12. Fejezet (Stibi szemszöge)

A Nap fénye lágyan és kellemesen simogatta az arcomat, de valami nem volt rendben vele. Egyáltalán nem úgy esett az arcomra, ahogyan a szobámban szokott. És az ágyam is jóval kisebb volt, mint amihez hozzá voltam szokva. Még nem voltam egészen ébren, de azt biztosan tudtam, hogy előző nap véget ért az edzőtábor és hazajöttünk Telkiből. És utána majdnem az egész napot együtt töltöttük Dórival...

Apropó Dóri... Miért érzem most is az illatát?

Nagy nehezen összeszedtem annyi energiát, hogy kinyissam a szemem. Minden reggel ez ment volt a legnehezebben, teljesen függetlenül attól, hogy előző este mikor és milyen állapotban kerültem ágyba. Ahogy felnyíltak a csipáim, azonnal konstatáltam, hogy nem otthon vagyok... És azt is, hogy nem vagyok egyedül...

Egy pillanatig kábán meredtem a mellkasomhoz bújó, csendesen szuszogó barátnőmre, majd beugrott az előző este. A szám azonnal a fülemig szaladt (és valószínűleg lazán továbbment volna, ha nem ütközött volna a fülekbe, szóval isten áldja azokat az elálló szörnyűségeket).

Már éppen gondolkozni kezdtem, hogy vajon mire kelhettem föl - mivel a falon függő óra szerint még nem volt fél tíz sem, és ha nincs edzés, akkor lazán alszom addig (meg tovább) -  amikor hangokat hallottam kintről.

- Szóval... Nem tudod, hol lehet a fiam? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. Apa hangját.
- Nem ment haza? – kérdezte Dóri apja.
- Nos... jártam már a lakásán, de ott csak Andrist találtam, aki itt látta utoljára Zolit.
- Hoppacsek – mormoltam magam elé.
- Hm? Hogy mondod? – motyogta Dóri a karjaim között. A mellkasom tompítása miatt alig hallottam.
- Asszem, itt van az apám...
- Hogy mi? – ült föl azonnal. Szőke haja imádnivaló összevisszaságban omlott le a fejéről a szélrózsa összes lehetséges irányába, szemei pedig álmosan pislogtak a nagyvilágra. Istenem! Olyan aranyos és olyan gyönyörű volt abban a pillanatban, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. De úgy ítéltem meg, hogy a jövőnkre nézve nem lenne túl tanácsos egymás szájában fogadni az apáinkat, ezért elhalasztottam a csókot.
- Itt van az apám – ismételtem.
- Te jó ég! – nyögte. – Apu...
- Asszem, bármire is gondolsz most, már késő – vigyorodtam el. Állításom hamar beigazolódott, ugyanis kopogtattak a szoba ajtaján.

Szala sokszor mesélte nekem azokat a pillanatokat, amikor a barátnői szülei rajtakapták őt hőn szeretett csimotájuk ágyában. Mindig azt mondta, hogy ilyenkor az egész addigi élete lepergett a szemei előtt. Nekem nem voltak ilyen irányú tapasztalataim, Szala pedig mindigis szerette eltúlozni a helyzeteket, ezért az ilyen helyzeteket sem gondoltam ennyire durvának. Egészen addig, amíg át nem kellett élnem azt a pillanatot, amikor Apám és életem első komoly barátnőjének apja benyit Dóri hálószobájába.

Nos igen... Lepergett a szemim előtt az Így élt Stieber Zoltán  című rövidfilm. És csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy a helyzet fényét nem emeljük hiányos ruházattal is.

- Öhm... Jó reggelt! – cincogta vékony hangon, fülig pirulva a mellettem ülő szőkeség.
- Khm... ’Reggelt! – nyögtem.

Ezután csönd ült a szobára. Én legszívesebben elsüllyedtem volna, mert egy: tegnap azt mondtam, hogy csak beszélgetünk egy kicsit, filmezünk, és lelépek, kettő: az apámnak elfelejtettem megemlíteni, hogy barátnőm van... Nem is mertem rájuk nézni.

- Én voltam! – tört ki hirtelen Dóriból. – Én kértem, hogy maradjon itt- Kérlek Apu, hagyd egyben!
- Ó Gyerekek! Nem vagytok már gyerekek! – tört ki a nevetés Dóri apjából. – Semmi bajom azzal, ha együtt alszotok, csupán annyit kérek, hogy az a dolog lehetőleg úgy essen meg köztetek, hogy nem tudok róla.
- Szevasz, Fiam! – szólalt meg apám is. – Tudod, igazán említhetted volna, hogy végre van felvállalható barátnőd. Igazán örültem volna, ha nem a facebook-oldaladról tudtam volna meg.

Legnagyobb meglepetésemre a hangja javarészt boldognak tűnt, és csak egy aprócska árnyalatnyi neheztelést éreztem benne.

- Apa! Jó, hogy látlak. És bocsánatot kérek, hogy nem szóltam Dóriról. Személyesen akartam megtenni – szabadkoztam.
- Ezúttal tényleg komoly a dolog, ugye? – mosolygott rám.
- Komoly Apa – bólintottam. – Olyan komoly, amilyen komoly csak lehet. Sosem voltam még olyan lánnyal, aki ennyire nagyszerű lenne, mint Dóri – jelentettem ki. Attól függetlenül, hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam, azt akartam, hogy tudja, érezze rajtam, hogy ez a dolog más, mint a többi. Mert valóban más volt.
- Ennél a lánynál keresve sem találhattál volna jobbat
- Gyere Józsi! – paskolta eg a vállát Dóri apja. – Hagyjunk nekik egy kis időt arra, hogy összeszedhessék magukat.

Amikor kiléptek az ajtón, Dóri a kezébe temette az arcát.

- Ez de ciki volt! – nyögte.
- Ugyan... – nevettem fel. – Tök mindegy. Túléltük, nem?
- De mindvégig úgy éreztem, hogy csak egy hajszálon múlik – nevetett ő is.

Hátrasimította a haját, megpróbálva némi rendezettséget csempészni a káoszba, majd vizsgálódó pillantással végigmért. Akkor jutott eszembe, hogy hogyan is nézhetek ki. Előző este úgy aludtunk el, ahogy voltunk. Ruhában. Magamra pillantottam. Szemrevételeztem gyűrött ingemet és térdig felhúzódott nadrágomat... És boldog voltam, hogy eddig nem voltam tudatában (a szó legszorosabb értelmében) gyűrött kinézetemnek.

- Van egy kacsafarok a hajadban – nevetett rám a szőke lány, aztán felemelte a kezét és megsimogatta a hajamat, valahol a fejem tetején.

A keze után kaptam, hogy a számhoz húzhassam és megcsókolhassam csinos ujjacskáit.

- Hogy mi van a hajamban?
- Egy kacsafarok.
- Tehát jól hallottam – bólintottam. – Nos... nem mondhatnám, hogy jó érzéssel tölt el az, hogy a hajamat egy baromfi hátsófeléhez hasonlítod...
- Ne már! – vigyorgott. – Még sosem hallottad ezt? Azt hívják így, ha van egy kis felálló tincs a hajadban... egy... egy kacsafarok, na.
- Értem – mosolyogtam rá, és könnyű puszit leheltem az arcára. – Amúgy... Hogy néz ki a hajam?
- Olyan cukin borzas – simogatta meg újra a fejemet. - Kéne neki egy fésű... és egy kis hajlakk sem ártana.
- Tudsz nekem ilyesmivel szolgálni? – kérdeztem.
- Naná! Ez meg micsoda kérdés? Egy lány, akinek nincsen hajformázásra alkalmas készítménye, nem lány.
- Kérlek, bocsáss meg, hogy azt feltételeztem rólad, hogy nincs a birtokodban hajlakk, Gyönyörű hölgyem! És kérlek nagyon gyorsan add ide nekem, hogy normálissá és kacsafarok-mentessé varázsolhassam a hajamat – csókoltam meg a kezét.
- Nos... rendben van, Lovagom – szállt be a játékomba. – Bár megjegyezném, hogy meglehetősen tetszel nekem ilyen gyűrötten.
- Ó, igen? – kérdeztem, igyekezve tovább játszadozni, és figyelmen kívül hagyni a kijelentésére élénkebbé váló testrészeim – egyáltalán nem helyénvaló – követeléseit.
- Nagyonis – suttogta egészen közel hajolva hozzám, a kezével az arcomat simogatva. Belehajtottam a fejemet a simogatásába, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem törődtem semmivel, csak élveztem a perc varázsát.
- Gyönyörű hölgyem! – suttogtam. – Még lógok Kegyednek egy „jó reggelt” csókkal.
- Nem napolhatnánk el addig, amíg megmosom a fogam? – kérdezte óvatosan, rémülten szakadva ki a bolondozásból.
- Nos... Nem – suttogtam, majd a szájára hajoltam.

***

A reggeli vidám hangulatban telt. Miután rendbehoztuk magunkat, Dóri a konyhába ment, hogy összeüssön valamit, én pedig telefonáltam Andrisnak, kérve, hogy csatlakozzon hozzánk.

- Kicsim! – dugtam be a fejemet a konyhaajtón. – Andris kérdezi, hogy hozhatja-e a barátnőjét is. Helyes lány... és nem eszik sokat...
- Hé ezt hallottam! – méltatlankodott Andris a telefonba. Dóri mellém lépett és kivette a kezemből a moblit.
- Szia Andris! Igen. Szuper. Persze. Várunk titeket! Szai-szia!
- Mit főzöl? – tudakoltam. Áthajoltam a válla fölött és a pultra néztem. Kíváncsi voltam. Én és a gyomrom is.
- Tojásrántottát – fordította hátra a fejét, hogy megpuszilhasson.
- Az a kedvencem – vigyorodtam el, majd a nappaliba indultam.

***

- Szóval Fiam... Várod már az EB-t? – kérdezte apu.
- Egyre jobban. A fiúkkal úgy érezzük, hogy ez most tényleg nagyon jó csapat.
- Mit gondolsz? Milyenek az esélyeitek? – kérdezte Dóri apja.
- Nos... nagyon szép lenne az, amit a legtöbb rajongónk – és a szívünk mélyén talánmi is – reménykedik. De nem vagyunk őrültek. Tudjuk, hogy nem feltétlenül elég az, amit tudunk. Nem nagyon akarjuk számolgatni és becsülgetni, hogy meddig jutunk el. Már az is nagyon jó, hogy kijutottunk. Menetelünk, amíg menetelünk.
- Büszke vagyok rád fiam – veregette meg apu a vállamat. – Ez igazán becsületes vélemény volt. Remélem, a csapat nagy rész így vélekedik.
- A többség igen. Király Gabi biztosan. És hiába van az a tény, hogy Dzsudzsák a kapitány, Király szava és véleménye még neki is sokat jelent.
- Még mindig nem felhőtlen kettőtök kapcsolata?
- Nem. Ha rajtam múlna, változtatnék a dolgon, de nem csak rajtam múlik. ÉS ha valaki nem, akar, hát nem akar. Én sok mindent le tudok nyelni.
- Valahogy csak rendbe jön...
- Talán – jegyeztem meg halkan.

***

Nem tudom, mikor vettem részt olyan jó hangulatú, családi rendezvénynek minősíthető valamin, mint aznap reggel... vagyis inkább délelőtt. A reggelink igencsak kitolódott. Fél tizenegy körül kezdtük el, és háromnegyed tizenkettőkor még nem értünk a végére.

Dóri elővette az előző napi vacsora maradékait (cordon belu volt krumplipürével), sütött tojásrántottát, főzött kávét és teát... Kitett magáért.

Jó volt így együtt lenni... Dóri és az apja, Apu, Andris és Réka, a barátnője... Jó kis csapat volt ez így. Csak kicsit csonka. Nem tudom, hogy másnak is eszébe jutottak-e olyan komor gondolatok, mint nekem. De én egyszerűen nem tudtam figyelem nélkül elsiklani afelett, hogy minimum két édesanya hiányzik az asztal mellől. Úgy gondoltam, rendbe szedem magam még azelőtt, hogy meggyilkolnám a nap hangulatát, ezért elnézést kértem és a fürdőszobába mentem.

Pár perc múlva halk kopogást hallottam.

- Bújj be!
- Csak én vagyok – dugta be szőke fejecskéjét Dóri.
- Gyere – nyújtottam ki a karom. Odajött hozzám, és átölelt.
- Mi a gond? – kérdezte. Már nyitottam volna a szájam, hogy azt mondjam „Semmi”, de a szájamra tette az ujját. – Ne lódíts! Láttam rajtad, hogy valami nem oké.
- Jó... Bevallom, tényleg volt egy kis bajom, de csak egyéni szocprobléma.
- Kérlek mond el! Nem szeretem, ha bánatos vagy – puszilt meg.
- Csak egy keserű gondolat volt... Eszembe jutott, hogy egyikünk anyja sincs ma velünk.
- Nekem is eszembe jutott. De... megpróbálok nem törődni vele. Olyan jó így együtt.
- Szerintem is – simogattam meg a vállát.
- Áthívtam délutánra Nagy Ádit, meg a barátnőmet Millit. Szalának is szólhatnál. Csapunk egy bulis délutánt.
- Meghívtad Ádit? Akkor Szala sem maradhat el. Azonnal szólok neki – élénkültem föl. – Lehet, hogy ő is akarna barátnőt hozni, bár... nem tudom, van-e neki éppen...
- Ha van, nyugodtan hozza el!

Egy pillanatig csak mosolyogva nézett, majd nyomott egy rövid puszit a számra és elindult kifelé.

- Megyek főzni. Ha ennyien leszünk, nem ártana ha összedobnék valami normális ebédet...bár már majdnem dél van és csak most reggeliztünk, szóval lehet, hogy csak vacsora lesz belőle, de akkor is összedobok valamit... és sütit is kéne sütnöm... és
- Nyugi Kicsim! Ne bomolj! – nevettem fel.
- Teljesen nyugodt vagyok! – vigyorgott rám. – Csak imádom a vendégeket!

***

- Zolikám! – toppant be Nagyi. – Mondtam már, hogy zseniális barátnőd van? Mindegy, most mondom.
- Nana, Ádi! Te csak ne nevezd zseniálisnak – lóbáltam meg felé az ujjamat. Persze játék volt az egész.
- Jól van, jól van! Ne légy féltékeny! Nem ő az esetem.
- Van neked egyáltalán eseted? – nevettem fel.
- Persze, hogy van. Például az a cuki, fekete hajú lány, ott az asztalnál.
- Milli?
- Igen, ő. Nagyon édes, nem? – kérdezte ábrándos tekintettel.
- Nem igazán tudom megítélni. Számomra egyetlen édes lány létezik, és ő itt jön el mellettünk – vigyorodtam el, és átöleltem az éppen egy tálca sütit szervírozó Dóri derekát.
- Széptevő! – öltötte rám a nyelvét, majd folytatta az útját a nappaliba.
- Szóval...? – fordultam vissza Ádihoz.
- Szóval tetszik. És Dóri tegnap írt egy üzenetet, amiben az állt, hogy Milli szívesen megismerkedne velem. Mármint... úgy...
- Hátakkor... mi tart vissza?
- Az, hogy... izé... Ez a lány tényleg nagyon helyes. És... volt már pár csaj, akikkel együtt voltam, de az nem volt jó. Ezt viszont... úgy akarom csinálni, hogy jó legyen. Akárhogyan kell is jól csinálni.
- Szép célok – mosolyodtam el. – Tudod már, hogyan látsz hozzá a megvalósításukhoz?
- Először is odamegyek hozzá, és beszélgetek vele – jelentette ki határozottan. Majd bizonytalanabbul folytatta. – Nem jönnél oda te is? Talán... talán könnyebb lenne, ha te is ott lennél. Meg Andris... és a lányok...
- Tehát szeretnél baráti beszélgetésnek beállítani egy flörtölési kísérletet? – vigyorogtam kajánul.
- Igen...
- Sajnálom, de ebben nem segíthetek – tártam szét a karomat.
- Ezt egyedül kell csinálnom, ugye? – kérdezte.
- Bezony – bólintottam. Aztán átkaroltam a vállam, és közelebb húztam, hogy a fülébe súghassak. – Viszont akármit is szeretnél tenni, szerintem tedd meg még azelőtt, mielőtt Szala ideér. Mert őt nem nagyon fogja érdekelni, hogy te akartad a csajt. Most éppen nincs senkije.
- Akkor megyek és... és megpróbálok nem bolondot csinálni magamból.
- Ez a beszéd! – veregettem vállba, majd keresőtúrára indultam a lakásban. Túl régóta nem láttam már a barátnőmet.

Sziasztok!

El is készültem az újabb fejezettel.

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi:

Dóri