10. Fejezet

Az első hétvége volt azóta, hogy anyut „eltalálta Ámor nyila” és én természetesen felszálltam egy buszra péntek délután, és hazautaztam apuhoz, aki – bármennyire is titkolta – valószínűleg nagyon maga alatt volt. Legszívesebben már azután hazamentem volna, hogy megtudtam, anyu újra elment a budai lakásunkra azért, hogy összeszedje azt, ami az övé, mert összeköltözik Marioval. Egyelőre itt Budapesten, azután majd miután mindent rendeztek (azaz gondolom azután, hogy lement a válás) kiköltöznek Olaszországba. Mindenesetre apu nem engedett haza, azt mondta, ilyen hülyeségek miatt ne mulasszak az egyetemen.

Hihetetlen volt, hogy anyu egy hét alatt felborított mindent, amit csak lehetett. Úgy éreztem, hogy ezer év telt el hétfő óta, amikor bemutatta nekem Mariot. Mindent felrúgott, utána meg szépen kisétált az éppen romba dőlő életünkből. És rám várt a feladat, hogy összerakjam valahogy a kiköltözés óta véglegesen összeomlott aput, és a saját életemet is egyben tartsam.

A legnehezebb mégis az volt, hogy az egész dolgot úgy intézzem el, hogy az edzőtáborban lévő barátomat ne tegyék ki a válogatottból azért, mert az aggódástól nem tud játszani. Amúgy azt, hogy Stibi milyen gyatra formában van még véletlenül sem tőle tudtam meg (mert nem akarta, hogy még ezért is aggódjak), hanem Nagy Ádámtól, aki minden nap felhívott, hogy érdeklődjön e helyzetről, és ellásson jótanácsokkal a problémák kezelését illetően. És egy alkalommal tájékoztatott arról, hogy a barátom mínuszban van, és kért, hogy kapjam össze, különben búcsút mondhat az EB-nek.

- Csiripelték a madarak, hogy valaki elég gyatrán teljesít a pályán, mert túlzottan aggódik a barátnőjéért – mondtam aznap a telefonba Stibinek.
- Melyik madarat rúgom seggbe ezért? – kérdezte egy nehéz sóhajtás után.
- Nagyit. És nem rúgod seggbe, mert ez olyan dolog, amiről igenis szeretnék tudni – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, talán a kelleténél kicsit dühösebben. – Imádlak, amiért nem akartad elmondani, meg azért is hogy kímélni akarsz minden ilyesmitől, de nem szeretném, ha miattam nem tudnál játszani Franciaországban – tettem hozzá megenyhülve.
- Tudom, de... annyira szeretnék most inkább veled lenni! – nyögte az én egyetlenem. – Próbáltam csak az előttünk álló célra koncentrálni és ment is... úgy fél napig. De mindig, újra és újra eszembe jut, hogy mi lehet veled. Az, hogy ezt az egészet egyedül kell megoldanod, mert van ugyan valakid, de ő nem áll melletted. És olyankor borzalmas pasinak érzem magam.
- Hé! Nem vagy borzalmas pasi! Minden képzeletet felülmúlsz – vallottam be és örültem, hogy nem látja a pirulásomat.
- Ó, tényleg? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Magamban felvéstem egy strigulát magamnak. Még totálisan kikészült állapotban is meg tudtam nevettetni. Ezért igazán járt a pont, nem?
- Igen, tényleg. És tudod, mikor lennél még nagyszerűbb? – érdeklődtem.
- Na mikor?
- Ha pár hét múlva a TV előtt ülve nézhetném, ahogy beküldöd a labdát a kapuba. Ahhoz viszont az kell, hogy összeszedd magad, és csak a focira koncentrálj!
- Szeretnék neked gólt rúgni az EB-n – felelte. A hangja egyre lelkesebben csengett. – Rúgok neked gólt az EB-n! Mostantól mindig a boldog arcodra fogok gondolni. Arra, hogy örömet szerezhetek neked azzal, ahogy játszom!
- Látod? Megy ez neked – mondtam mosolyogva.
- Nélküled nem ment volna – suttogta a vonal túlfelén.
- Nélkülem nem is lennél ilyen helyzetben.
- Ott a pont! – nevetett fel.

Egy pillanatig hallgattunk. Nem tudtam mit mondani neki, és kétségbeesetten agyaltam valami témán, mert különben le kellett volna raknom a telefont. Azt pedig egyáltalán nem akartam. Szükségem volt még rá. Csak egy igazán kicsit.

- Apropó EB – szólalt meg hirtelen. – Nézheted a TV előtt ülve a meccset, de van egy jobb ötletem is – vallotta be halkan, azon a „remélem tetszeni fog neki” hangján.
- Stieber Zoltán! Csak azt ne mondd, hogy vettél nekem jegyet valamelyik meccsre! – kiáltottam fel. – Az EB-jegyek egy vagyonba kerülnek. És már el is fogytak – tettem még hozzá.
- Hát... pedig vettem neked jegyet.Tudod,  mind vehettünk néhányat, amit elosztogathatunk, és én adtam a szüleimnek, meg az öcsémnek, a maradék kettőt pedig – mielőtt még nem voltál nekem – odaadtam volna valamelyik csapattársnak, hogy használja nyugodtan. De aztán jöttél te. Szóval most van jegyed az Ausztria-Magyarország meccsre. Az első meccsünkre. És persze apukádnak is.
- Jaj Szívem! – suttogtam, a szememet a boldogság könnyei öntötték el.
- De... ha nem akarsz eljönni, akkor odaadom másnak! – hadarta sietve.
- Ne merészeld elajándékozni a jegyemet! – suttogtam sírós hangon. – Ó istenem! Annyira szeretlek! Minden vágyam volt kimenni az egyik mérkőzésetekre, de tudtam, hogy soha nem lenne annyi pénzem. Kérni meg nem akartam tőled. Nem akartam ilyen nagy dolgokat kérni. Nehogy túl követelődzőnek láss – szipogtam. – Annyira... annyira boldoggá tettél!
- Örülök neki! Mindent meg szeretnék tenni annak érdekében, hogy boldog légy!

Boldog emlékeim közül a buszsofőr hangja húzott ki, amikor bejelentette, hogy megérkeztünk a Népligetbe. Kinéztem a buszból, és két dolgot is konstatáltam. Egy: tényleg megérkeztünk, kettő: apu kijött értem. Már korábban jelezte, hogy kijönne, mert – állítása szerint - úgysincs sok más dolga. Elég nyomorultan nézett ki, ahogy ott állt a várakozók között.

- Szia Apu! – ugrottam a nyakába mosolyogva. – Hogy vagy?
- Nagyon egyedül – jött a lelombozó válasz. – És a lakás is nagyon üres.
- Kiköltözött? – kérdeztem meglepve. (Ki nem mondott alany: egyértelműen anyu.)
- Ki. Szerdán eljött, összepakolta a cuccait és távozott.
- Miért nem mondtad? – kérdeztem kicsit aggódva és kicsit méltatlankodva.
- Nem akartam, hogy ez is a nyakadba szakadjon. ZH-kat írsz, jönnek a vizsgáid... És egyébként is... Boldog, meg gondtalan, meg mit tudom én milyen lány vagy, csodálatos fiúval. Igazán nem járja, hogy ennyi miatt kelljen aggódnod.
- Jaj, Apu! – mosolyogtam rá. – Ne aggódj miattam, A sok hülyeség ellenére is tudok örülni, mert tényleg van egy zseniális fiúm. És ez még nem jelenti azt, hogy egyedül hagylak, amikor éppen töredezik a családod. Félsz ettől ugye?
- Mitől?
- Hát attól, hogy anyu balra el Marioval, én jobbra el Zolival, te meg maradsz egyedül.
- Nem... na jó, igen – vallotta be.
- Én nem hagylak itt! – öleltem meg még egyszer. – Még az EB-re is jössz velem!
- Az EB-re?
- Legalábbis egy meccsére – magyaráztam. – Zoli vett nekünk jegyeket az első meccsükre.
- Most már tényleg aranyba foglalom, ha legközelebb látom! – kiáltott el boldogan.
- Azt nem kéne – nevettem fel. – Nem sokra mennék egy szoborral.
- Menjünk haza! – mosolygott rám apu, felkapta a bőröndömet és a kocsi felé navigált.

***

A lakás tényleg elég üresnek tűnt anyu ismerős cuccai nélkül. Olyasmi érzés kerített hatalmába, amilyent akkor éreztem, amikor a nagymamám halála után elmentem a lakásába. Ürességet éreztem. Azt, hogy elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem, noha tudtam, hogy anyu még él, és csak akkor veszítem el, ha úgy döntök, nem kérek az új életéből.

Lepakoltam a szobámban, aztán megnéztem a mobilomat, mert még az autóban jelzett egy üzenetet, de nem értem rá megnézni, mert éppen énekeltünk apuval... meg a rádióval. Vannak fura dolgaink...

/Üzenetváltás/

Szívem: Szia Dóri! Csak azt akarom mondani, hogy este indulunk haza Telkiből. Éjszaka érünk haza. Puszillak: Zoli

Én: Éljen-éljen! Már kezdtél nagyon hiányozni! Majd írj, amikor megérkeztél haza. Ölellek: Dóri

Szívem: Kicsim... Éjszaka lesz. Éjfél. Vagy inkább hajnali egy-kettő. Aludni fogsz.

Én: Nem gond. Ha alszom, úgysem kelek fel. Tudod, hogy nem. De írjál! Légyszi, légyszi, légyszi!!!

Szívem: Jó. Ha mindenáron szeretnéd, akkor írok. Megírom a címemet is, mert szeretném, ha átugranál holnap. Tudod... egy lakásban lakunk Andrissal, és folyton nyaggat, hogy mutassalak már be. Na meg... elég régen láttalak ;) <3

Én: Jaj, de jó. Nagyon szívesen megismerkednék az öcséddel. Jó utat hazafelé. Vigyázzatok magatokra. Most megyek, megnézem mit csinál apu. Csók-puszi-ölelés-mindenmás

Szívem: Menj csak. Holnap...  <3 <3 <3

/Üzenetváltás vége/

Letettem a mobilomat, és a konyhába mentem. Miután rájöttem, hogy gyakorlatilag semmi ehető nincs otthon, elrángattam aput vásárolni. Nem volt túl sok kedvem főzőcskézni, ezért a spagetti mellett döntöttem (természetesen porból).

A délutánunk jó hangulatban telt. Úgy döntöttük, hogy jegeljük az anyu/Mario témát. Legalábbis a fájdalmas részét, ugyanis kiderült, hogy a pasi neve tökéletes és kiaknázhatatlan poénbánya (a Super Mario alap, a Rio Mario kivénhedt-olasz-selyemfiú konzerv már keményen fájdalmas). Emellett filmeket néztünk (Star Wars, több Star Wars és annál is több Star Wars), telezabáltuk magunkat egészségtelen nasival és tervezgettük a francia utunkat. Rájöttünk ugyanis, hogy nincs szállásunk (upsz!), amit most már tuti nem tudunk pótolni. Őszintén reméltem, hogy Stibi előrukkol valami ötlettel (mondjuk azzal, hogy én aludhatok az ágyában, apu pedig kap minimum egy pótágyat a válogatott valamelyik szobájában), mert én nem fogok a stadionban aludni, vagy egy nap alatt kétszer repülőre szállni Franciaország és Magyarország között.

Feltett szándékom volt megvárni Zoli SMS-ét arról, hogy hazaért, de ez a próbálkozásom kudarcba fulladt, mert tizenegy előtt tíz perccel konkrétan kidőltem (hm... talán tényleg sokat tanultam, görcsöltem, stb. a héten). Így reggel az első dolgom volt megnézni a telefonomat.

Volt rajta üzenet. Fél háromkor küldte. Hát... tényleg nem ébredtem föl rá. A tartalma körülbelül annyi volt, hogy az utazás Szala és Böde miatt elhúzódott, jóval később értek haza, ami miatt Zoli jóval később került ágyba, és jóval fáradtabban is, mint gondolta, tehát csak úgy délután három-négy körül menjek át, mert azelőtt biztos nem kel fel.

Délelőtt tehát nem volt dolgom, ami azt jelentette, hogy nyugodtan feltölthettem apu hűtőjét kajával, amit csak fel kell melegítenie, ha enni akar. A szó legszorosabb értelmében teletömtem a hűtőt, remélve, hogy az étel kitart a következő hét végéig, amikor újra jövök. Az volt a tervem, hogy hiába lesz jóval költségesebb így a Veszprémben való tanulás, a félév hátralévő részében minden hétvégén hazajövök, mert ad egy: apunak nem jó egyedül, ad kettő: apu nem tud főzni.

Ebéd után elmosogattam és kicsit kitakarítottam a lakást. Három körül elkezdtem készülődni (az ember mégsem nézhet ki akárhogy, amikor két hét után újra találkozik a pasijával), majd elindultam a megadott címre.

Nyárias meleg volt, ezért fehér sortot vettem fel, hozzá pedig egy kék-fehér csíkos inget. Meg kellett állapítanom, hogy a Stieber-fiúk nem abban a klasszikus pesti lakásban laknak. A dolog ott kezdődött, hogy az Oktogon közelében volt a cím, egy olyan házban, amiben a lakások úgy 150 négyzetméter körül szoktak lenni. Megkerestem a ’Stieber’ feliratú kapucsengőt, és vártam.

- Helló! – hallottam meg egy hangot. A kaputelefon torzítása ellenére is rájöttem, hogy nem Zoli beszél.
- Öhm... Hali. Dóri vagyok.
- Dóri! Gyere csak fel! Zolesz csak most kelt fel, még fürdik. Második emelet, harmadik ajtó. Lift van, de nem ajánlott – hadarta (valószínűleg) Andris, aztán már csak a berregést hallottam.

Úgy döntöttem, inkább nem próbálom ki, mit kell azon érteni, hogy lift van, de nem ajánlott, és inkább lépcsőn mentem. Szép ház volt. Az a régies pesti ház, aminek olyan szép belső udvara van.

A második emeleti lakás ajtaja nyitva volt, és egy srác állt benne. Ha akarta volna, akkor sem tagadhatta volna le, hogy Zoli öccse. Nagyon sokban hasonlított rá. A bátyjához hasonlóan, úgy 175 centi magasnak nézett ki (Zoliról tudtam, hogy pontosan ennyi), és kedvesen mosolygott.

- Szia! Gondolom, te vagy Dóri. Stieber András vagyok – nyújtotta a kezét. – De szólíts csak Andrisnak.
- Hidasi Dóri – mosolyogtam rá.
- Gyere be nyugodtan. Zoli még mindig a zuhany alatt van. Nem szóltam neki, mert akkor lemaradtál volna a műsorról – kacsintott összeesküvő módjára, majd betessékelt a lakásba.

Körbenézve megállapítottam, hogy a lakás valóban elég nagy. Hatalmas nappalit láttam, elegáns amerikai konyhát, és legalább két hálószobát.

Azonnal megértettem, mit értett Andris műsor alatt. Egy csukott ajtó mögül (gyaníthatóan az volt a fürdőszoba) vízcsobogás hallatszott ki, és kicsit hamiskás énekhang.

- Énekel a zuhany alatt? – kérdeztem, a visszafojtott nevetéstől fuldokolva.
- Ja. De tuti, hogy előtted nem akarta volna leégetni magát – bólogatott a srác. – Én viszont úgy gondoltam, hogy nem fair, ha lemaradsz erről.
- Hát persze, hogy nem – nevettem fel. – Így legalább lesz mivel visszavágnom a babafotókért.

Mindketten hangos nevetésben törtünk ki, ami a lebukásunkhoz vezetett. A vízcsobogás ugyanis hirtelen elállt, és magával vitte az éneket is.

- Andris? – hallatszott a tétova kérdés. – Van itt valaki?
- Öhm... Nem nincs. Csak telefonálok – kiabált vissza, én pedig igyekeztem csöndben maradni.
- Kihangosítva? – Zoli hangja gyanakvóan csengett. – Utálsz kihangosítva telefonálni.
- De most kihangosítottam. Tudod, van az a csaj... Meséltem már róla. Vele beszéltem.
- Szóval ha most úgy döntök, hogy törülköző nélkül kimegyek innen, akkor nem találok ott mást, csak téged, ugye?

Vigyorogva figyeltem a furcsa párbeszédet. Ennél a pontnál alig tudtam megállni. hogy fel ne kiáltsak. Az egyik felem (az őrültebbik) azt akarta, hogy tegye meg, a másik felem (a szemérmesebb) viszont menekült volna a kínos helyzetből. És ő volt az erősebb.

Andris – látva a szenvedésemet – úgy döntött, rövidre zárja a párbeszédet, még mielőtt eldurvulhatna  a helyzet.

- Hátöm.... izé... Inkább vegyél türcsit is – nyögte.
- Kezdesz egyre gyanúsabb lenni – jegyeztem meg Zoli, majd motoszkálás hallatszott, elfordult egy kulcs egy zárban, és az én egyetlen szerelmem kilépett a fürdőszobából, egy szál törülközőben a csípője körül.
- Öhm... Szia – integettem fülig pirulva.
- Dóri? – kérdezte, majd keresztbe fonta a karját és a testvérére nézett. – Direkt nem szóltál, mi?
- Nem foszthattam meg a barátnődet a csodálatos hangod ajándékától – felelte a kérdezett, folyamatosan röhögve.
- Hallottad? – nyögte Stibi, újra rám nézve.
- Igen. És azt hiszem, járt nekem ennyi a babafotók után.
- Na jó! – sóhajtott megadóan. – Asszem, felöltözöm – közölte, majd bement az egyik szobába és magára csukta az ajtót.

***

Nem telt el sok idő (úgy kb. két perc) és az ajtó újra kinyílt.

- Bejössz? – nézett ki Zoli.
- Hát persze! – léptem be. – Szóval... ez a szobád – néztem körbe érdeklődve. A helységen látszott, hogy használója csak átmenetileg lakik benne. A falat nem díszítették poszterek vagy focimezek, csak a sarokban álló íróasztalon volt néhány személyes ez-az (köztük egy kinyomtatott kép rólam).
- Igen. Közel sem olyan menő, mint a tiéd jegyezte meg vigyorogva.
- Nem rossz.
- Régen láttalak – suttogta, és már a karjaiban voltam...

Hát sziasztok!

Leküzdöttem az első vizsgaidőszaknak nevezett valamit, és végre-valahára a részt is sikerült megírnom.

Remélem, tetszeni fog nektek!

Jó olvasást!

Puszi :)