18. Fejezet

*Dóri szemszöge*

Itt van.

A hangja a kaputelefonon keresztül is csodákat művelt velem. Különösen az esett jól, hogy rettentően elgyötörtnek hangzott, akármennyire is morbid, hogy ez tett boldoggá.

Nem vagyok túlságosan haragtartó ember...

Na jó. Kit akarok becsapni? Általában senkire sem tudok sokáig haragudni. Ha nagyon feldühít valaki, az számíthat rá, hogy két teljes napig utálni fogom, de utána sírva könyörgök neki, hogy bocsásson meg, amiért mérges lettem rá.

Zolit négy napja nem láttam. És ez a négy nap elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, igazából nem is dühös vagyok rá. Nem. A düh csak arra szolgált, hogy magam elől is lerejtsem a félelmemet. Miután rájöttem, hogy valójában mit is érzek, egyértelművé vált számomra, hogy ennek a félelemnek az elűzésére egyetlen ember lehet képes az egész világon: Stieber Zoltán. 

És amikor erre rájöttem, azonnal megbocsátottam neki.

Valamiért azonban úgy éreztem, hogy nem lenne jó ötlet, ha én rohannék oda hozzá. Nyilvánvaló, hogy vele akartam lenni, és eszem ágában sem volt úgy elengedni az USA-ba, hogy nem én vagyok a barátnője, de ezt neki kellett helyrehoznia. Tudtam, hogy a továbbiakban csak akkor működhet kettőnk között a dolog, ha rájön, hogy ilyet többet nem csinálhat végzetes következmények nélkül. És erre nem hiszem, hogy rájöhetett volna úgy, ha megjelentem volna az ajtajában biztosítva őt a megbocsátásomról, sőt szégyenkezve amiatt, hogy kiakadtam rá.

Most viszont itt volt. 

Úgy tűnt, eljött az idő arra, hogy a dolgok ismét a helyükre kerüljenek.

Nem feleltem neki semmit, csak leraktam a telefont, és a csizmámért, majd a kabátomért nyúltam. Apu és a barátai ugyanis épp vad kanbulit tartottak a nappaliban. Na jó... Star Wars-t néztek és pizzát zabáltak, de akkor sem voltam biztos benne, hogy ilyen körülmények között akarom megvitatni a hamarosan teljesen megváltozó, de reményeim szerint újrakezdődő kapcsolatunk jelenlegi és jövőbeli helyzetét.

Jobb ötletnek tűnt leszaladni hozzá az utcára, és ott beszélgetni. Vagy a kocsijában ülve. Vagy a lakásán.

Fogalmam sincs, hogy mennyit gondolkoztam a kezemben a kaputelefonn

al onnantól, hogy meghallottam a hangját, de elég sok idő lehetett, mivel amikor kiértem az ajtón, láttam, hogy éppen arra készül, hogy csüggedten és nagy valószínűséggel minden reményt feladva elkullogjon.

- Várj! - kiáltottam, mert ugyebár nem hagyhattam elsétálni, ha helyre akartam hozni a kapcsolatunkat. Felkapta a fejét, és a hangom irányába fordult.

- Hát mégis szóba állsz velem? - kérdezte reménykedve.

- Naná! - mosolyogtam rá, miközben becsuktam és kulcsra zártam a kaput magam mögött, ezzel is jelezve, hogy nem menekülök vissza a lakásba, bármi történjék is. - Nehéz lenne úgy megbeszélni egy újrakezdést, hogy nem beszélek veled.

- Ó! Tehát még nem szúrtam el teljesen tökéletesen mindent? - kérdezte, és megjelenik az arcán az imádnivaló mosolyának halvány árnyékocskája.

- De. Teljesen és tökéletesen elszúrtad, de én megbocsátottam neked - magyarázom mosolyogva.

- És megtudhatnám, mivel érdemeltem ki a bocsánatodat? - tudakolta, és az a mosoly egyre határozottabbá vált.

- Hát... feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg azt akarom-e, hogy vége legyen ennek a kapcsolatnak.

- És milyen választ találtál rá?

- Azt, hogy egyáltalán nem akarom befejezni ezt - mutattam magamra, majd rá. - De ez még nem jelenti azt, hogy nem kell térden csúszva lenyűgöznöd ahhoz, hogy teljesen visszafogadjalak - nevetem el magam.

- Hajaj... ígérem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a kedvedre tegyek, és megmutassam, hogy mekkora taplónak érzem magam. Mit szólsz kezdetként egy vacsorához? Van foglalásunk egy étterembe.

- Nos mindenképpen jó kezdés - mosolyogtam rá biztatóan, és megindultunk a kocsija felé.

***

- Komolyra fordítva a szót... - kezdett bele, amikor beindítja a motort -  tényleg eszméletlenül sajnálom, amit csináltam. Azt hittem, ha azonnal rád zúdítom a dolgot, anélkül, hogy lehetséges megoldásokat keresnék, akkor megrémülsz és kihátrálsz. Most már látom, hogy ez nagyon rossz döntés volt.

- Nos... minden döntésünket azért hozzuk meg úgy, ahogy meghozzuk, mert abban a pillanatban jónak tűnnek - simogattam meg az egyik kezét a kormányon. Majd mivel úgy döntöttem, hogy ennyi érintés nem elég, úgyhogy az ölebe is húztam a kezét. - A rossz döntésekről, tapasztalataim szerint, csak akkor derül ki, hogy rosszak, amikor már nem lehet visszacsinálni vagy megváltoztatni őket.

- Miért van az, hogy ilyen lazán kezeled a dolgokat? - nézett rám egy jó adag gyanakvással. - Minimum egy pofonra számítottam a mai este során.

- Mert ez az egész tulajdonképpen csak formaság - magyaráztam. - Mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem akar drámázni.

- Igazad lehet - bólogatott, majd nekiállt parkolóhelyet keresni.

Ha nem bocsátottam volna meg neki már vagy ezer éve, akkor az étteremválasztás tuti meglágyította volna a szívemet. Elegáns helyet nézett ki, hangulatos, viszonylag elszeparált, fehér terítővel és mécsesekkel díszített asztalkákkal. Az ilyen gesztusaitól egyszerűen elolvadtam.

Leültünk egy asztalhoz, és valami furcsa idegesség szált meg minket. Olyan érzés volt, mintha ez lenne az első randink. A pincér érkezéséig mindketten a terítőt piszkáltuk, és össze-vissza köhécseltünk.

- Na jó - törte meg a rendelés felvétele után a közöttünk beállt kínos csendet Zoli. - Mivel nem kell a bocsánatodért esedeznem, így azt hiszem, felvázolom, mit találtam ki eddig.

- Rendben - bólintottam, és őszintén reméltem, hogy nem akar elvinni magával Amerikába, mert akkor fájdalom ide vagy oda vissza kellett  volna utasítanom az ajánlatát.

- Szeretném kijelentei, hogy nem szeretnélek magammal vinni. Egyelőre - kezdte a mondanivalóját. 

- Hála a jó égnek! - bukott ki belőlem a megkönnyebbülés. Amikor meghallottam, hogy hangosan is kimondtam, amit gondoltam, zavartan a szám elé kaptam a kezem, majd magyarázkodni kezdtem. - Mármint nem arról van szó, hogy nem szeretlek vagy ilyesmi... És nem azt mondom, hogy soha nem mennék veled... Csak szeretném itt befejezni a sulit... Meg aput sem szívesen hagynám egyedül, mert önellátásból nem éppen jeles... És...

- Hé, hé, hé! - fogta meg gyengéden a kezemet, miközben halkan nevetett. - Pontosan ezekre a dolgokra gondoltam én is. Meg arra is, hogy nem biztos, hogy így kellene kezdjük az együttélésünket. 

- Azt hiszem, még nem igazán állok készen arra, hogy apun kívül bárkivel is együtt éljek - hajtottam le a fejemet, így kendőzve el a vörös arcomat.

- Tudom - simogatta tovább a kezemet. - Hidd el, hogy tudom.

- De ha nem viszel el magaddal, akkor mi lesz? - kérdeztem óvatosan.

- Nos... valószínűleg nagyon nehéz lesz hozzászoknunk a távkapcsolathoz, de nem igazán látok más esélyt. És természetesen minden lehetséges alkalmat meg fogok ragadni, amikor hazajöhetek. Úgy tervezem, hogy legalább kétszer hazalátogatnék egy hónapban. És karácsonyra meghívnálak az apukáddal együtt magamhoz. Természetesen fizetném is - magyarázta.

- Nagyon sokba kerülne neked ez a dolog - húztam el a számat.

- Figyelem, klisé riadó - nevetett rám. - Miattad az egész totálisan megérné.

- Ez tényleg klisé volt - nevettem el magam én is. - De elnézem neked, mivel borzasztóan és hihetetlenül szeretlek téged.

- Én is szeretlek.

Miután ezt megbeszéltük, meghozták a rendelésünket. A vacsora pedig onnantól kezdve kellemesen telt. Beszélgettünk az albérletről, ahol majd lakni fog, a csapatról, ami állítólag tárt karokkal várja az érkezését. Arról, hogy mennyire izgatott, amiért új klubban játszhat. És természetesen végre volt alkalom arra, hogy kifejezzem az örömömet, amit azért éreztem, hogy sikerült valóra váltania az egyik legnagyobb álmát.

Miután fizetett és elhagytuk az éttermet, Zoli újra bizonytalanná vált.

- Hé! - ragadtam meg a kezét, és adtam az arcára egy puszit. Tulajdonképpen, mióta újra kimondta, hogy szeret, egyetlen fél pillanatot sem bírtam ki az érintése nélkül, szóval folyton tapiztam. Félő volt, hogy végül azért hagy el, mert boldogságomban olyan lettem, mint a cipő talpára ragadt rágó, ami valljuk be őszintén, nem az ember legjobb barátja. - Mi a baj? 

- Nos, izé... szeretnéd, ha hazavinnélek? - kérdezte halkan. - Másra sem vágyom jobban, mint hogy felvigyelek hozzám, de tökéletesen megértem, ha annyira még nem jók a dolgok, hogy nálam töltsd az éjszakát - motyogta szinte alig hallhatóan. A szívem pocsolyává olvadt az édes tanácstalanságától. Nehezen tudtam eldönteni, hogy meg akarom ölelgetni, úgy ahogy egy kisgyerek ölelgeti a kedvenc alvós játékát, vagy a szuszt is ki akarom csókolni belőle, mert annyira cuki, de végül az utóbbit választottam.

- Tudod... - húzódtam el tőle a levegőhiány miatt lihegve. - Sok mindent szeretnék ebben a pillanatban, de hazamenni azt éppen nem - suttogtam a szájára.

- Szuper - villantotta fel régi ismerősömet,  a csibészes mosolyt. Általam annyira imádott cicaszemei most inkább egy tigriséi voltak, amely lecsapni készül az ártatlan áldozatra. - Akkor irány hozzám.

17. Fejezet

Harminchárom nem fogadott hívás és huszonhat - Hopsz, már huszonhét. - olvasatlan üzenet. Ennyi telt el azóta, hogy megtudtam, a szerelmem nemsokára több ezer kilométernyire lesz tőlem. Otthon voltam. Az ágyamon feküdtem, a plafont bámultam, és próbáltam nem belefulladni az arcomon hömpölygő, megáradt folyóhoz hasonló könnyzuhatagba.

Nem tudom, melyik tény feküdte meg jobban a gyomromat. Az, hogy Amerikába megy, vagy az, hogy erről egyetlen rohadt szót sem volt hajlandó szólni. Nekem! A BARÁTNŐJÉNEK!

Próbáltam meghatározni azt, hogy mit érzek. Leginkább a csalódottság tűnt a nyertesnek, bár volt ott egy jó nagy adag düh, némi félelem, és egy egészen pici bánat. Ez utóbbi volt a legmélyebben.

Abban a pillanatban, amikor kimondta azt az igent... abban a pillanatban nagyon sok dolgot szerettem volna tenni. Felképelni őt, hozzávágni valamit, leordítani a fejét... Hogy miért rohantam el mégis? Fogalmam sincs. Csalódtam benne. Minden jogom meglett volna hozzá, hogy akkorát keverjek le neki, hogy a fal adja a másikat.
De csak az egyik felem (talán az volt a racionálisabb) akarta bántani őt. A másik (ez lehetett a naivabb) azonban reménykedett abban, hogy Zoli még mondhat vagy tehet valami olyasmit, amitől megbocsátok neki.
Pedig jelen pillanatban nem sok olyan dolog jutott eszembe, ami felülírhatta volna a csalódásomat.
Minduntalan visszatértem ahhoz a kérdéshez, hogy miért nem mondta el. Megtehette volna. Egészen nyugodtan. Valószínűleg akkor is kiakadtam volna a dolgon, mert ez mégsem olyan történet, amit fél vállról lehet venni, de biztosan kitaláltunk volna valamit. Vagy legalább lett volna időm arra, hogy felkészüljek.
Így viszont nem lesz elég időm.
Összezavartak a saját tulajdon érzéseim. Nem tudtam igazán dühös lenni (pedig megpróbáltam... tényleg), de a Zoli iránti szerelmem sem volt olyan állapotban, hogy egyértelműen leverte volna a dühöt. És korántsem voltam biztos abban, hogy nem lenne elég egy árva szó ahhoz, hogy megbocsássam az egész hazugságát. Egy zavarodott érzelemgóc voltam. Egy rettegő, apró ember, akit maguk alá temettek a saját érzései.
Nem tudom, pontosan mennyi ideig feküdtem az ágyamon, de a dühöm szépen lassan elpárolgott és átadta a helyét a szomorúságnak és a félelemnek. A félelemnek attól, hogy soha többet nem látom őt. Hogy elmegy Amerikába, találkozik valami színésznővel vagy modellel vagy akárkivel, aki csinosabb nálam és nem ezer kilométerekre van tőle. Féltem attól, hogy végleg szakítunk és ő elmegy, és semmi esély nem marad arra, hogy helyrehozzuk az eddig teljesen tökéletes kapcsolatunkat.
Miért kell valaminek, ami tökéletes egyetlen pillanat alatt elromolnia?
És miért nem lehet egyetlen pillanat alatt megjavítani?
Nem sokat dobott a helyzeten az a tény, hogy a szobám még mindig egy komplett Stieber Zoltán szentély volt, és akármerre néztem, az ő imádnivaló macskaszemeit láttam. Hogy bárhová néztem, azt az arcot bámultam, amely annyira kedves volt a szívemnek.
Na jó. Kinek akarok én hazudni? Még mindig menthetetlenül, teljesen holtszerelmes voltam belé.
És rettegtem attól, hogy elveszítem őt.
A fal felé fordultam, bekucorodtam a takaróm alá és felkészültem arra, hogy elsírom az összes létező könnyemet.
Azt akartam, hogy mellettem legyen. Azt akartam, hogy átöleljen. Azt akartam, hogy megvigasztaljon, és megnyugtasson. Azt akartam, hogy bocsánatot kérjen, hogy megbocsáthassak neki.
Azt akartam, hogy vége legyen ennek a borzalmas rémálomnak...
Vékony fénycsík hatolt be a szobámba és tudtam, hogy apu tanácstalanul áll az ajtómban, de nem akartam megfordulni. Sosem szerettem megosztani a bánatomat másokkal. Inkább elvoltam vele magamban. Nem szerettem másokat terhelni a problémáimmal. És abban a pillanatban egyáltalán nem akartam apura zúdítani az összeomolni látszó szerelmi életemet, hiszen az övé is nemrég ment tönkre.
Hallottam, ahogy belép a szobába. Nem szólt egy szót sem, csak leült az ágyam szélére és simogatni kezdte a vállamat. A lassú simításai megnyugtattak, és lassan álomba merültem.

*Stibi szemszöge*

A párnámnak olyan illata volt, mint neki. Megfogtam és egy jó erősen megküldött dobással a szobám legtávolabbi sarkába száműztem szerencsétlent csak azért, hogy a következő pillanatban szánalmasan utánamenjek és visszavigyem az ágyamba. Mert olyan illata volt, mint neki.

A telefonom mellettem hevert az ágyon. Megszámolni sem tudtam, hányszor vettem már a kezembe azzal az elhatározással, hogy ripityára töröm, és ehelyett hányszor hívtam fel Dórit, vagy küldtem neki egy újabb, minden jel szerint teljesen értelmetlen üzenetet. Tudtam, hogy úgysem olvassa el őket.

A korábbi komolyabb kapcsolataimnak azért szakadt vége, mert a barátnőim félreléptek valaki mással, és bár azok a szakítások is összetörtek, az akkor érzett fájdalom a nyomába sem ért annak, ami Dóri távozása után a hatalmába kerített.

Ő tényleg szeretett engem. Engem. Nem a sztárfocistát, hanem engem.

Basszus! Mégiscsak jobb lett volna akkor elmondani az egészet, amikor rábólintottam a meghívásra.

Így mindent elcsesztem.

És maradt kettő és fél hetem arra, hogy helyrehozzam. Mert az biztos, hogy helyre akarom hozni.

Három napja kuksoltam a szobámban, és ha nem Dórit próbáltam elérni, akkor csak feküdtem egy helyben. Mint egy depis szobanövény...

Andris néha bekukkantott, és megkérdezte, hogy nem kérek-e enni vagy inni, vagy kinyitotta az ablakot, megmentve ezzel a fulladásos haláltól, vagy egyszerűen csak ült az ágyon és várta, hogy mondjak valamit.

Szala átjött néhányszor és megpróbált talpra állítani, de sajnos a lábtenisz és a túrógombóc nem segíthetett rajtam. Nagy Ádika ugye kiment külföldre focizni, úgyhogy ő csak hívni tudott, de azt nagyon buzgón tette. Egy-egy beszélgetés után már közel álltam ahhoz, hogy újra színesben lássam a világot fekete-fehér helyett, de akkor ránéztem valamire, ami Dórit juttatta eszembe (gyakorlatilag bármiről eszembe jutott, amihez egyszer hozzáért), és újra elveszett a színes kép.

Önkéntes szobafogságom negyedik napján különleges és váratlan látogatóm érkezett Dóri apjának személyében.
- Gondolhattam volna! - jegyezte meg mindenféle bevezető nélkül, és legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott. Egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam a barátnőm apjától, akinek az imádott kislánya miattam szenved. Mert tudtam, hogy Dóri szenved. - Te még Dórinál is rémesebben festesz.
- Hogy van? - kérdeztem rekedtesen.
- Szarul - érkezett az őszinte felelet.
- Gondolom, látni sem akar - sóhajtottam fájdalmasan. Az ő helyében a legutolsó ember, akit látni akarnék, az én lennék.
- Tévedsz - ült le a sarokban álló székre. Rövid idő alatt ez volt a második meglepetés, ami ért.
- I-igen? - kérdeztem a szívemben és a hangomban félénk reménycsírácskával.
- Csak arra vágyik, hogy ott legyél mellette - bólintott ő komolyan.
- Ez furcsa. Gondolom tudod, hogy eléggé szépen elszúrtam a dolgot.
- Igen, tudom. És furcsa, hogy az egész katyvasz ellenére látni akar, de azt hiszem, ennek a megértéséhez túlságosan férfiak vagyunk.
Erre a kijelentésre önkéntelenül is elnevettem magam. Eléggé ócskán ment a nevetés, úgy hogy négy napja csináltam utoljára.
- Miért jöttél? - komolyodom el.
- Biztos nem azért, amiért gondolnád - válaszolta. - Nem akarom leüvölteni a fejed, nem tervezem, hogy péppé verlek, és a világ leghülyébb ötlete lenne, ha eltiltanálak a lányomtól, most, hogy látom, téged is megvisel a dolog. Azért jöttem, hogy elmondjam, csak látni akar téged.
- Én is látni szeretném őt - vágom rá. - De borzasztóan szégyellem magam, amiatt, amit tettem. És rettenetesen sajnálom is, de kétlem, hogy egy bocsánatkérés elég lenne most.
- Nos... szerintem azért megpróbálhatnád. Dórit ismerve, és a mostani állapotát látva úgy gondolom, hogy beszélni sem fog hagyni téged - nevet újra a barátnőm apja.
- Hát... ha így gondolod, azt hiszem, tényleg meg kell próbálnom - állok fel az ágyról. - Köszönöm, hogy eljöttél.
- Nem hagyhattam, hogy egy ilyen apró hülyeség miatt tönkremenjen az, ami köztetek van.
Ezután egyszerűen távozott, én pedig a beépített szekrényem tükörajtaja felé fordultam. Egy négy napja ugyanabban a ruhában szenvedő, nagyon-nagyon szerencsétlen férfi nézett vissza rám. Vettem egy gyors fürdőt, megborotválkoztam, átöltöztem és rendbe tettem a hajamat, majd hatalmas sóhajjal felkaptam a kocsikulcsomat és elindultam.
- Hová mész? - kérdezte Andris, akivel összefutottam kifelé menet a nappaliban.
- Itt az ideje, hogy elsimítsak egy kínos ügyet - mosolyogtam rá, de egy percre sem torpantam meg.
- Puszilom Dórit! - kiáltotta utánam.
- Egy szóval sem mondtam, hogy hozzá megyek! - kiáltottam vissza.
- Ismerlek, Tes! Hajrá! - kiabált utánam.
Ahogy lefelé robogtam a lépcsőházban, azt vettem észre, hogy a színek visszatértek a világomba. Boldog voltam. És teljességgel eltökélten robogtam a barátnőm visszaszerzése felé. Éppen annyira eltökélt voltam, mint amikor elhatározom egy meccsen, hogy a kapuig viszem a labdát. Márpedig, ha ilyesmit eldöntök, akkor azt végre is hajtom.
A budapesti forgalomban vergődve azonban hatalmába kerített a bizonytalanság. Nem voltam benne biztos, hogy jó vagyok kapcsolatok helyrehozásában. Az mögöttem álló napokban eléggé sokszor hasonlítottam össze a Dórival való kapcsolatomat a korábban komolyan gondolt két kapcsolatommal, és ezáltal teljesen új értelmet nyert számomra a komoly kapcsolat fogalma.
Rájöttem, hogy az előző kapcsolataim vége fájdalmas volt ugyan, de néhány nap múlva már egyáltalán nem bántott az a tény, hogy valami véget ért. Rádöbbentem, hogy csupán elhitettem magammal, hogy azok komoly kapcsolatok, mert nagyon vágytam egy valóban komolyra, azonban a lelkem mélyén én magam sem vettem őket elég komolyan ahhoz, hogy a befuccsolásuk után egyáltalán megforduljon a fejemben a helyrehozás gondolata.
Ez a felfedezés azt jelentette, hogy nem volt még igazi kapcsolatom. Így viszont kételkedni kezdtem abban, hogy helyre tudom hozni a Dórival való kapcsolatomat. Hiszen hogyan javíthatnék meg valamit, aminek a valódi jelentése csak most kezd el körvonalazódni előttem?
Amikor leparkoltam Dóriék háza előtt, már szó szerint remegtem az idegességtől. Néhány pillanatig szerencsétlenül tétováztam a kapucsengő előtt, de hamar erőt vettem magamon és megnyomtam az apró gombot, miközben lélekben felvérteztem magam a folytatáshoz.
- Ki az? - hallottam meg a világ legszebb hangját a vonal másik végét. Hirtelen egy gombóc gördült a torkomba és a hangom idiótán elcsuklott, úgyhogy vagy háromszor veselkedtem neki a mondandómnak.
- Szia Kicsim! Én vagyok. Kérlek, beszéljünk!

16. Fejezet

*Dóri szemszöge*

Igazán szerettem volna több napot is Franciaországban tölteni, mert igazán megnéztem volna még ezt-azt a látványosságok közül, valamint a stadionból szurkolva sokkal élvezhetőbbnek találtam a focit, mint a tévé előtt ülve, mégis haza kellett mennem egyetlen nap után. Egyrészt azért, mert Stibinek már így is rengeteg pénzébe került a mi kis kiruccanásunk, másrészt pedig azért, mert volt még egy-két egyetemi dolog, amit mindenképpen el kellett intéznem ahhoz, hogy a következő félévre is kapjak tanulmányi ösztöndíjat
Nem mondom, hogy égető szükségem volt a pénzre, hiszen sosem érdekelt igazán, hogy mennyim van, és mindig mindenem megvolt, ami kellett, mégis meglehetősen motiváló volt az a tény, hogy az egyetem (ahol az állami ösztöndíjam miatt ugye ingyen tanulok) fizet nekem azért, mert jól tanulok.
A csapat meccseit kénytelen voltam a tévéből nézni, és bár így nem volt meg az a nagyszerű hangulat, amit odakint tapasztaltam, de még így is képes voltam a rekedtségig szétordítani a torkomat. A meccsek utáni bulikat pedig egyenes adásban közvetítette nekem Zoli vagy a két Ádi valamelyike, attól függően, hogy hármójuk közül melyikük volt közvetítőképes állapotban.
Együtt örültem velük amikor újabb és újabb sikereket arattak és együtt szomorkodtam velük, miután elveszítették a Belgium elleni meccset és be kellett fejezniük a menetelést (még akkor is, ha közben örültem annak, hogy Zoli végre hazajön).
A nyár sajnos még mindig nyár volt, azaz eszméletlenül jó, de fájdalmasan rövid, viszont egyértelműen kijelenthettem, hogy életem valaha átélt legjobb nyara volt, amiben mindenre jutott időm. Zolival két csodálatos hetet töltöttünk el Horvátországban (az eredeti úticél Olaszország lett volna, de anyu és Mario esete után az 'Olaszország' szó furcsa reakciókat hozott ki belőlem), a többi időt pedig apuval és a barátnőimmel töltöttem balatoni nyaralónkban. És természetesen szakítanom kellett időt a Szalával, Nagyival és Stieber Andrissal való lógásra, mivel az EB után ők kijelentették, hogy mostantól barátoknak számítunk, ami azt jelenti, hogy muszáj együtt buliznunk és fesztiváloznunk a nyáron.
Azt hittem, hogy az EB után minden visszatér az azt megelőzően normálisnak mondott, megszokottá vált kerékvágásba, ami nekem tanulásból Zolinak pedig nürnbergi focizásból áll, kéthetente pedig hazautazik Németországba és találkozhatunk. Az ősz megérkezésével együtt  azonban érkezett egy brutális méretű hidegzuhany, ami miatt majdnem minden tönkrement, amit tavasz óta felépítettünk.

*Stibi szemszöge*

Csak bámultam a mailt és nem hittem a szememnek. Legalább ötször kellett átolvasnom, mire felfogtam a teljes szöveget és nem csak annyit, hogy foci, baromisok pénz és Washington. Persze az EB után mindenkit sorra bombáztak jobbnál jobb ajánlatokkal, még akkor is, ha a média nem kapta fel annyira, mint a Nagy Ádi Bolognába megy ügyet. Én is kaptam belőlük bőven, de nem akartam otthagyni Nürnberget, mert szerettem, remek barátaim voltak ott, és nem utolsó szempontként fontos volt az is, hogy még mindig elég közel van Magyarországhoz, így simán megoldható az, hogy kéthetente hazaugorjak a barátnőmhöz. Szinte gondolkodás nélkül dobtam vissza a felkéréseket, egészen mostanáig.

Washington más. Washington az Washington. Washington az Amerika. Amerika pedig a leges-leges-legnagyobb álmom ezen az egész világon.

Mióta fociztam, arról álmodoztam, hogy egyszer játszhatok az USA-ban is. És most ott feküdt előttem az egyik leggyönyörűbb ajánlat, amit valaha el tudtam képzelni. És csak egyetlen dolog volt, ami miatt kérdésessé vált, hogy elfogadom-e.

A barátnőm.

Felhívtam az ügynökömet, és megkértem, hogy a lehet legapróbb részletekig vizsgálja meg a szerződést, mert nagy esély van rá, hogy elfogadom. Ő közölte, hogy azonnal hozzá lát a dologhoz, és nem mulasztotta el megjegyezni azt, amit már úgyis tudtam, vagyis azt, hogy ez az ajánlat nagyon, de nagyon jót tenne a karrieremnek.

Az ügynököm után pedig felhívtam az apámat, azért, hogy megmondjam neki, ebédre nála vagyok, mert a fennálló helyzetben egyedül ő volt képes olyan tanácsot adni nekem, ami segíthetett.

Szerettem volna felhívni Dórit, és elújságolni neki a remek hírt, de úgy döntöttem, jobb ha addig nem tud Washingtonról, amíg ki nem találom, hogyan tálaljam neki az ügyet anélkül, hogy kiborulna az új helyzetből adódó távolság miatt.

- Szia Apu! - köszöntem hangosan, amikor beléptem Sárvári otthonunk ajtaján.

- Szia Zolikám! De jó újra látni - köszöntött mosolyogva, majd leültetett a nappaliban. - Szóval... Miben segíthetek? Mintha azt mondtad volna, hogy adódott valami problémád, amit csak velem együtt oldhatsz meg.

- Igen Apu - sóhajtottam, és a kezemben lévő pohár vízre meredtem. Igazán el tudtam volna fogadni valami erősebb italt is, amivel megtámogathattam volna igencsak ingatag bátorságomat, de mivel szándékomban állt hazvezetni még aznap, nem tudtam élni a lehetőséggel. - Az a helyzet, hogy kaptam egy ajánlatot, ami talán felülírja a korábbi elhatározásomat.

- Akkor valami fenomenális dologról lehet szó, hiszen korábban foggal-körömmel ragaszkodtál ahhoz, hogy maradsz Nürnbergben.

- Hát igen. Ami azt illeti, befutott az ajánlat, amire mindigis vágytam. Szerződést ajánlott a D. C. United - böktem ki.

- Mármint... a washingtoni D. C. United? - kérdezett vissza apu totál meglepetten.

- Igen az - nyögtem. A lelkesedését látva csak még nagyobb lett a dilemmám.

- El kell fogadnod. Mindenképpen. Muszáj. Ilyen lehetőséged nem lesz többször.

- Tudom-tudom - bólogattam. - De...

- Zoli - vágott a szavamba. - Egy ilyen ajánlat esetében nincs de. Nagyon jó hatással lenne a karrieredre.

- Igen, ezt így van. De Washingtonból nem lehet kéthetente hazaugrani. Ha havonta sikerülne, akkor már én lennék a király. És nem tudom, mit szólna Dóri egy ilyen távkapcsolathoz.

- Fiam, nem dobhatsz el egy ilyen ajánlatot a barátnőd miatt. Ha nem tudja megérteni, hogy a karriered számodra fontos annyira, hogy Washingtonban focizz, akkor nem való hozzád.

- Ez a tanácsod? - kérdeztem, és nem tagadom, kicsit felment bennem a pumpa. Nem volt jellemző apura, hogy ilyet tanácsoljon. - És mi van azzal, amit egész gyerekkoromban próbáltál a fejembe verni? Mi van azzal, hogy semmi nem lehet fontosabb, azoknál, akiket szeretünk?

- Amikor anyád elhagyott, rájöttem, hogy ha nincs elég pénzem, akkor a szeretettel kitörölhetem a seggemet.

- Dóri nem olyan mint anyu! - jelentettem ki keményen. - Sosem érdekelné a pénzem. És azért Nürnberg sem fizet rosszul.

- Akkor fogalmazok máshogy. - Apu hangja az enyémhez hasonló keménységgel csengett. - Lehet, hogy most nagyon szereted ezt a lányt, de ő csak egy lány. Korántsem biztos, hogy állandó az életedben. A foci viszont az. Lehet, hogy egy év múlva a kapcsolatotok már történelem lesz, a lehetőség viszont már régen elúszik ahhoz, hogy megragadd.

Egy borzasztóan hosszú néma percen keresztül bámultam az apámra, aki úgy beszélt életem szerelméről mint egy focicsukáról, amit ha elszakad kidobok. Megoldást reméltem a helyzetre, de csak még nagyobb lett a problémám. Egy szó nélkül felálltam, és kisétáltam az ajtón.

***

Már majdnem Budapesten voltam, amikor megcsörrent a mobilom. Fájdalmas sóhajjal konstatáltam, hogy Dóri az,  majd megnyomtam a kihangosítás gombot.

- Szia Kicsim! - szólt bele azonnal. A hangja még abban az állapotban is a leggyönyörűbb zene volt, amit hallhattam. - Ma még nem is hallottam rólad. Mi jót csinálsz?

- Helló, Bébi. Bocsi, hogy még nem kerestelek ma. Leugrottam apuhoz megbeszélni valamit.

- Sikerrel jártál?

- Azt nem mondhatnám - sóhajtottam.

- Valami baj van? - kérdezte óvatos hangon. - Így a hangod alapján nem tűnsz valami boldognak.

- Ó nem. Minden oké. Minden a leges legnagyobb rendben van - füllentettem. Legszívesebben elsüllyedtem volna, amiért hazudok annak az embernek, aki mindennél és mindenkinél fontosabb számomra, de muszáj volt. Egyedül ezt a módot láttam a kapcsolatunk megőrzésére.

- Hát jó - felelte Dóri. Basszus... hallatszott, hogy nem hisz nekem. - Akkor átjössz?

- Persze - mosolyodtam el. Reméltem, hogy a karjaiban elfelejthetem végre ezt a szar napot és azt, hogy hazudtam neki.

***

Két hét telt el azóta, hogy befutott az amerikai ajánlat. Két hete szerveztem a washingtoni csapatba való leigazolást. És két hete hazudtam a barátnőmnek. Minden egyes csók és ölelés után elöntött a hazugságom tényének borzalma, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy beszéljek vele Washingtonról.

Baromi szarul esett, hiszen Dórin kívül már boldog-boldogtalan tudta, hogy a D. C. Unitedhez igazolok, de még mindig képtelen voltam elmondani neki. Szerencsémre Dórit nem érdekelte annyira a foci, hogy sporthíreket hallgasson vagy sportújságokat olvasson, így egyelőre biztonságban volt a hír.

Őszintén fogalmam sincs, mint képzeltem, amikor eldöntöttem, hogy nem avatom be őt a dologba addig, amíg nincs konkrét tervem arra, hogy hogyan oldom meg a dolgot. Ötletem sincs arra, hogy képzeltem, hogy nem fog kiderülni a dolog, ha a közös barátaink közül mindenki tud róla.

Csak egy laza buli kellett hozzá. Egy egyszerű haveros este a lakásomon. És egyetlen rövid és óvatlan kérdés, ami Szala szájából hangzott el, és a bomba, amit két hete növelgettem felrobbant.

- Szóval mikor is repülsz Washingtonba? - kérdezte Szala a kanapémon ülve, miközben éppen azon tanakodtunk, hogy melyik filmet válasszuk estére. Egy pillanatra néma csönd telepedett a szobára. A hőmérséklet két másodperc alatt csökkent le mínusz ezer fokra.

- Milyen Washington? - kérdezte Dóri, aki mellettem ült.

- Hoppacsek! - nyögte Szala. - Te még nem tudtál róla?

- Miről nem tudtam? - kérdezte zavartan.

- Még nem mondtad neki? - nézett rám a barátom, szintén meglehetősen zavartan.

- Mit nem mondtál nekem? - kérdezte Dóri. A hangjából ítélve egyre dühösebb lett.

- A jövő hónaptól Washingtonban fogok focizni.

- Ez valami vendégjáték cucc lesz? Olyan meghívnak egy meccsre, de utána hazajössz típusú? - kérdezte halkan. Szerintem tudta, hogy nincs igaza.

- Nem. Szerződtettek. Október ötödikén utazom - feleltem. A hangom alig hallatszott. Úgy éreztem, elsüllyedek. A szívem meghasadt a szerelmem arcán lecsorgó könnyek látványától. - Sajnálom, hogy eddig nem mondtam. Ki akartam találni valamit a távkapcsolatra, de...

- Kevesebb, mint három hét múlva Amerikába utazol, és egy szóval sem említetted?

- Én... én csak...

- Nem érdekel a hanta - szakított félbe élesen. - Válaszolj! 

- Igen - suttogtam. Vártam  a kitörést. Vártam, hogy leordítja a fejem. Vártam, hogy hozzám vágja az első dolgot, ami a keze ügyébe kerül. Sokkal jobb lett volna, mint az, ami következett.

- Soha életemben nem csalódtam még ekkorát. Senkiben - közölte halk, megtört hangon. A könnyei egyre jobban patakzottak. Nem mondott mást. Egyszerűen felállt mellőlem, és kisétált a lakásból.

Én pedig csak néztem utána, és tudtam, hogy mindent tönkretettem.

15. Fejezet

Ébren voltam már, de a szemeimet még nem nyitottam ki. A levegőben a reggel hangjai úszkáltak, néha-néha betévedve a fülembe. Madárcsicsergés, a város zúgása, kutyaugatás... és Zoli szuszogása.

Ez utóbbi hang a fülemhez egészen közel hallatszott. Olyannyira közel, hogy a szele cirógatta a fülcimpámat. Elmosolyodtam, aztán picit mocorogni kezdtem, hogy kinyújtózhassak. Persze mindezt óvatosan, vigyázva, hogy ne ébresszem fel a még alvó szerelmemet, hiszen a meccs után szüksége volt pihenőre.

Kinyitottam a szememet és rápillantottam az ágyunkhoz közel álló beépített szekrény egészalakos tükrére. A tükörből egy kócos, kissé gyűrött és eszméletlenül buggyantidiótán vigyorgó én nézett vissza. Nagyon úgy festettem, mint akit jó alaposan végigcsókolgattak az éjszaka folyamán. A mosolyom köbö szétrepesztette a fejemet és ahogy régi filmkockaként lepörögtek előttem az éjszaka képei, csak még szélesebb lett. Belepirultam az emlékekbe és kis híján elbújtam a saját tükörképem elől is.

Mindig a szégyenlősebb típusú lányok közé tartoztam. És ezen az sem változtatott, hogy lett egy barátom, aki valljuk be őszintén, szereti az egész világnak mutogatni, hogy mennyire szeret, ami igazából őrülten cuki, meg romantikus meg minden, de néha-néha feszélyez is.

Most, hogy megtörtént a Dolog (nem, még a gondolataimban sem tudtam a nevén nevezni anélkül, hogy az öngyulladás közelébe kerültem volna), úgy éreztem, hogy egy jel került rám, amiből mindenki tudni fogja, hogy mi történt közöttünk. Szinte meglepetésként ért, hogy nem fut körbe a homlokomon tízezer kilométerről is látható neonfelirat, ami tudatja a világgal, hogy mi történt velem.

Mondjuk a mosolyomat szemlélve konstatáltam, hogy az is van olyan, mint egy neonreklám.

Minden szégyenlősségem ellenére úgy éreztem, addigi életem legeslegszebb és legeslegjobb éjszakája áll mögöttem. Zoli csodálatos volt, ami mondjuk nem lepett meg, hiszen az élete és a kapcsolatunk minden terén felülmúl minden képzeletet, és ő a szőke herceg fehér lovon, meg az én romantikus lovagom meg minden más...

Hjaj, egy szóval csodálatos volt minden. Ahogy fölém hajolt, ahogy feloldotta az idegességemet, az óvatossága, amivel elérte, hogy olyan biztonságban érezzem magam a karjaiban, mint még soha, a szívmelengető szavai, amikkel többször is biztosította az irántam érzett őszinte szerelmét... 

Igazán boldog voltam, hogy nem szaladtam fejjel a falnak, hanem megvártam amíg mindennek eljön a maga ideje... és amíg rám talál Ő.

Tudom, hogy egy éjszaka után nem feltétlenül tanácsos olyan álmokba ringatni magunkat, amik korántsem teljesen biztosak még, de én igenis úgy éreztem, hogy soha senkit nem leszek képes úgy szeretni, mint az én egyetlen focistámat. Ott és akkor határoztam el, hogy jöhet akármi az életben, nekem akkor is ő lesz és ő marad az igazi.

Zoli karja - amely addig satuként tekeredett a derekam köré összevissza préselve szegény belső szerveimet - hirtelen egy egészen picit megmozdult, ami kirángatott boldog-komoly gondolataim gyűrűjéből. Az éjjeliszekrényen fekvő telefonom felé nyúltam és megnéztem az időt. Délelőtt fél tizenegy volt. Biztos voltam benne hogy a szerelmem hamarosan felébred, és bár tudtam, hogy mindennél jobban szeret engem, szükségét éreztem egy fogmosásnak és némi fésülködésnek.

Lehet, hogy a filmekben az ágyjelenetet követően a színésznők tökéletes sminkkel és hajjal ébrednek fel, de ezt akkor sem tartottam túlságosan valósághűnek, amikor még nem tudtam, hogy milyen érzés felébredni egy való élet beli ágyjelenetből.

Nem tudom, milyen technikával, de kiszabadítottam magamat Zoli karjai közül és a szobánkhoz tartozó fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol elintéztem mindent, amit szükségesnek éreztem, majd elindultam vissza a szobába.

*Stibi szemszöge*

Arra ébredtem föl, hogy Dóri nincs mellettem. Az édes álom fél pillanat alatt kiröppent a szememből és átadta a helyét az idegességnek.

Mert amilyen vagyok, amikor nem találtam magam mellett a gyönyörűségesen tökéletesen csodálatos barátnőmet, akkor még véletlenül sem arra gondoltam, hogy kiszaladt a mosdóba, vagy lement a szálloda éttermébe inni egy kávét, hanem arra, hogy valamit mégis elszúrtam (bár ennek semmi jelét nem adta, sőt...) és elijesztettem őt magamtól.

Hihetetlenül megkönnyebbültem hát, amikor megmoccant a fürdőszoba kilincse és kilépett az ajtón Dóri.

- Jó reggelt! - szaladt körbe egy minden bizonnyal borzalmasan idióta vigyor a fejemen. 

- Jó reggelt! - mosolygott rám Dóri. És természetesen az ő mosolya egyáltalán nem volt idióta. Inkább fenomenálisan gyönyörű. Beragyogta az egész szobát.

- Minden oké? - kérdeztem, csak a biztonság kedvéért.

- Úgy nézek ki, mint akinek valami baja van? - kérdezte nevetve.

- Most, hogy mondod, inkább úgy nézel ki, mint akinek minden problémája az a hihetetlen mennyiségű boldogság, amit ha megpróbál magában tartani, akkor egyszerűen szétrobbantja. Viszont ez baromi széppé tesz - feleltem még mindig mosolyogva.

- Imádom az ébredés utáni bókjaidat - suttogta, miközben odajött hozzám és az ölembe ült.

- Csak az ébredés utániakat? - kérdeztem halkan, egészen közel hajolva a szájához. Szerettem játszadozni, évődni vele, de szájából kiáramló és az én szájamat simogató lehelete majdnem elcsábított valami másra.

- Természetesen nem. Az összeset imádom - puszilta meg a szám sarkát. - De tudod mit imádok még a bókoknál is jobban?

- Na mit? - tettem fel a kérdést, rekedten a vágytól, hogy végre megcsókolhassam.

- Ezt - suttogta, majd a számra tapasztotta az övét.

***

Elég sok időbe telt, mire összeszedtük magunkat és elindultunk a városba, amit egyrészt sajnáltam, mert így nem sok esélyt láttam arra, hogy mindent megmutassak Dórinak, amit akartam, másrészt viszont egyáltalán nem bántam, mert nem igazán elleneztem azokat a dolgokat, amik miatt késlekedtünk.

Valahogy úgy éreztem, hogy Dóri merészebb lett a nagy éjszakánk után. Még akkor is, ha a füle hegyéig rákvörössé pirult valahányszor utalást tettem a mögöttünk álló eseményekre. Nagyon szerettem az én kis szöszi barátnőmet. Korábban is elkezdett növögetni bennem a gondolat, hogy esetleg ő végre az a lány, akivel le tudom élni az egész életemet, most viszont egészen határozottan tudtam ezt.

De azt is tudtam, hogy okosnak kell lennem, nehogy túl korai legyen neki az én érzéseim komolysága és amiatt fusson el, hogy még nem áll készen a dolgokra, amiket a nyakába szerettem volna zúdítani.

Pedig de szívesen megkértem volna a bordeaux-i szobánk padlószőnyegén térdelve!

Az általam tervezett közös reggeliből - a minket hátráltató dolgoknak hála - végül közös ebéd lett, amit egy általam korábban már kinézett, hangulatos, viszonylag félreesőbb éttermecskében fogyasztottunk el. A helységbe lépve mosolyogva köszöntem az egyik pincérnek és nagyon örültem neki, hogy Dóri nem tud franciául, ezért gondtalanul megbeszélhettem a pincérrel az előre egyeztetett meglepetésemet.

Leültünk enni, de hogy őszinte legyek fogalmam sincs, mit ebédeltünk. Az emlékeimben csak az maradt meg, hogy milyen szép volt Dóri az egyszerűen felkontyozott hajában és halványrózsaszín, csipkés ruhácskájában. Miután befejeztük az ebédet (ami közben teljesen érdektelen dolgokról beszélgettünk), jeleztem a pincérünknek, hogy fizetnék, aki bólintott, majd egy egészen apró kacsintást küldött felém, ami azt jelezte, hogy minden oké a meglepetéssel. Az apró gesztus tényleg alig volt észrevehető, sasszemű barátnőm azonban mégis kiszúrta.

- Hogy milyen szemtelen ez a pincér! - fordult felém méltatlankodva. - Láttad, hogy rám kacsintott? Nem elég egyértelmű neki, hogy ki ül mellettem?

- Ugyan, Kicsim! - legyintettem. - Biztosan csak a szemébe ment valami.

- Igazad lehet - mosolyodott el. - Amúgy meg kit érdekel, hogy hová kacsintgat? Engem úgysem érdekel más rajtad kívül - puszilta meg az arcomat. - Amúgy minden rendben? Kicsit idegesnek tűnsz.

- Persze, minden oké - feleltem egyszerűen, miközben a farmeromba töröltem izzadó tenyeremet. A fenébe ezzel a hülye idegességgel. A végén még lebuktat.

Hamarosan megjelent az asztalunk mellett a pincér egy kártyaleolvasóval és a számlánkkal. A tálcán emellett volt még egy kisebb méretű, vörös rózsákból kötött csokor és egy ékszerdoboz is.

Nem tudom, hogyan, de megálltam, hogy Dórira nézzek mielőtt fizetnék. Miután rendeztem a költségeket, felé fordultam, és könnyektől nedves szemeibe néztem.

- Ez a tiéd intettem az asztalunkra helyezett tálca felé.

- Kinyithatom? - kérdezte suttogva és a dobozka felé nyúlt.

- Hát persze Kicsim - mosolyogtam rá és lágyan megsimítottam a karját.

- Te jó ég! Ez gyönyörű! - suttogta, amikor megpillantotta a sötétkék selyempárnán pihenő egyszerű ezüstkarkötőt. - Mindig hordani fogom!

- Úgy legyen - villantottam felé a lehető legszerelmesebb mosolyomat, és az ékszerért nyúltam, hogy felcsatoljam a csuklójára.

- Jaj, Édes! Annyira nem kellett volna! - emelte fel a csokrot és a rózsák közé temette az arcát. - Elkényeztetsz.

- Hajlamos vagyok rá - vontam vállat szégyenlősen mosolyogva. Dóri pedig - tőle meglepő módon figyelmen kívül hagyva a köröttünk lévő forgalmas teret - hozzám hajolt és olyan csókot adott, ami minden pénzt megért volna, ami ezen a világon van.

- Ezt miért kaptam? - kérdeztem levegő után kapkodva, teljesen a csók hatása alatt állva.

- Hajlamos vagyok rá - vonta meg a vállát egy édes mosoly kíséretében.

Erre nem feleltem, csak felálltam és felé nyújtottam a kezemet, jelezve hogy kövessen, majd kézen fogva elindultunk a napfényben fürdő város utcáin. 

14. Fejezet

Bordeaux szinte pulzált az izgalommal átszőtt pozitív energiától, amikor apuval csatlakoztunk a stadion felé tartó tömeghez. Fekete sort volt rajtam, és természetesen a mez, amit Zolitól kaptam. Az arcunkra mindketten "pirosfehérzöld" csíkokat festettünk.
Nagy volt a kavarodás. Mindenki énekelt, zászlókat lengetett, tapsolt, dübörgött... egyszóval igyekeztünk minél nagyobb zajt keltve jelezni, hogy megjöttek a magyar szurkolók. A hangulat pazar volt, egekig emelő és hihetetlenül jó. Szerintem az engem körülvevő emberek kilencven százalékát nem ismertem, mégis mindenki úgy kezelt, mint egy régi ismerőst.  Sosem szerettem énekelni (pláne társaságban nem) most mégis brutális hangerővel bömböltem, hogy "Az éjjel soha nem érhet véget"... Sosem éreztem még ilyen jól magam.

- Dóriiiii! Szia! - kiáltott fel boldogan Stieber Andris, amikor apuval végre-valahára bejutottunk a stadionba és megtaláltuk a Zoli által lefoglalt helyeinket.

- Andris! De jó látni téged! - nyomtam két puszit az arcára. - Zoli nem is mondta, hogy itt leszel.

- Engem sem tájékoztatott arról, hogy ti itt lesztek - nevetett fel. - Szegény bátyókám kicsit mintha szétszórt lenne, nem?

- Csak egy egészen kicsit - mutattam fel a hüvelyk és a mutató ujjamat, jelezve a mértéket.
- Józsi! - kiáltott fel apu, és egy jóravaló medvepuszival köszöntötte az Andris mellett ülő férfit.
- Dóri, hadd mutassam be az édesapámat, Stieber Józsefet! - mutatott a férfira Zoli öccse. - Apu, ő pedig Hidasi Dóri, Zolesz barátnője.
- Szervusz aranyom - mosolygott rám József. - Ekkora voltál, amikor legutóbb láttalak - közölte nevetve, miközben - mint azt ilyenkor szokás - a kezével mutatta, hogy mekkora is voltam. - Nagyon örülök neked és Zolinak. Olyan, mintha teljesen kicserélted volna Őt - folytatta mosolyogva. - Tulajdonképpen meg is akartam kérdezni, hogy hová tetted a fiamat és kit állítottál a helyébe.
- Nos... - válaszoltam nevetve - nem tudok róla, hogy Zoli bárkire is ki lenne cserélve. Ha mégis, akkor kérem vissza az eredetit, mert nekem csak Ő kell.

***

Hogy milyen volt a meccs? Elképesztően izgalmas. Komolyan. Az első focimeccs voltéletemben, amit nem azért élveztem, mert helyes srácok rohangáltak a pályán. A játékot persze továbbra sem értettem, és nem igazán tudtam állást foglalni a mellettem ülő három férfi olyan vitáiban, amelyek arra vonatkoztak, hogy egy-egy lövést le kellett-e fújni vagy nem, hogy bent volt-e valami vagy nem, stb...

Amikor Szalai a meccsen először küldte be az osztrák kapuba a labdát, egy emberként pattantam fel a többi drukkerrel, és már akkor szétüvöltöttem a torkom, így alig maradt hangom arra a pillanatra, amikor az én drága, egyetlen szerelmem örvendeztette meg a magyar rajongókat egy góllal.

Amíg a lelátó Zolit ünnepelte, én azon aggódtam, hogy élve kerüljön ki a szurkolók tömegéből, ahová a gólöröm hevében beugrott.

- Te jó ég, csak össze ne nyomják - motyogtam magam elé. Azt hittem, a nagy örömmámorban (apu és Józsi úgy ordított mellettem, hogy szegény dobhártyám azóta is szenved) senki nem fogja meghallani az én  csendes aggódásom hangjait, de Andrisnak valahogy mégis eljutott a fülébe.

- Nyugi Dóri! Nem lesz semmi baja - kiabálta a fülembe (mert másképp nem biztos, hogy meghallottam volna). - Tud magára vigyázni.

Megnyugtató szavai ellenére is csak akkor voltam hajlandó elhinni, hogy minden rendben van, amikor szerelmem visszakerült a pályára, ahol ezek után minden visszatért a focimeccseken normális kerékvágásba.

A lelátóról nem volt elmondható ugyanez. Igaz, a szurkolók területén már az első gól belövésekor kitört a káosz, de az a tény, hogy a magyar csapat másodszor küldte a hálóba a labdát az ellenfél pedig még egyszer sem, tovább fokozta az euforikus állapotokat.

***

Már kifelé haladtunk a stadionból (öt percenként egy centi sebességgel), amikor megrezzent a zsebemben a telefon.

/Üzenetváltás/

Kicsim: Gyere le az öltözőkhöz, Picim! Ha nem tudod, merre van, Andris vagy apu elkalauzol. Csókollak: A mai nap gólkirálya

Én: Oké, kedves gólkirály, megyek.

- Andris! - kocogtattam meg az előttem álló fiú hátát.

- Igen?

- Lekísérsz az öltözőkhöz? Zoli kérte, hogy mennyek le.

- Persze, gyere - mosolygott rám, majd nagy megkönnyebbülésemre elindult abba az irányba, amerre senki nem ment.

Az öltözőknél volt egy kis kavarodás. Riporterek, újságírók és mindenféle médiaszakemberek tömege nyomorgott a folyosókon. Egyesek a már végzett játékosokat kérdezgették, mások további csapattagokra vártak. Volt ott rengeteg biztonsági ember, akik a tribünök felől érkezőket tartották távol az egyelőre még lezárt területről, ahol majd autogramokat osztanak. És volt rengeteg őrült rajongó.

Én és Andris a pálya felől mentünk, ahonnan rajtunk kívül csak egy lány próbálta megközelíteni a játékosokat. Csinos, magas, barna hajú lány volt. Kedvesen ránk mosolygott.

- Sziasztok! Ti is közeli ismerősök vagytok? - kérdezte.

-  Igen - viszonoztam a mosolyát, majd felé nyújtottam a kezem. - Hidasi Dorottya vagyok. Stibi barátnője.

- Várady Csilla, és Szala barátnője - fogadta el a felé nyújtott kezemet.

- Stieber András - mutatkozott be Andris is. - Stieber Zoltán öccse, és remélem, jövőbeli válogatott játékos.

- Szerintetek beengednek minket, ha azt mondjuk, hogy közeli barátok vagyunk? - kérdezte Csilla.

- Itt szerintem nem - felelte Andris. - De ott jön Szala és Zoli. Ők biztos elintézik - vigyorodott el, mi pedig abba az irányba fordítottunk a fejünket, amerre ő nézett.

- Jönnek - közöltem a nyilvánvalót, és rögtön körbeszaladt a szájam a fejemen.

- Ijj, de jó - örömködött Zsófi is. - Amúgy... jó a pólód - bökött a mezem felé.

- Köszi - vigyorogtam rá.

- Helló Hölgyeim! - rikkantotta Szalai, amikor odaértek a kordonhoz. - Látom megismerkedtetek.

- Sziasztok lányok!- ért oda Zoli is. Alig bírtam megállni, hogy a nyakába vessem magam. - Kit kerestek?

- Hááát... valakit, aki a mai nap gólkirályaként írt alá egy SMS-t - feleltem kacéran mosolyogva. - Szala, nem tudod véletlenül, hogy ki lehet az?

- Akár én is lehetnék, hiszen az első gólt én varrtam be, de te szerintem a másik góllövőnket keresed. ha gondolod, szívesen bemutatom neked.

- Nagyon örülnék neki.

- Dóri, bemutatom neked Stieber Zoltánt - karolta át barátja vállát.

- Igazán örülök, hogy megismerhettelek - szállt be a kis játékunkba Zoli. - Valahonnan ismerősnek tűnsz. Találkozhattunk már?

- Biztos vagyok benne, hogy láttalak már valahol - feleltem nevetve.

- Na! Viccet félretéve gyere, mert még lógunk a lapoknak azzal a fotóval - nyitotta ki a kerítést és behúzott magukhoz. Ádám is beengedte Csillát, aztán két párra szakadtunk, és elhúzódtunk egy-egy csendesebb sarokba.

- Gratulálok a gólhoz - suttogtam Zoli szájára, miután elváltunk egymástól. (Igen, kicsit hosszúra sikerült az "ügyes voltál" csókom.)

- Neked lőttem - felelte ő, és annyira édesen mosolygott, hogy egyszerűen muszáj volt még egyszer megcsókolnom. - Menjünk fotózkodni - ragadta meg a kezemet, mire rajtam úrrá lett valami rémületféle. 

- Vááárj! - kaptam a karja után. - Hogy nézek ki?

- Úgy, mint bármelyik másik szurkoló, akivel ma képet fogok készíteni - felelte ő. - Illetve mégsem. Szebb vagy mindenkinél, aki ebben a stadionban van. Kivéve persze engem! - tette hozzá, mire elnevettem magam. Szavai hatására a feszültség oldódni kezdett bennem.
- Oké, menjünk - sóhajtottam, és a kamerák felé vettem az irányt.

A fotózás nem tartott sokáig, és szerencsémre egy kérdésre sem kellett felelnem, amit feltettek, mert az "interjús részt" Zoli vállalta. Összességében egész jó hangulata volt a dolognak, valamennyire még élveztem is azt, hogy a szerelmem karjaiban mosolygok. Az a tudat pedig, hogy a fotókat leközlő cikkből mindenki meg fogja tudni, hogy Stieber Zoltán csak és kizárólag az enyém, boldogsággal és biztonságérzettel töltött meg. Nem tudtam szavakba önteni azt, hogy milyen sokat jelent nekem az, hogy a nyilvánosság előtt is felvállalja a kapcsolatunkat. És igen, tudom, hogy a facebook falára is feltöltött már egy képet, de egy újságcikk valamiért többet jelentett.

Miután lenyilatkozott, Zoli csatlakozott a csapattársaihoz a "fanzone"-ban, és aláírta azt a rengeteg lapot, amit elé toltak. A stadiont végül a meccs vége után két és fél órával sikerült elhagynunk. Zoli és én a csapattól kissé lemaradva, kézenfogva léptünk ki az ajtón.
- Hogyan tovább?  - érdeklődtem. - Gondolom, szokott lenni ilyenkor valami afterféle dolog.
- Igen, minden meccs után van buli - felelte, majd mosolyogva megsimogatta a kezében nyugvó kezemet - de mi nem oda megyünk. Remélhetőleg számtalan alkalmam lesz még a csapattal bulizni az EB során. Te viszont csak ma vagy itt, meg egy kicsit holnap. Szeretnék minél több időt kihasználni.
- Nekem  buli is megfelelne - mosolyogtam rá. - De a te ötletedre sem mondok nemet!
- Reméltem is - puszilta meg az arcomat, totálédes stílusban. - Hoztál magaddal valami elegánsabb ruhát? - kérdezte,és nekem csak akkor esett le, hogy ő elegáns, sötétkék öltönyt visel (ami a nagy kavarodásban valahogy elkerülte a figyelmemet).
- Igen, hoztam - bólintottam, és hálát adtam a barátnőimnek, amiért rábeszéltek, hogy hozzak magammal valami csini rucit is az útra.
- Rendben, akkor menjünk a szállásotokra, hogy át tudj öltözni - mosolygott titokzatosan.
- Elárulod, hová megyünk? - tettem fel a kérdést, bár majdhogynem biztos voltam a nemleges válaszban.
- A-a - rázta a fejét. - Meglepetés.
- Gondoltam - nyugtáztam a hírt.

***

A sötétkék, csipkés koktélruha ruhatáram egy olyan darabja volt, amit valamikor anyutól kaptam azzal a felkiáltással, hogy egy-két koktélruha sosem hiányozhat egy nő szekrényéből. Eddig még sosem volt rajtam (az ember nem vesz fel csak úgy egy csipkecsodát), és néha egészen fölöslegesnek éreztem, hogy csak foglalja a helyet a szekrényemben, de most kifejezetten örültem neki, hogy ilyen ruhám is van. Zoli volt az első ember, aki mellett olyan szép akartam lenni, mint még soha.

Miután elkészültem, vagy öt percen keresztül csak bámultam magamat a tükörben. Úgy éreztem, igazán kitettem magamért. Szőke, rakoncátlan hajamat megszelídítettem, így most laza fonatban nyugodott a bal vállamon. A sminkemet a szokottnál kicsit hangsúlyosabban készítettem el, de még mindig igyekeztem a nem túl hivalkodó kategóriában maradni (a szájamra a szokásos halványrózsaszín rúzst vittem fel, csak a szemhéjam kapott némi kéket), a ruhát pedig drapp szandállal és a hozzá színben tökéletesen passzoló borítéktáskával egészítettem ki.

Kiléptem az aprócska fürdőszobából a szintén nem túl nagy szobánkban, ahol barátom a franciaágyon fekve kapcsolgatta a tévét.

- Mehetünk - jelentettem ki semleges hangon. Kíváncsi voltam, mennyire esik le az álla. A válasz: nagyon.

Zoli vagy két percig csak hápogott, miközben a szemei akkorára dagadtak, mint egy-egy nagyobbacska üveggolyó.

- Hűha! - szólalt meg végül. - Te... Dóri... te... egyszerűen hűha. Nem tudok mást mondani.

- Azt látom - mosolyodtam el, és odaléptem hozzá. - De tudod, te sem vagy semmi ebben az öltönyben.

- Ennek igazán örülök - suttogta, miközben felállt, a karjaiba vont és gyengéden, finoman, de hosszan megcsókolt. - Gyere, menjünk. Foglalásunk van - adott egy gyors puszit a homlokomra is, majd elindultunk, ki tudja hová.

***

- Na, milyen? - kérdezte Zoli.

Egy igazán romantikus étterem eldugott sarokasztalánál ültünk, az asztalon gyertyák pislákoltak, középen pedig egy vázában egyetlen szám vörös rózsa állt. Már túl voltunk a rendkívül finom levesen és a főfogáson, és a desszertre várakoztunk.

- A legszebb estém - válaszoltam meg a kérdést.

- Ennek igazán örülök - mosolyodott el, de valamiért idegességet véltem felfedezni az arcán.

- Minden oké? - kérdeztem óvatosan.

- Persze csak... mindegy - zárta le gyorsan a mondatot, amikor meglátta a felénk közelítő pincért.

Egy szelet csokis-epres csodatorta került elém, majd a pincér elsétált.

- Ez nagyon finom! - sóhajtottam, amikor a szájamhoz emeltem az első falatot. - Ugye? - kérdeztem Zolitól, és felnéztem rá.

Azonnal letettem a villámat, és átnyúltam az aprócska asztalon, hogy megfogjam az egyik kezét.

- Szívem! Valami baj van? - kérdeztem elkomolyodott arckifejezését látva. Lassan felemelte a fejét (addig az asztallapot nézte) és én hirtelen nem tudtam mit kezdjek a szemében úszó őszinte érzelmekkel. Színtiszta szeretet kavargott a szemeiben, keveredve a tisztelettel és valamiért félelemmel vagy izgalommal.

- Én... nem...csak - dadogott, majd ömleni kezdtek belőle a szavak. - Terveztem ezt-azt erre az estére... de nem vagyok biztos abban, hogy készenállsz rá, és nem akarok túl rámenősnek tűnni, de azt sem akarom, hogy te már akarod, és én még nem csinálom, és te azt hiszed, hogy én nem akarlak, és ezért szomorú leszel... de tényleg sietni sem akarok, mert a sietni és az elsietni között nagyon kevés a különbség. Szóval... elég nagy most a katyvasz a fejemben - fejezte be a szóáradatot.

- Most úgy érted, hogy te azt tervezted ma estére? - kérdeztem rá az egyetlen pontra, amit felfogtam az egészből.

- Igen, úgy értem - bólintott komolyan. - De ha nem akarod, nem kell megtenned.

Ha nem akarom... Nem mondhatom, hogy akkor gondoltam először arra a dologra. Hiszen ha két ember szereti egymást, akkor előbb-utóbb bekövetkezik az is. Abban biztos voltam, hogy akarom... és abban is, hogy Vele. Késznek éreztem magam arra, hogy egy magasabb szintre emeljük a kapcsolatunkat, de féltem is. Nem Tőle vagy magától a dologtól, hanem attól, hogy még soha nem csináltam. Tudom, hogy bizonyos körökben 21 évesen szűznek lenni nem túl menő, de én egyszerűen ilyen voltam. Barátból is vártam a tökéletesre, ebből kifolyólag pedig még a szex is kimaradt az életemből. Most viszont akartam. És elhatároztam, hogy nem fogok azért meghátrálni, mert félek a saját késességeimtől.

- Nem arról van szó, hogy nem akarom, csak én... én még soha... izé...

- Értem - mosolygott rám kedvesen, melegen, megnyugtatóan. - Akkor majd lassan haladunk.

- Oké - bólintottam, majd zavaromban megismételtem: - Oké. De... hol? A mi szobánkban ketten vagyunk apuval, és nem hiszem, hogy előtte kéne... És te sem egyedül vagy a szobádban.

- Nos... ez mind igaz - helyeselt. - De, mint azt már említettem én terveztem mára. Lefoglaltam egy külön szobát ma estére. Csak neked és nekem.

- Rendben - suttogtam és izgatottan nyeltem egyet.

- Biztosan akarod? - kérdezte ő.

- Egész biztosan.

- Akkor menjünk...

13. Fejezet

Az idő durván begyorsult azután a bizonyos nap után, amikor apu rájött, hogy az élet nem állt meg ott, hogy anyu elhagyta őt. Persze nem bocsátott meg neki (ahogy én sem), de úgy döntött, megpróbál túllépni a dolgon. És mindig amikor nagyon elhagyta volna magát, emlékeztettem rá, hogy hamarosan utazunk Bordeaux-ba. Ez a gondolat mindig feldobta.

Végül szállásunk is lett Szalai Ádám segítségével, aki valami bonyolult és szerteágazó nemzetközi kapcsolathálózatról magyarázott a telefonba. Kb. a felénél elveszítettem a fonalat, de nem is nagyon érdekelt, hogy most a párizsi virágboltos vagy a bagettárus ismer-e valakit Bordeaux-ban... Az volt a lényeg, hogy végre-valahára semmi nem állt közöttünk és Franciahon között. Leszámítva a vizsgákat...

Szóval apu dolgozott és készült az EB-lázra, nekem beköszöntött a várva-várt vizsgaidőszak, szóval széttanultam a fejemet, de szerencsére csak öt vizsgám volt, amiket csodák csodájára sikerült úgy felvennem, hogy mindegyiken túllegyek mire indulnunk kell Franciaországba. Ennél már csak az számított nagyobb csodának, hogy mindegyik ötösre vagy négyesre sikerült.

A szinte már követhetetlen pörgésben, amiben barátnős hétvégék, randik, apus hétvégék, zárthelyik és vizsgák örvénylettek összevissza gabalyodva és egymásba folyva, egyszer csak azt vettem észre, hogy június 13. hajnal van, ami azt jelentette, hogy ideje volt elkezdeni összepakolni. A repjegyünket úgy kaptuk meg Zolitól, hogy késő este induljunk Budapestről és reggelre érkezzünk meg Bordeaux-ba, mert úgy lesz időnk elhelyezkedni a szálláson (úgy terveztük, hogy csak a meccs utáni napon jövünk haza, mert úgy el tudok menni az afterpartyra) és talán Zolival is válthatunk pár szót.

Felkeltem hát hajnalok hajnalán (értsd: reggel 9 óra), mert elég régen ismertem magamat ahhoz, hogy tudjam, a pakolásra nekem nem elég egy-két óra. Még akkor sem, ha nem egészen két napra megyek valahová.

Mondjuk lehet, hogy nem tartott volna olyan sokáig a dolog, ha mondjuk nem ülök le az ágyamra egy laza fél órára Zoli mezét bámulni (meg szagolgatni), de na... Olyan cuki volt, amikor odaadta...

Visszaemlékezés

A csapat két héttel az Ausztria-Magyarország meccs előtt ment ki a "terepre", hogy megismerkedjenek az ottani pályával. Stibi az indulásuk előtti napot természetesen velem töltötte, ettől függetlenül úgy ültem az ágyamon, mintha kb. a Holdra készülődne és soha többet nem látnám.

- Kérlek ne légy ilyen szomorú! Ha szomorú vagy, akkor nem szívesen megyek el, és ha ne szívesen megyek el, akkor nem tudok ottlenni fejben, és ha nem tudok ottlenni fejben, akkor rosszul játszom - nézett rám azzal az arckifejezésével, amit annyira imádtam. Mondjuk az összes arckifejezése imádnivaló, de az a szerelmes, könyörgő pillantás határozottan veszélyes.

- Tudom, és hidd el igyekszem... De túl sokat láttalak az elmúlt hetekben ahhoz, hogy ne érzékeljem annak a ténynek a szörnyűségét, hogy te tök messze vagy tőlem - mosolyogtam rá.

- Hát igen...Messze leszek - bólogatott, és az arcán egy pillanatra átsuhant valami, aminek még nem tudtam nevet adni. Utána viszont újra elővette a kedvenc macsós mosolyomat, és csintalanul rám hunyorított. - Alig várom már az üdvözlő csókodat Franciaországban... Azok alapján, amit az edzőtábor után kaptam, nem lesz semmi...

- Annyira disznó vaaagy! - bokszoltam a karjába nevetve.

- De így szeretsz - rebegtette meg a pilláit "csábítóan".

- Igen, és néha komolyan nem értem magam - sóhajtottam színpadiasan.

- Nem érted magad? Ezt nem hiszem el - nevetett fel. - Be kell ismerned, hogy szerény személyem ellenálhatatlan.

- Erre inkább nem mondok semmit, Mr.  Ellenálhatatlan.

- Lassan mennem kell - pillantott a karórájára. (Karórát hord... Ez milyen szexi már???)

- Ja - bólintottam.

- Van számodra egy kis ajándékom - nyúlt az ágyam lábánál heverő táskája felé. Az ölébe emelte, és elővett belőle egy piros pólót. Egy piros pólót, ami nem csak egy egyszerű póló volt, hanem egy focimez! És ráadásul nem is akármilyen, hanem egy 18-as számmal ellátott!

- Úúúúúú! Köszi, köszi, köszi, köszi! - döntöttem le az ágyra egy kisebb csókviharral. - Mindenhol ilyet kerestem, de csak Dzsudzsákosat, meg Nagy Ádámosat vagy Szalásat találtam.

- Hát igen... ők a legnépszerűbbek - bólintott. - Viszont ilyen meze sincs akárkinek... Nézd meg a feliratot a hátulján! - nyomta a kezembe a ruhadarabot.

- Okkké - ültem fel az ágyon, hogy kihajtogassam a pólót, a következő pillanatban pedig elállt a lélegzetem. "Mrs. Stieber" - hirdette a feladat. És bár tisztában voltam vele, hogy akárki, akármit rányomtathat egy pólóra, tehát lehet, hogy a meccsen összefutok kismillió-hatszázezer "Stieber barátnője" és hasonló feliratú pólóval, de az a tény, hogy ezt Ő adta nekem, minden ilyesmit felül fog írni.

- Szeretném, ha egy-két fotón megjelennél mellettem ebben - nézett rám komolyan. (istenem ez az ember! Hogy lehet, hogy akárhogy néz, a brutálhelyes kategóriát ütögeti?).

- Ennyire komolyan gondolod? - kérdeztem meglepetten.

- Persze, hogy komolyan gondolom! - csattant fel, és felült.  - Te talán nem?

- De... de... dehogynem! - mentegetőztem. - Csak még mindig meglep, hogy ez tényleg igaz... Tudod... a korkülönbség, meg minden... Néha nem tudom elhinni, hogy tényleg hosszútávra kellek neked - sütöttem le a szememet. Na tessék... kimondtam azt, amitől a legjobban félek... És alighanem igazi hangulatgyilkos vagyok.

- Dóri! - nyúlt az állam alá, hogy felemelje az arcomat és a szemembe nézhessen. - Kérlek, higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nekem csak te kellesz ezen a világon! Komolyan gondolom. Még soha senkit nem szerettem ennyire. Ez... ez számomra is felfoghatatlan... A legutóbbi kapcsolatom vége óta komolyan kételkedtem abban, hogy a szerelem egy valós, létező dolog. Azt hittem, szerettem őt, és nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az a szerelem, ha az nem az volt. Aztán jöttél te és megmutattad. SZE-RET-LEK. Kérlek, ne kételkedj ebben.

- Istenem, én annyira szeretlek téged! - suttogtam, miközben lágy könnyfátyol telepedett a szememre. Mást nem is mondtam. Csak egyszerűen átöleltem a nyakát és megcsókoltam.

- Tedd el a mezt! Vedd föl a meccsen, és kérlek engedd, hogy a sajtó is megörökíthesse, hogy te tényleg az enyém vagy! - suttogta a szájamra miután szétváltunk.

- Oké - rebegtem alig hallható hangon, még mindig levegő után kapkodva a felemésztő csók után.

Visszaemlékezés vége

- Dóri? Nem pakolsz? - lépett be apu a szobámba.

- Ööööö - bambultam rá még mindig az emlék hatása alatt állva. - Ja... De... De, pakolok.

- Tudtam én, hogy jó ötlet bejönni - vigyorgott apu.

***

A gépünk hajnali egykor indult a Liszt Ferenc reptérről, szóval nyolckor lefeküdtünk, és tizenegykor felkeltünk, hogy biztonságosan összekészüljünk és kiérjünk. Korábban még sosem utaztam repülőn, úgyhogy volt bennem némi izgalom. Reméltem, hogy Millinek és Launak igaza lesz abban, hogy a gépen észre se lehet venni, hogy az ember repül, mert igazán szerettem volna átaludni azt a kb. másfél-két órát, ameddig Budapestről Bordeaux-ba érünk. Leginkább azért, hogy Szívem egyetlen szerelme ne szaladjon világgá, amikor meglát a reptéren.

Az izgatottságom tetőzött, amikor megéreztem, hogy életre kel alattunk a gépezet. Görcsösen markoltam a karfát, és gépiesen tömtem magamba a ropit, hogy ne duguljon be a fülem, vagy mi... Ezt a dolgot nem igazán értettem, de Lau (aki állítása szerint már vagy ezerezer ült repülőn) azt mondta, hogy ez az egyik első szabály, ha az ember repül.

Így indultam hát el a foci EB-re... Remegő gyomorral és pereccel teli pofazacskókkal.

(Stibi szemszöge)

Bordeaux zseniális volt. Amint kaptunk egy kis edzésszünetet, kiugrottunk várostnézni Szalával és Nagyival. Pontosabban... én néztem a várost (vadászva az olyan helyeket, amiket majd megmutatok Dórinak abban a kb. egy napban, amit itt töltenek majd) a srácok pedig olyan kajáldákat kerestek ahol normálisan lehet enni, mert állításuk szerint a szállodai koszt sz*rt sem ért. Sajnos igazat kellett nekik adnom, bár én elvoltam valahogy vele. Mondjuk ez valószínűleg csak az én csodálatos barátnőm miatt volt.

Egyik este ugyanis gulyáslevest kaptunk. Nem fűztünk túl nagy reményeket a dologhoz, így nagyon kellemes csalódás volt, amikor rájöttünk, hogy a feltálalt kaja valóban gulyás, és nem is akármilyen. A baj csak az volt, hogy a tányér amiben hozták, sokkal inkább volt bögrének (vagy bögrécskének) nevezhető. És nem volt repeta... Amikor az engem ért traumát megosztottam Dórival (az üzenet így szólt: Nem kaptam elég gulyást, brühühü :'( ) ő azt válaszolta, hogy amikor hazaérek, akkor főz nekem... Gulyást is meg túrógombócot is... és palacsintát. Szóval azóta amikor kevés volt az étel (vagyis az étkezések 99 százalékában) arra gondoltam, hogy pár hét múlva kapok kaját a barátnőmtől... És ez segített.

A meccs előtti napon már nem volt edzésünk, így semmi nem akadályozott meg abban, hogy kimenjek a barátnőm elé a reptérre. A város határozottan Eb-lázban égett. Nem egy magyar drukkerrel futottam össze várakozás közben. Azt hiszem komoly ínhüvely gyulladást szedtem össze, és tuti, hogy megdöntöttem az egy másodperc alatt kiosztott autogramok világrekordját. Mert bármennyire is hangoztatják a szuperhős-filmek, egy napszemüveg kevés ahhoz, hogy ne ismerjék fel az embert.

Miután nagy nehezen megszabadultam a rajongóinktól és a sajtótól (mert természetesen kinőtt a földből mögöttem néhány újságíró), hozzáláttam a tervem megvalósításához. Még előző este szereztem egy bazinagy (A3) papírlapot, amire szintén bazinagy, piros betűkkel ráírtam, hogy Mrs. Stieber. Nevezhetett bárki nyálasnak (a srácok meg is tették), nem érdekelt, semmi nem tántoríthatott el attól, hogy abszolút csöpögős módon, táblával a kezemben várjam Őt.

A szájam azonnal körbeszaladt a fejemen, amikor megláttam. Kicsit gyűrött volt (repülő, na), de gyönyörű a bordó csőnadrágjában és egyszerű, kék-fehér csíkos pólójában. Szőke hajában fehér keretes napszemüveg csücsült, a vállán bordó táska himbálózott, lábán pedig a táska színével tökéletesen megegyező színű szandált viselt. Tisztában voltam azzal, hogy a vigyorom több mint hülyén festhet, de ez a legkevésbé sem érdekelt... Eljött a meccsre. Nem hagyott cserben úgy, mint valaki más...

- Zoliiiii! - ugrott a nyakamba visítva, majd cuppanós puszit nyomott az arcomra, és elhúzódott. - Mizújs?

- Hol a csókom? - kérdeztem döbbenten. - Ez a puszi olyan volt, mintha a nagyimtól kaptam volna.

- Milyen csókod? - vigyorgott rám "ártatlanul". - Jaaa... hogy az, amit annyira vársz! Nem kapod meg.

- Miért? - méltatlankodtam. - Igenis jár nekem csók - vágtam be a durcit.

- A-a - rázta a fejét. - Disznó voltál. És különben sem akarok rád mászni. Nyüzsögnek itt a fotósok.

- Oké, ez egész logikus... De a szállásotokon kapok csókot? - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Hát... Majd meglátod - mosolygott rám csábosan, majd megfordult és a csomagkiadó felé indult. Hosszú haja kecsesen libbent utána a levegőben - Jössz?

Istenem! Ez a csaj egyszer még a sírba visz! - gondoltam, miközben elindultam a szőke fürtök után.

12. Fejezet (Stibi szemszöge)

A Nap fénye lágyan és kellemesen simogatta az arcomat, de valami nem volt rendben vele. Egyáltalán nem úgy esett az arcomra, ahogyan a szobámban szokott. És az ágyam is jóval kisebb volt, mint amihez hozzá voltam szokva. Még nem voltam egészen ébren, de azt biztosan tudtam, hogy előző nap véget ért az edzőtábor és hazajöttünk Telkiből. És utána majdnem az egész napot együtt töltöttük Dórival...

Apropó Dóri... Miért érzem most is az illatát?

Nagy nehezen összeszedtem annyi energiát, hogy kinyissam a szemem. Minden reggel ez ment volt a legnehezebben, teljesen függetlenül attól, hogy előző este mikor és milyen állapotban kerültem ágyba. Ahogy felnyíltak a csipáim, azonnal konstatáltam, hogy nem otthon vagyok... És azt is, hogy nem vagyok egyedül...

Egy pillanatig kábán meredtem a mellkasomhoz bújó, csendesen szuszogó barátnőmre, majd beugrott az előző este. A szám azonnal a fülemig szaladt (és valószínűleg lazán továbbment volna, ha nem ütközött volna a fülekbe, szóval isten áldja azokat az elálló szörnyűségeket).

Már éppen gondolkozni kezdtem, hogy vajon mire kelhettem föl - mivel a falon függő óra szerint még nem volt fél tíz sem, és ha nincs edzés, akkor lazán alszom addig (meg tovább) -  amikor hangokat hallottam kintről.

- Szóval... Nem tudod, hol lehet a fiam? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. Apa hangját.
- Nem ment haza? – kérdezte Dóri apja.
- Nos... jártam már a lakásán, de ott csak Andrist találtam, aki itt látta utoljára Zolit.
- Hoppacsek – mormoltam magam elé.
- Hm? Hogy mondod? – motyogta Dóri a karjaim között. A mellkasom tompítása miatt alig hallottam.
- Asszem, itt van az apám...
- Hogy mi? – ült föl azonnal. Szőke haja imádnivaló összevisszaságban omlott le a fejéről a szélrózsa összes lehetséges irányába, szemei pedig álmosan pislogtak a nagyvilágra. Istenem! Olyan aranyos és olyan gyönyörű volt abban a pillanatban, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. De úgy ítéltem meg, hogy a jövőnkre nézve nem lenne túl tanácsos egymás szájában fogadni az apáinkat, ezért elhalasztottam a csókot.
- Itt van az apám – ismételtem.
- Te jó ég! – nyögte. – Apu...
- Asszem, bármire is gondolsz most, már késő – vigyorodtam el. Állításom hamar beigazolódott, ugyanis kopogtattak a szoba ajtaján.

Szala sokszor mesélte nekem azokat a pillanatokat, amikor a barátnői szülei rajtakapták őt hőn szeretett csimotájuk ágyában. Mindig azt mondta, hogy ilyenkor az egész addigi élete lepergett a szemei előtt. Nekem nem voltak ilyen irányú tapasztalataim, Szala pedig mindigis szerette eltúlozni a helyzeteket, ezért az ilyen helyzeteket sem gondoltam ennyire durvának. Egészen addig, amíg át nem kellett élnem azt a pillanatot, amikor Apám és életem első komoly barátnőjének apja benyit Dóri hálószobájába.

Nos igen... Lepergett a szemim előtt az Így élt Stieber Zoltán  című rövidfilm. És csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy a helyzet fényét nem emeljük hiányos ruházattal is.

- Öhm... Jó reggelt! – cincogta vékony hangon, fülig pirulva a mellettem ülő szőkeség.
- Khm... ’Reggelt! – nyögtem.

Ezután csönd ült a szobára. Én legszívesebben elsüllyedtem volna, mert egy: tegnap azt mondtam, hogy csak beszélgetünk egy kicsit, filmezünk, és lelépek, kettő: az apámnak elfelejtettem megemlíteni, hogy barátnőm van... Nem is mertem rájuk nézni.

- Én voltam! – tört ki hirtelen Dóriból. – Én kértem, hogy maradjon itt- Kérlek Apu, hagyd egyben!
- Ó Gyerekek! Nem vagytok már gyerekek! – tört ki a nevetés Dóri apjából. – Semmi bajom azzal, ha együtt alszotok, csupán annyit kérek, hogy az a dolog lehetőleg úgy essen meg köztetek, hogy nem tudok róla.
- Szevasz, Fiam! – szólalt meg apám is. – Tudod, igazán említhetted volna, hogy végre van felvállalható barátnőd. Igazán örültem volna, ha nem a facebook-oldaladról tudtam volna meg.

Legnagyobb meglepetésemre a hangja javarészt boldognak tűnt, és csak egy aprócska árnyalatnyi neheztelést éreztem benne.

- Apa! Jó, hogy látlak. És bocsánatot kérek, hogy nem szóltam Dóriról. Személyesen akartam megtenni – szabadkoztam.
- Ezúttal tényleg komoly a dolog, ugye? – mosolygott rám.
- Komoly Apa – bólintottam. – Olyan komoly, amilyen komoly csak lehet. Sosem voltam még olyan lánnyal, aki ennyire nagyszerű lenne, mint Dóri – jelentettem ki. Attól függetlenül, hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam, azt akartam, hogy tudja, érezze rajtam, hogy ez a dolog más, mint a többi. Mert valóban más volt.
- Ennél a lánynál keresve sem találhattál volna jobbat
- Gyere Józsi! – paskolta eg a vállát Dóri apja. – Hagyjunk nekik egy kis időt arra, hogy összeszedhessék magukat.

Amikor kiléptek az ajtón, Dóri a kezébe temette az arcát.

- Ez de ciki volt! – nyögte.
- Ugyan... – nevettem fel. – Tök mindegy. Túléltük, nem?
- De mindvégig úgy éreztem, hogy csak egy hajszálon múlik – nevetett ő is.

Hátrasimította a haját, megpróbálva némi rendezettséget csempészni a káoszba, majd vizsgálódó pillantással végigmért. Akkor jutott eszembe, hogy hogyan is nézhetek ki. Előző este úgy aludtunk el, ahogy voltunk. Ruhában. Magamra pillantottam. Szemrevételeztem gyűrött ingemet és térdig felhúzódott nadrágomat... És boldog voltam, hogy eddig nem voltam tudatában (a szó legszorosabb értelmében) gyűrött kinézetemnek.

- Van egy kacsafarok a hajadban – nevetett rám a szőke lány, aztán felemelte a kezét és megsimogatta a hajamat, valahol a fejem tetején.

A keze után kaptam, hogy a számhoz húzhassam és megcsókolhassam csinos ujjacskáit.

- Hogy mi van a hajamban?
- Egy kacsafarok.
- Tehát jól hallottam – bólintottam. – Nos... nem mondhatnám, hogy jó érzéssel tölt el az, hogy a hajamat egy baromfi hátsófeléhez hasonlítod...
- Ne már! – vigyorgott. – Még sosem hallottad ezt? Azt hívják így, ha van egy kis felálló tincs a hajadban... egy... egy kacsafarok, na.
- Értem – mosolyogtam rá, és könnyű puszit leheltem az arcára. – Amúgy... Hogy néz ki a hajam?
- Olyan cukin borzas – simogatta meg újra a fejemet. - Kéne neki egy fésű... és egy kis hajlakk sem ártana.
- Tudsz nekem ilyesmivel szolgálni? – kérdeztem.
- Naná! Ez meg micsoda kérdés? Egy lány, akinek nincsen hajformázásra alkalmas készítménye, nem lány.
- Kérlek, bocsáss meg, hogy azt feltételeztem rólad, hogy nincs a birtokodban hajlakk, Gyönyörű hölgyem! És kérlek nagyon gyorsan add ide nekem, hogy normálissá és kacsafarok-mentessé varázsolhassam a hajamat – csókoltam meg a kezét.
- Nos... rendben van, Lovagom – szállt be a játékomba. – Bár megjegyezném, hogy meglehetősen tetszel nekem ilyen gyűrötten.
- Ó, igen? – kérdeztem, igyekezve tovább játszadozni, és figyelmen kívül hagyni a kijelentésére élénkebbé váló testrészeim – egyáltalán nem helyénvaló – követeléseit.
- Nagyonis – suttogta egészen közel hajolva hozzám, a kezével az arcomat simogatva. Belehajtottam a fejemet a simogatásába, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem törődtem semmivel, csak élveztem a perc varázsát.
- Gyönyörű hölgyem! – suttogtam. – Még lógok Kegyednek egy „jó reggelt” csókkal.
- Nem napolhatnánk el addig, amíg megmosom a fogam? – kérdezte óvatosan, rémülten szakadva ki a bolondozásból.
- Nos... Nem – suttogtam, majd a szájára hajoltam.

***

A reggeli vidám hangulatban telt. Miután rendbehoztuk magunkat, Dóri a konyhába ment, hogy összeüssön valamit, én pedig telefonáltam Andrisnak, kérve, hogy csatlakozzon hozzánk.

- Kicsim! – dugtam be a fejemet a konyhaajtón. – Andris kérdezi, hogy hozhatja-e a barátnőjét is. Helyes lány... és nem eszik sokat...
- Hé ezt hallottam! – méltatlankodott Andris a telefonba. Dóri mellém lépett és kivette a kezemből a moblit.
- Szia Andris! Igen. Szuper. Persze. Várunk titeket! Szai-szia!
- Mit főzöl? – tudakoltam. Áthajoltam a válla fölött és a pultra néztem. Kíváncsi voltam. Én és a gyomrom is.
- Tojásrántottát – fordította hátra a fejét, hogy megpuszilhasson.
- Az a kedvencem – vigyorodtam el, majd a nappaliba indultam.

***

- Szóval Fiam... Várod már az EB-t? – kérdezte apu.
- Egyre jobban. A fiúkkal úgy érezzük, hogy ez most tényleg nagyon jó csapat.
- Mit gondolsz? Milyenek az esélyeitek? – kérdezte Dóri apja.
- Nos... nagyon szép lenne az, amit a legtöbb rajongónk – és a szívünk mélyén talánmi is – reménykedik. De nem vagyunk őrültek. Tudjuk, hogy nem feltétlenül elég az, amit tudunk. Nem nagyon akarjuk számolgatni és becsülgetni, hogy meddig jutunk el. Már az is nagyon jó, hogy kijutottunk. Menetelünk, amíg menetelünk.
- Büszke vagyok rád fiam – veregette meg apu a vállamat. – Ez igazán becsületes vélemény volt. Remélem, a csapat nagy rész így vélekedik.
- A többség igen. Király Gabi biztosan. És hiába van az a tény, hogy Dzsudzsák a kapitány, Király szava és véleménye még neki is sokat jelent.
- Még mindig nem felhőtlen kettőtök kapcsolata?
- Nem. Ha rajtam múlna, változtatnék a dolgon, de nem csak rajtam múlik. ÉS ha valaki nem, akar, hát nem akar. Én sok mindent le tudok nyelni.
- Valahogy csak rendbe jön...
- Talán – jegyeztem meg halkan.

***

Nem tudom, mikor vettem részt olyan jó hangulatú, családi rendezvénynek minősíthető valamin, mint aznap reggel... vagyis inkább délelőtt. A reggelink igencsak kitolódott. Fél tizenegy körül kezdtük el, és háromnegyed tizenkettőkor még nem értünk a végére.

Dóri elővette az előző napi vacsora maradékait (cordon belu volt krumplipürével), sütött tojásrántottát, főzött kávét és teát... Kitett magáért.

Jó volt így együtt lenni... Dóri és az apja, Apu, Andris és Réka, a barátnője... Jó kis csapat volt ez így. Csak kicsit csonka. Nem tudom, hogy másnak is eszébe jutottak-e olyan komor gondolatok, mint nekem. De én egyszerűen nem tudtam figyelem nélkül elsiklani afelett, hogy minimum két édesanya hiányzik az asztal mellől. Úgy gondoltam, rendbe szedem magam még azelőtt, hogy meggyilkolnám a nap hangulatát, ezért elnézést kértem és a fürdőszobába mentem.

Pár perc múlva halk kopogást hallottam.

- Bújj be!
- Csak én vagyok – dugta be szőke fejecskéjét Dóri.
- Gyere – nyújtottam ki a karom. Odajött hozzám, és átölelt.
- Mi a gond? – kérdezte. Már nyitottam volna a szájam, hogy azt mondjam „Semmi”, de a szájamra tette az ujját. – Ne lódíts! Láttam rajtad, hogy valami nem oké.
- Jó... Bevallom, tényleg volt egy kis bajom, de csak egyéni szocprobléma.
- Kérlek mond el! Nem szeretem, ha bánatos vagy – puszilt meg.
- Csak egy keserű gondolat volt... Eszembe jutott, hogy egyikünk anyja sincs ma velünk.
- Nekem is eszembe jutott. De... megpróbálok nem törődni vele. Olyan jó így együtt.
- Szerintem is – simogattam meg a vállát.
- Áthívtam délutánra Nagy Ádit, meg a barátnőmet Millit. Szalának is szólhatnál. Csapunk egy bulis délutánt.
- Meghívtad Ádit? Akkor Szala sem maradhat el. Azonnal szólok neki – élénkültem föl. – Lehet, hogy ő is akarna barátnőt hozni, bár... nem tudom, van-e neki éppen...
- Ha van, nyugodtan hozza el!

Egy pillanatig csak mosolyogva nézett, majd nyomott egy rövid puszit a számra és elindult kifelé.

- Megyek főzni. Ha ennyien leszünk, nem ártana ha összedobnék valami normális ebédet...bár már majdnem dél van és csak most reggeliztünk, szóval lehet, hogy csak vacsora lesz belőle, de akkor is összedobok valamit... és sütit is kéne sütnöm... és
- Nyugi Kicsim! Ne bomolj! – nevettem fel.
- Teljesen nyugodt vagyok! – vigyorgott rám. – Csak imádom a vendégeket!

***

- Zolikám! – toppant be Nagyi. – Mondtam már, hogy zseniális barátnőd van? Mindegy, most mondom.
- Nana, Ádi! Te csak ne nevezd zseniálisnak – lóbáltam meg felé az ujjamat. Persze játék volt az egész.
- Jól van, jól van! Ne légy féltékeny! Nem ő az esetem.
- Van neked egyáltalán eseted? – nevettem fel.
- Persze, hogy van. Például az a cuki, fekete hajú lány, ott az asztalnál.
- Milli?
- Igen, ő. Nagyon édes, nem? – kérdezte ábrándos tekintettel.
- Nem igazán tudom megítélni. Számomra egyetlen édes lány létezik, és ő itt jön el mellettünk – vigyorodtam el, és átöleltem az éppen egy tálca sütit szervírozó Dóri derekát.
- Széptevő! – öltötte rám a nyelvét, majd folytatta az útját a nappaliba.
- Szóval...? – fordultam vissza Ádihoz.
- Szóval tetszik. És Dóri tegnap írt egy üzenetet, amiben az állt, hogy Milli szívesen megismerkedne velem. Mármint... úgy...
- Hátakkor... mi tart vissza?
- Az, hogy... izé... Ez a lány tényleg nagyon helyes. És... volt már pár csaj, akikkel együtt voltam, de az nem volt jó. Ezt viszont... úgy akarom csinálni, hogy jó legyen. Akárhogyan kell is jól csinálni.
- Szép célok – mosolyodtam el. – Tudod már, hogyan látsz hozzá a megvalósításukhoz?
- Először is odamegyek hozzá, és beszélgetek vele – jelentette ki határozottan. Majd bizonytalanabbul folytatta. – Nem jönnél oda te is? Talán... talán könnyebb lenne, ha te is ott lennél. Meg Andris... és a lányok...
- Tehát szeretnél baráti beszélgetésnek beállítani egy flörtölési kísérletet? – vigyorogtam kajánul.
- Igen...
- Sajnálom, de ebben nem segíthetek – tártam szét a karomat.
- Ezt egyedül kell csinálnom, ugye? – kérdezte.
- Bezony – bólintottam. Aztán átkaroltam a vállam, és közelebb húztam, hogy a fülébe súghassak. – Viszont akármit is szeretnél tenni, szerintem tedd meg még azelőtt, mielőtt Szala ideér. Mert őt nem nagyon fogja érdekelni, hogy te akartad a csajt. Most éppen nincs senkije.
- Akkor megyek és... és megpróbálok nem bolondot csinálni magamból.
- Ez a beszéd! – veregettem vállba, majd keresőtúrára indultam a lakásban. Túl régóta nem láttam már a barátnőmet.

Sziasztok!

El is készültem az újabb fejezettel.

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi:

Dóri