elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem, noha tudtam, hogy anyu még él, és csak akkor veszítem el, ha úgy döntök, nem kérek az új életéből.

Lepakoltam a szobámban, aztán megnéztem a mobilomat, mert még az autóban jelzett egy üzenetet, de nem értem rá megnézni, mert éppen énekeltünk apuval... meg a rádióval. Vannak fura dolgaink...

/Üzenetváltás/

Szívem: Szia Dóri! Csak azt akarom mondani, hogy este indulunk haza Telkiből. Éjszaka érünk haza. Puszillak: Zoli

Én: Éljen-éljen! Már kezdtél nagyon hiányozni! Majd írj, amikor megérkeztél haza. Ölellek: Dóri

Szívem: Kicsim... Éjszaka lesz. Éjfél. Vagy inkább hajnali egy-kettő. Aludni fogsz.

Én: Nem gond. Ha alszom, úgysem kelek fel. Tudod, hogy nem. De írjál! Légyszi, légyszi, légyszi!!!

Szívem: Jó. Ha mindenáron szeretnéd, akkor írok. Megírom a címemet is, mert szeretném, ha átugranál holnap. Tudod... egy lakásban lakunk Andrissal, és folyton nyaggat, hogy mutassalak már be. Na meg... elég régen láttalak ;) <3

Én: Jaj, de jó. Nagyon szívesen megismerkednék az öcséddel. Jó utat hazafelé. Vigyázzatok magatokra. Most megyek, megnézem mit csinál apu. Csók-puszi-ölelés-mindenmás

Szívem: Menj csak. Holnap...  <3 <3 <3

/Üzenetváltás vége/

Letettem a mobilomat, és a konyhába mentem. Miután rájöttem, hogy gyakorlatilag semmi ehető nincs otthon, elrángattam aput vásárolni. Nem volt túl sok kedvem főzőcskézni, ezért a spagetti mellett döntöttem (természetesen porból).

A délutánunk jó hangulatban telt. Úgy döntöttük, hogy jegeljük az anyu/Mario témát. Legalábbis a fájdalmas részét, ugyanis kiderült, hogy a pasi neve tökéletes és kiaknázhatatlan poénbánya (a Super Mario alap, a Rio Mario kivénhedt-olasz-selyemfiú konzerv már keményen fájdalmas). Emellett filmeket néztünk (Star Wars, több Star Wars és annál is több Star Wars), telezabáltuk magunkat egészségtelen nasival és tervezgettük a francia utunkat. Rájöttünk ugyanis, hogy nincs szállásunk (upsz!), amit most már tuti nem tudunk pótolni. Őszintén reméltem, hogy Stibi előrukkol valami ötlettel (mondjuk azzal, hogy én aludhatok az ágyában, apu pedig kap minimum egy pótágyat a válogatott valamelyik szobájában), mert én nem fogok a stadionban aludni, vagy egy nap alatt kétszer repülőre szállni Franciaország és Magyarország között.

Feltett szándékom volt megvárni Zoli SMS-ét arról, hogy hazaért, de ez a próbálkozásom kudarcba fulladt, mert tizenegy előtt tíz perccel konkrétan kidőltem (hm... talán tényleg sokat tanultam, görcsöltem, stb. a héten). Így reggel az első dolgom volt megnézni a telefonomat.

Volt rajta üzenet. Fél háromkor küldte. Hát... tényleg nem ébredtem föl rá. A tartalma körülbelül annyi volt, hogy az utazás Szala és Böde miatt elhúzódott, jóval később értek haza, ami miatt Zoli jóval később került ágyba, és jóval fáradtabban is, mint gondolta, tehát csak úgy délután három-négy körül menjek át, mert azelőtt biztos nem kel fel.

Délelőtt tehát nem volt dolgom, ami azt jelentette, hogy nyugodtan feltölthettem apu hűtőjét kajával, amit csak fel kell melegítenie, ha enni akar. A szó legszorosabb értelmében teletömtem a hűtőt, remélve, hogy az étel kitart a következő hét végéig, amikor újra jövök. Az volt a tervem, hogy hiába lesz jóval költségesebb így a Veszprémben való tanulás, a félév hátralévő részében minden hétvégén hazajövök, mert ad egy: apunak nem jó egyedül, ad kettő: apu nem tud főzni.

Ebéd után elmosogattam és kicsit kitakarítottam a lakást. Három körül elkezdtem készülődni (az ember mégsem nézhet ki akárhogy, amikor két hét után újra találkozik a pasijával), majd elindultam a megadott címre.

Nyárias meleg volt, ezért fehér sortot vettem fel, hozzá pedig egy kék-fehér csíkos inget. Meg kellett állapítanom, hogy a Stieber-fiúk nem abban a klasszikus pesti lakásban laknak. A dolog ott kezdődött, hogy az Oktogon közelében volt a cím, egy olyan házban, amiben a lakások úgy 150 négyzetméter körül szoktak lenni. Megkerestem a ’Stieber’ feliratú kapucsengőt, és vártam.

- Helló! – hallottam meg egy hangot. A kaputelefon torzítása ellenére is rájöttem, hogy nem Zoli beszél.
- Öhm... Hali. Dóri vagyok.
- Dóri! Gyere csak fel! Zolesz csak most kelt fel, még fürdik. Második emelet, harmadik ajtó. Lift van, de nem ajánlott – hadarta (valószínűleg) Andris, aztán már csak a berregést hallottam.

Úgy döntöttem, inkább nem próbálom ki, mit kell azon érteni, hogy lift van, de nem ajánlott, és inkább lépcsőn mentem. Szép ház volt. Az a régies pesti ház, aminek olyan szép belső udvara van.

A második emeleti lakás ajtaja nyitva volt, és egy srác állt benne. Ha akarta volna, akkor sem tagadhatta volna le, hogy Zoli öccse. Nagyon sokban hasonlított rá. A bátyjához hasonlóan, úgy 175 centi magasnak nézett ki (Zoliról tudtam, hogy pontosan ennyi), és kedvesen mosolygott.

- Szia! Gondolom, te vagy Dóri. Stieber András vagyok – nyújtotta a kezét. – De szólíts csak Andrisnak.
- Hidasi Dóri – mosolyogtam rá.
- Gyere be nyugodtan. Zoli még mindig a zuhany alatt van. Nem szóltam neki, mert akkor lemaradtál volna a műsorról – kacsintott összeesküvő módjára, majd betessékelt a lakásba.

Körbenézve megállapítottam, hogy a lakás valóban elég nagy. Hatalmas nappalit láttam, elegáns amerikai konyhát, és legalább két hálószobát.

Azonnal megértettem, mit értett Andris műsor alatt. Egy csukott ajtó mögül (gyaníthatóan az volt a fürdőszoba) vízcsobogás hallatszott ki, és kicsit hamiskás énekhang.

- Énekel a zuhany alatt? – kérdeztem, a visszafojtott nevetéstől fuldokolva.
- Ja. De tuti, hogy előtted nem akarta volna leégetni magát – bólogatott a srác. – Én viszont úgy gondoltam, hogy nem fair, ha lemaradsz erről.
- Hát persze, hogy nem – nevettem fel. – Így legalább lesz mivel visszavágnom a babafotókért.

Mindketten hangos nevetésben törtünk ki, ami a lebukásunkhoz vezetett. A vízcsobogás ugyanis hirtelen elállt, és magával vitte az éneket is.

- Andris? – hallatszott a tétova kérdés. – Van itt valaki?
- Öhm... Nem nincs. Csak telefonálok – kiabált vissza, én pedig igyekeztem csöndben maradni.
- Kihangosítva? – Zoli hangja gyanakvóan csengett. – Utálsz kihangosítva telefonálni.
- De most kihangosítottam. Tudod, van az a csaj... Meséltem már róla. Vele beszéltem.
- Szóval ha most úgy döntök, hogy törülköző nélkül kimegyek innen, akkor nem találok ott mást, csak téged, ugye?

Vigyorogva figyeltem a furcsa párbeszédet. Ennél a pontnál alig tudtam megállni. hogy fel ne kiáltsak. Az egyik felem (az őrültebbik) azt akarta, hogy tegye meg, a másik felem (a szemérmesebb) viszont menekült volna a kínos helyzetből. És ő volt az erősebb.

Andris – látva a szenvedésemet – úgy döntött, rövidre zárja a párbeszédet, még mielőtt eldurvulhatna  a helyzet.

- Hátöm.... izé... Inkább vegyél türcsit is – nyögte.
- Kezdesz egyre gyanúsabb lenni – jegyeztem meg Zoli, majd motoszkálás hallatszott, elfordult egy kulcs egy zárban, és az én egyetlen szerelmem kilépett a fürdőszobából, egy szál törülközőben a csípője körül.
- Öhm... Szia – integettem fülig pirulva.
- Dóri? – kérdezte, majd keresztbe fonta a karját és a testvérére nézett. – Direkt nem szóltál, mi?
- Nem foszthattam meg a barátnődet a csodálatos hangod ajándékától – felelte a kérdezett, folyamatosan röhögve.
- Hallottad? – nyögte Stibi, újra rám nézve.
- Igen. És azt hiszem, járt nekem ennyi a babafotók után.
- Na jó! – sóhajtott megadóan. – Asszem, felöltözöm – közölte, majd bement az egyik szobába és magára csukta az ajtót.

***

Nem telt el sok idő (úgy kb. két perc) és az ajtó újra kinyílt.

- Bejössz? – nézett ki Zoli.
- Hát persze! – léptem be. – Szóval... ez a szobád – néztem körbe érdeklődve. A helységen látszott, hogy használója csak átmenetileg lakik benne. A falat nem díszítették poszterek vagy focimezek, csak a sarokban álló íróasztalon volt néhány személyes ez-az (köztük egy kinyomtatott kép rólam).
- Igen. Közel sem olyan menő, mint a tiéd jegyezte meg vigyorogva.
- Nem rossz.
- Régen láttalak – suttogta, és már a karjaiban voltam...

Hát sziasztok!

Leküzdöttem az első vizsgaidőszaknak nevezett valamit, és végre-valahára a részt is sikerült megírnom.

Remélem, tetszeni fog nektek!

Jó olvasást!

Puszi :)

Ajánló/Kritika

Sziasztok!
A héten készült egy remek kritika a blogról, amit ezúton is szeretnék megköszönni Sky Jensennek, a Sky Word blog írójának!


A véleményt ezen a linken olvashatjátok: http://skyword-skyjensen.blogspot.hu/2017/01/elso-benyomas-velemeny-3-csak-egy.html


A 10. fejezet hamarosan (max. jövőpéntekig) elkészül! Addig is szép hetet mindenkinek!


Ezer puszi: Dorka