15. Fejezet

Ébren voltam már, de a szemeimet még nem nyitottam ki. A levegőben a reggel hangjai úszkáltak, néha-néha betévedve a fülembe. Madárcsicsergés, a város zúgása, kutyaugatás... és Zoli szuszogása.

Ez utóbbi hang a fülemhez egészen közel hallatszott. Olyannyira közel, hogy a szele cirógatta a fülcimpámat. Elmosolyodtam, aztán picit mocorogni kezdtem, hogy kinyújtózhassak. Persze mindezt óvatosan, vigyázva, hogy ne ébresszem fel a még alvó szerelmemet, hiszen a meccs után szüksége volt pihenőre.

Kinyitottam a szememet és rápillantottam az ágyunkhoz közel álló beépített szekrény egészalakos tükrére. A tükörből egy kócos, kissé gyűrött és eszméletlenül buggyantidiótán vigyorgó én nézett vissza. Nagyon úgy festettem, mint akit jó alaposan végigcsókolgattak az éjszaka folyamán. A mosolyom köbö szétrepesztette a fejemet és ahogy régi filmkockaként lepörögtek előttem az éjszaka képei, csak még szélesebb lett. Belepirultam az emlékekbe és kis híján elbújtam a saját tükörképem elől is.

Mindig a szégyenlősebb típusú lányok közé tartoztam. És ezen az sem változtatott, hogy lett egy barátom, aki valljuk be őszintén, szereti az egész világnak mutogatni, hogy mennyire szeret, ami igazából őrülten cuki, meg romantikus meg minden, de néha-néha feszélyez is.

Most, hogy megtörtént a Dolog (nem, még a gondolataimban sem tudtam a nevén nevezni anélkül, hogy az öngyulladás közelébe kerültem volna), úgy éreztem, hogy egy jel került rám, amiből mindenki tudni fogja, hogy mi történt közöttünk. Szinte meglepetésként ért, hogy nem fut körbe a homlokomon tízezer kilométerről is látható neonfelirat, ami tudatja a világgal, hogy mi történt velem.

Mondjuk a mosolyomat szemlélve konstatáltam, hogy az is van olyan, mint egy neonreklám.

Minden szégyenlősségem ellenére úgy éreztem, addigi életem legeslegszebb és legeslegjobb éjszakája áll mögöttem. Zoli csodálatos volt, ami mondjuk nem lepett meg, hiszen az élete és a kapcsolatunk minden terén felülmúl minden képzeletet, és ő a szőke herceg fehér lovon, meg az én romantikus lovagom meg minden más...

Hjaj, egy szóval csodálatos volt minden. Ahogy fölém hajolt, ahogy feloldotta az idegességemet, az óvatossága, amivel elérte, hogy olyan biztonságban érezzem magam a karjaiban, mint még soha, a szívmelengető szavai, amikkel többször is biztosította az irántam érzett őszinte szerelmét... 

Igazán boldog voltam, hogy nem szaladtam fejjel a falnak, hanem megvártam amíg mindennek eljön a maga ideje... és amíg rám talál Ő.

Tudom, hogy egy éjszaka után nem feltétlenül tanácsos olyan álmokba ringatni magunkat, amik korántsem teljesen biztosak még, de én igenis úgy éreztem, hogy soha senkit nem leszek képes úgy szeretni, mint az én egyetlen focistámat. Ott és akkor határoztam el, hogy jöhet akármi az életben, nekem akkor is ő lesz és ő marad az igazi.

Zoli karja - amely addig satuként tekeredett a derekam köré összevissza préselve szegény belső szerveimet - hirtelen egy egészen picit megmozdult, ami kirángatott boldog-komoly gondolataim gyűrűjéből. Az éjjeliszekrényen fekvő telefonom felé nyúltam és megnéztem az időt. Délelőtt fél tizenegy volt. Biztos voltam benne hogy a szerelmem hamarosan felébred, és bár tudtam, hogy mindennél jobban szeret engem, szükségét éreztem egy fogmosásnak és némi fésülködésnek.

Lehet, hogy a filmekben az ágyjelenetet követően a színésznők tökéletes sminkkel és hajjal ébrednek fel, de ezt akkor sem tartottam túlságosan valósághűnek, amikor még nem tudtam, hogy milyen érzés felébredni egy való élet beli ágyjelenetből.

Nem tudom, milyen technikával, de kiszabadítottam magamat Zoli karjai közül és a szobánkhoz tartozó fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol elintéztem mindent, amit szükségesnek éreztem, majd elindultam vissza a szobába.

*Stibi szemszöge*

Arra ébredtem föl, hogy Dóri nincs mellettem. Az édes álom fél pillanat alatt kiröppent a szememből és átadta a helyét az idegességnek.

Mert amilyen vagyok, amikor nem találtam magam mellett a gyönyörűségesen tökéletesen csodálatos barátnőmet, akkor még véletlenül sem arra gondoltam, hogy kiszaladt a mosdóba, vagy lement a szálloda éttermébe inni egy kávét, hanem arra, hogy valamit mégis elszúrtam (bár ennek semmi jelét nem adta, sőt...) és elijesztettem őt magamtól.

Hihetetlenül megkönnyebbültem hát, amikor megmoccant a fürdőszoba kilincse és kilépett az ajtón Dóri.

- Jó reggelt! - szaladt körbe egy minden bizonnyal borzalmasan idióta vigyor a fejemen. 

- Jó reggelt! - mosolygott rám Dóri. És természetesen az ő mosolya egyáltalán nem volt idióta. Inkább fenomenálisan gyönyörű. Beragyogta az egész szobát.

- Minden oké? - kérdeztem, csak a biztonság kedvéért.

- Úgy nézek ki, mint akinek valami baja van? - kérdezte nevetve.

- Most, hogy mondod, inkább úgy nézel ki, mint akinek minden problémája az a hihetetlen mennyiségű boldogság, amit ha megpróbál magában tartani, akkor egyszerűen szétrobbantja. Viszont ez baromi széppé tesz - feleltem még mindig mosolyogva.

- Imádom az ébredés utáni bókjaidat - suttogta, miközben odajött hozzám és az ölembe ült.

- Csak az ébredés utániakat? - kérdeztem halkan, egészen közel hajolva a szájához. Szerettem játszadozni, évődni vele, de szájából kiáramló és az én szájamat simogató lehelete majdnem elcsábított valami másra.

- Természetesen nem. Az összeset imádom - puszilta meg a szám sarkát. - De tudod mit imádok még a bókoknál is jobban?

- Na mit? - tettem fel a kérdést, rekedten a vágytól, hogy végre megcsókolhassam.

- Ezt - suttogta, majd a számra tapasztotta az övét.

***

Elég sok időbe telt, mire összeszedtük magunkat és elindultunk a városba, amit egyrészt sajnáltam, mert így nem sok esélyt láttam arra, hogy mindent megmutassak Dórinak, amit akartam, másrészt viszont egyáltalán nem bántam, mert nem igazán elleneztem azokat a dolgokat, amik miatt késlekedtünk.

Valahogy úgy éreztem, hogy Dóri merészebb lett a nagy éjszakánk után. Még akkor is, ha a füle hegyéig rákvörössé pirult valahányszor utalást tettem a mögöttünk álló eseményekre. Nagyon szerettem az én kis szöszi barátnőmet. Korábban is elkezdett növögetni bennem a gondolat, hogy esetleg ő végre az a lány, akivel le tudom élni az egész életemet, most viszont egészen határozottan tudtam ezt.

De azt is tudtam, hogy okosnak kell lennem, nehogy túl korai legyen neki az én érzéseim komolysága és amiatt fusson el, hogy még nem áll készen a dolgokra, amiket a nyakába szerettem volna zúdítani.

Pedig de szívesen megkértem volna a bordeaux-i szobánk padlószőnyegén térdelve!

Az általam tervezett közös reggeliből - a minket hátráltató dolgoknak hála - végül közös ebéd lett, amit egy általam korábban már kinézett, hangulatos, viszonylag félreesőbb éttermecskében fogyasztottunk el. A helységbe lépve mosolyogva köszöntem az egyik pincérnek és nagyon örültem neki, hogy Dóri nem tud franciául, ezért gondtalanul megbeszélhettem a pincérrel az előre egyeztetett meglepetésemet.

Leültünk enni, de hogy őszinte legyek fogalmam sincs, mit ebédeltünk. Az emlékeimben csak az maradt meg, hogy milyen szép volt Dóri az egyszerűen felkontyozott hajában és halványrózsaszín, csipkés ruhácskájában. Miután befejeztük az ebédet (ami közben teljesen érdektelen dolgokról beszélgettünk), jeleztem a pincérünknek, hogy fizetnék, aki bólintott, majd egy egészen apró kacsintást küldött felém, ami azt jelezte, hogy minden oké a meglepetéssel. Az apró gesztus tényleg alig volt észrevehető, sasszemű barátnőm azonban mégis kiszúrta.

- Hogy milyen szemtelen ez a pincér! - fordult felém méltatlankodva. - Láttad, hogy rám kacsintott? Nem elég egyértelmű neki, hogy ki ül mellettem?

- Ugyan, Kicsim! - legyintettem. - Biztosan csak a szemébe ment valami.

- Igazad lehet - mosolyodott el. - Amúgy meg kit érdekel, hogy hová kacsintgat? Engem úgysem érdekel más rajtad kívül - puszilta meg az arcomat. - Amúgy minden rendben? Kicsit idegesnek tűnsz.

- Persze, minden oké - feleltem egyszerűen, miközben a farmeromba töröltem izzadó tenyeremet. A fenébe ezzel a hülye idegességgel. A végén még lebuktat.

Hamarosan megjelent az asztalunk mellett a pincér egy kártyaleolvasóval és a számlánkkal. A tálcán emellett volt még egy kisebb méretű, vörös rózsákból kötött csokor és egy ékszerdoboz is.

Nem tudom, hogyan, de megálltam, hogy Dórira nézzek mielőtt fizetnék. Miután rendeztem a költségeket, felé fordultam, és könnyektől nedves szemeibe néztem.

- Ez a tiéd intettem az asztalunkra helyezett tálca felé.

- Kinyithatom? - kérdezte suttogva és a dobozka felé nyúlt.

- Hát persze Kicsim - mosolyogtam rá és lágyan megsimítottam a karját.

- Te jó ég! Ez gyönyörű! - suttogta, amikor megpillantotta a sötétkék selyempárnán pihenő egyszerű ezüstkarkötőt. - Mindig hordani fogom!

- Úgy legyen - villantottam felé a lehető legszerelmesebb mosolyomat, és az ékszerért nyúltam, hogy felcsatoljam a csuklójára.

- Jaj, Édes! Annyira nem kellett volna! - emelte fel a csokrot és a rózsák közé temette az arcát. - Elkényeztetsz.

- Hajlamos vagyok rá - vontam vállat szégyenlősen mosolyogva. Dóri pedig - tőle meglepő módon figyelmen kívül hagyva a köröttünk lévő forgalmas teret - hozzám hajolt és olyan csókot adott, ami minden pénzt megért volna, ami ezen a világon van.

- Ezt miért kaptam? - kérdeztem levegő után kapkodva, teljesen a csók hatása alatt állva.

- Hajlamos vagyok rá - vonta meg a vállát egy édes mosoly kíséretében.

Erre nem feleltem, csak felálltam és felé nyújtottam a kezemet, jelezve hogy kövessen, majd kézen fogva elindultunk a napfényben fürdő város utcáin.