11. Fejezet

• Szóval... Milyen volt Telkiben? – kérdeztem Zolitól.

Miután főztem neki és Andrisnak egy bolognait (eredetileg nem terveztem főzőcskézni, de megsajnáltam őket és a bénázásukat), a barátom nemes egyszerűséggel elrángatott az öccse mellől, mondván, hogy elvonási tünetei vannak „kettesbenlétből” vagy miből. Mondjuk... Nem nagyon ellenkeztem a lelépés ellen.

Nem beszéltük meg, merre vagy hová megyünk, de egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a Margit-szigetnél vagyunk.

Most már egyértelműen más volt Stibivel sétálni, mint az edzőtábor előtt. Akkor is láttam, hogy páran felismerik, lefotózzák, bámulják és néhányan még aláírást is kértek. Mostanra viszont (mivel kihirdették a Franciaországba utazó csapattagokat) jóval többen lettek ezek az emberek. Zoli vagy öt percig képtelen volt válaszolni a kérdésemre.-

- Bocsánat ezért! – kormányozott egy viszonylag eldugott padhoz, miután lerázott néhány focizó fiút. - Ugyan! – simítottam végig a karján. – Ez ilyen. Ne aggódj. Megértem.

- Ma csak fiúk vagy férfiak állítottak meg – emlékeztetett, felvonva a szemöldökét és rám villantva macskaszemeit.

- Jó pontosítok! – emeltem fel a kezem. – Amíg férfi nemű illetők tartóztatnak fel, addig rendben van a dolog, de a nők vigyázzanak!

- Szerintem elég ijesztő tudsz lenni – vigyorodott el. – Ha csaj lennék és rá akarnék mászni magamra, tuti megijednék tőled – jelentette ki, majd összeráncolta a szemöldökét. – Na jó. Ez egy cseppet furán hangzott.

- Csak egy kicsit – nevettem, és nyomtam egy puszit az arcára. Amiből valahogy végül is csók lett.

- Szóóóval... Mielőtt elterelték a figyelmemet a rajongók azt kérdezted, milyen volt az edzőtábor – szólalt meg tétován miután – levegő hiányában – elhúzódtunk egymástól. – Kíváncsi vagy még a válaszra vagy inkább folytassuk ezt? – támasztotta az enyémnek a homlokát.

- Hát persze, hogy kíváncsi vagyok! – jelentettem ki. – De ígérem, hogy amint elmeséltél mindent, amit a telefonba nem sikerül, folytathatjuk, amit elkezdtünk – nyomtam apró puszit a szájára.

- Oké... Akkor gyors leszek – vigyorodott el és mesélni kezdett.

Függetlenül attól, hogy távollétében majdnem minden nap tudtunk beszélni egymással, volt mit mesélnie. Mivel a telefonhívások elég rövidek voltak (és majdnem a felüket lenyúlta anyu és a „megtaláltam a szerelmet” mizériája). Szinte csak arra korlátozódtak, hogy „Fú, most nagyon fáradt vagyok.” meg „Sokat edzettem/Sok órám volt.” és legtöbbször arra, hogy „Mindjárt leragad a szemem”.

Mint kiderült, ezen kívül bőven voltak események. Főleg persze Zoliéknál, mert náluk állítólag egyik nap sem fordult elő az, hogy unatkoztak volna. És nem csak azért, mert úgy hajtották őket, hogy abba beledöglöttek.

- ...és mivel veszített, Szala kénytelen volt futni néhány kört a pályán, Böde köztudottan gyilkos szagokat árasztó cipőjében és Kleinheisler zoknijával a szájában – fejezett be éppen egy bonyolult sztorit valami őrült fogadásról, amikor megszólalt a telefonom.

- Apu az – mondtam Zoli felé fordulva. – Ezt felveszem, de előbb közölnöm kell veled, hogy a csapattársaid őrültek – nevettem.

Mint kiderült, Stibivel majdnem három órán keresztül ücsörögtünk a padon lényeges és kevésbé lényeges apróságokról cseverészve, és apu hiányolni kezdett. Na meg egyedül érezte magát a lakásban. Megbeszéltem vele, hogy elindulok haza, viszek magammal vacsorára valót és vacsoravendéget, majd bontottuk a vonalat.

- Apu kezdi egyedül érezni magát – vázoltam a helyzetet türelmesen várakozó barátomnak. – Megígértem neki, hogy hazamegyünk és együtt vacsorázunk. Benne vagy?

- Naná, hogy benne – mosolygott rám. – Régen láttam apukádat. Tudod, mit? Hívjuk Andrist is – vetette fel, mire én lelkesen bólogattam.

- Mennyi idős volt amikor legutóbb látta? – kérdeztem.

- Passz – vonta meg a vállát. – Te voltál másfél... Andris meg két évvel idősebb.

- Kis cuki.

- Ja. Kár, hogy most már nem az – jegyezte meg nevetve, majd valamiért elkomorult.

- Mi a baj? – kérdeztem azonnal.
- Semmi – felelte egykedvűen. Nem hittem neki. Még szép, hogy nem! Látszott rajta, hogy valami totálisan nem oké.

- Édes... Kérlek mondd el! – bújtam hozzá. – Nem szeretem, ha bánt valami.

- Na jó. Előbb utóbb úgyis megtudnád – sóhajtott. – Szóval... nem csa egy öcsém van, hanem két bátyám is. De mióta felnőttek, nem tartják velünk a kapcsolatot. Nem tudom, pontosan miért. Sosem akartam megérteni vagy meghallgatni őket. Leléptek és gyakorlatilag idegenként kezelnek engem, aput meg Andrist. Azt ugye már mondtam, hogy a szüleim elváltak? Az a lényeg, hogy a válás után mi testvérek is elszakadtunk egymással. Én és Andris apuval maradtunk, Gabi és Ákos pedig inkább anyuhoz húzott. Fogalmam sincs mikor beszéltem velük utoljára. Akár anyuval, akár a bátyáimmal. És... Én... Bocsáss meg Kicsim! Most nem tudom tovább mondani – csuklott el a hangja.

Megtört hangja hallatán könnybe lábadt a szemem. Az én nagyszívű, hatalmas lélekkel megáldott Szerelmem! Elég jól ismertem ahhoz, hogy el tudjam képzelni, mennyire megrázta, hogy a családja kettészakadt.

- Sajnálom Édes! – simogattam meg mindenhol, ahol csak elértem. A fejét, a hátát, a vállait, a karját... Sokáig cirógattam. – Ha tudtam volna, hogy ennyire fáj, nem kérdeztem volna rá! Most miattam romlott el a hangulatod.

- Nem tudhattad – válaszolt rekedtes hangon. Átölelt és a hajamba temette az arcát. Mély lélegzetet vett. - Még korábban megfogadtam, hogy nem fogom hagyni, hogy tönkre tegyék a hangulatomat. Most sem hagyom. Gyere! Menjünk vacsorázni Andrissal és az apukáddal – állt fel és a kezét nyújtotta nekem.

***

A hazafelé vezető úton és a vacsorára való bevásárláskor Stibi még borongós hangulatban volt, de mire hazaértünk már újra az én mosolygó barátom állt mellettem. Andrist út közben hívta fel, megadta neki a lakcímünket és otthon találkoztunk.

Apu teljesen kivirult. Felvillanyozta, hogy újra láthatja Andrist is, Zolinak pedig – őt idézve – „Soha nem fog nem örülni.” A vacsora igencsak emelkedett hangulatban telt.

Az asztalnál ülő három férfi hódolattal borult térdre főzőtehetségem előtt, és egymást túllicitálva az egekig magasztalta az általam összedobott brassói aprópecsenyét. Hízott a májam rendesen!

Vacsora közben egyszer csak megszólalt a telefonom. Milli keresett én pedig elnézést kértem aputól és a srácoktól, majd a szobámba mentem, ahol némi lelkiismeretfurdalás kíséretében (már vagy ezer éve nem hívtam fel a fekete hajú lányt) fogadtam a hívást.

- Szia Milli! Bocsi, hogy olyan régen  beszéltünk!

- Szia Édes! Semmi gáz. Megértelek. Otthon minden rendben? – kérdezte rögtön a barátnőm.

- Amennyire rendben lehet – feleltem mosolyogva. – Itthon vagyunk apuval, Zoli végre hazajött a táborból... Csak anyu nincs itt, de ezzel mindenki próbál nem foglalkozni.

- A focistáddal is okés a dolog? Mindent tudni akarok! – jelentette ki nevetve.

- Mindent? Akkor jó sok időt kéne felszabadítanod – nevettem. – Akármeddig képes lennék beszélni róla.

- Azt elhiszem... Ha nekem ilyen pasim lenne... – sóhajtott szomorúan.

- Nálad mi a helyzet pasifronton? – kérdeztem, előre félve a választól. – Mi van azzal az ürgével, akivel a múltkor mondtad, hogy találkozgatsz?

- Áh semmi... Nem jött össze – hangzott a lemondó hangsúlyú válasz. – Nem ismersz véletlenül még egy szexi pasit? Vagy egy cuki focistát? Stibi biztos bemutatott valakinek...

- Ami azt illeti – kezdtem bele merengve, miközben azon gondolkoztam, hogy kit is ajánlhatnék neki. Aztán beugrott, hogy Nagy Ádi beszélt arról, hogy éppen csajproblémái vannak. Egy pillanatra lehunytam a szemem és elképzeltem őket együtt... Amennyire Nagyit ismertem, bejött volna neki Milli. Úgy gondoltam, egy próbát megér a dolog. – Nagy Ádámnak megmondhatom, hogy keressen meg. Csajproblémái vannak szegénykének.

- Nagyinak? Annak a Nagy Ádámnak? Ismered? – élénkült fel azonnal.

- Igen, annak a Nagy Ádámnak. Szóval... Szóljak neki az érdekedben?

- Naná! Lehetőleg minél előbb – rikkantotta barátnőm.

Ekkor kopogtattak az ajtómon. Stibi dugta be a fejét.

- Kicsim, mi lassan mennénk, de ne zavartasd magad! Nyugodtan telefonálj csak, majd még beszélünk...

- Ne menj! – kértem. – Olyan keveset voltam még veled!

- Ezt most nem nekem mondtad, ugye? – kérdezte Milli.

- Öh... nem. Itt van Zoli meg az öccse...

- És te itt telefonálsz velem? – háborodott fel teljesen. – Most azonnal tedd le, és húzz a pasidhoz! Engem tudsz pótolni, őt nem!

- Téged sem tudlak, de ha ennyire szeretnéd, akkor megyek. Viszont holnap muszáj találkoznunk! Starbucks délután három körül a Deákon?

- Megfelel. De most tényleg menj!

- Jó, jó... Megyek már. Este szólok Ádinak az ügyedben! Puszi!

- Köszönöm! Csókollak!

Letettem a telefonomat az ágyamra, majd a barátomra mosolyogtam, aki még mindig az ajtómban állt.

- Milli meg a furcsa dolgai – csóváltam meg a fejemet. – Konkrétan rám parancsolt, hogy foglalkozzak veled helyette.

- Ezért csak imádni tudom – nevetett fel.

- Mi lesz? – kérdeztem tőle.

- Nos... szerintem eleget teszek a kérésednek és maradok még egy kicsit. Andris viszont megy...Legalábbis azt hiszem.

A következő pillanatban az emlegetett srác jelent meg a szobám ajtajában, indulásra készen, kabátban és cipőben.

- Köszönöm a vacsit, Dóri! – adott az arcomra két puszit. – Most megyek. Fel kell hívnom a barátnőmet.

- Oké. Örülök, hogy eljöttél – mosolyogtam rá. – Máskor is szívesen látunk!

- Sziasztok! – köszönt el, majd elindult kifelé, miközben Zoli bejött a szobámba és kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon.

Már majdnem én is mellé heveredtem volna, amikor apu jelent meg az ajtóban. Kicsit úgy nézett ki, mint akinek nincs különösebb mondanivalója, és nagyon úgy tűnt, hogy csak ürügyet keres arra, hogy ránk nézhessen.

- Nos gyerekek... Mit fogtok csinálni? – kérdezte műlazán.

- Jaj apu! Semmi különöset – nevettem fel kínosan.

- Csak beszélgetünk és megnézünk egy filmet – tette hozzá a szerelmem, aki a laptopommal az ölében egy filmoldalon keresgélt.

- Rendben... um... én a nappaliban leszek. Néha lehet, hogy bekukkantok – közölte apu, majd kiment és becsukta az ajtót.

Ezután kicsit gyorsan történtek az események ahhoz, hogy követni tudjam őket. Csak azt vettem észre, hogy már nem ülök az ágy szélén, hanem fekszem, a barátom pedig úgy csókol, mintha hónapok óta nem tette volna.

- Csak beszélgetünk és filmet nézünk, mi? – kérdeztem levegő után kapkodva, miután elengedtük egymást.

- Meg még egy-két olyan dolog, amiről apukádnak nem muszáj tudnia – kacsintott rám azzal a huncut macskaszemével. Nem tudtam ellenállni neki. Muszáj volt még egyszer rátapadnom.

- Amúgy... tényleg meg akartam beszélni valami fontosat – szólalt meg lihegve, amikor újra tudtunk beszélni.

- Mi lenne az? – kérdeztem, miközben felültem és rendeztem igencsak katasztrofális állapotba került lófarkamat.

- Tudod... szerintem már eléggé nyilvánvaló, hogy ez közöttünk egy tartós kapcsolat lesz – kezdett bele lassan, minden egyes szó előtt hosszan gondolkodva. – És nemsokára jön az EB... és... szóval... ott sok fotós lesz és... Nem nagyon szeretnélek kitenni a médiának, de nem tudom, hogyan csinálhatnám jól... Ha az EB-n valaki lencsevégre kap minket, akkor abból tuti. hogy pletykák lesznek. Szeretnék elébe menni ennek a dolgonak... és... izé... arra gondoltam, hogy a rajongói profilomon közzétenném, hogy együtt vagyok veled. Persze így sem lenne fotómentes az EB, de legalább már nem azon csámcsognának, hogy vajon ki lehet az a titokzatos lány mellettem... de.. én nem tudtam... nem tudom, hogy...

- Édes! – érintettem meg az arcát. – Nekem nagyon sokat jelent, hogy be szeretnéd jelenteni azt, hogy én vagyok a barátnőd. Szeretném, ha bejelentenéd. Így mindenki tudná, hogy te az enyém vagy... Azt hiszem, hogy el tudok viselni néhány fotót kettőnkről. Főleg addig, amíg arról cikkeznek, hogy milyen boldogok vagyunk együtt.

- Szóval nem lenne baj, ha posztolnék egy fotót az oldalaimon? – kérdezte reménykedve.

- Hát persze, hogy nem! – jelentettem ki, miközben mélyen a szemébe néztem, hogy így jelezzem: komolyan gondolom, amit mondok. – Választottál már képet?

- Ami azt illeti, van egy ötletem. De soha nem raknám ki úgy, hogy nem kérdeztelek meg róla.

- Melyik az?

- Ez – vette elő a mobilját és egyszerűen feloldotta a készüléket.

Abban a pillanatban majdnem sírva fakadtam, mert a háttere... a háttere... A hátterén ketten voltunk. Az egyik ma lőtt selfien-k volt. Egy padon ültünk (én az ölében), a vállára hajtottam a fejem és mind a ketten mosolyogtunk a kamerába.

- Ezt... ezt bármikor bárhova kiteheted! – suttogtam meghatódva.

- Oké, akkor megy – nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd bepötyögött valamit.

Pár másodperc múlva megkaptam én is az értesítést, hogy Zoltan Stieber megjelölt egy képen. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt ott látni magamat... magunkat a falán, a kép fölött három nyelven (magyar, német és angol) a felirattal: Az én egyetlenemmel <3

Felültem, hozzáhajoltam és jó hosszan megcsókoltam. Reméltem, hogy ezzel ki tudom fejezni a bennem tomboló érzelmeknek legalább a felét.

- Nézzünk filmet? – kérdezte néhány perc múlva, miközben a hátamat cirógatta.

- Nézzünk! – vágtam rá. Igazából csak azért, mert még nem álltam készen arra, hogy elengedjem.

Hosszas ötletelgetés után végül a Bosszúállók mellett döntöttünk. Meglepett Stibi szinte kisfiús rajongása a Marvel-filmek iránt. Kiderült róla, hogy egyszerűen nem tudja megunni őket.

Valahol a film fele táján elaludhattam, mert arra eszméltem, hogy szerelmem óvatosan kikecmereg mögülem.

- Ne meeenj! – motyogtam félálomban és megragadtam azt a darabkáját, amit elértem (azaz a bal combját.

- Kicsim muszáj! – suttogta. – Azt mondtuk apukádnak, hogy csak megnézünk egy filmet. Nem maradhatok.

- Deeeee...

- Dóri! Nem szeretném, ha apukád megharagudna rám! – kérlelt tovább, de én még mindig fogvatartottam a lábát.

- Nem fog megharagudni! Majd elviszem a balhét én – feleltem sietve. – És különben sem akarok semmit, csak azt, hogy itt aludj... velem.

- Hidd el, hogy én is szeretném, de...

- De? – kérdeztem várakozva. Úgy éreztem, hogy kezd csökkenni az ellenállása.

- De tényleg csak alszunk! – sóhajtott megadóan, majd visszamászott mellém.

Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a két karja között, és mosolyogva álomba merültem.

Sziasztok!

Elkészültem a 11. fejezettel. Bocsi, hogy ilyen sokat kellett várni rá!

Jó olvasást mindenkinek, ha tetszett, osszátok!

Puszi: Dóri