5. Fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, hogy csak most hozom a részt, de elég zsúfoltak voltak a napjaim mostanság.
Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek, hogy a nyaralásból hazatérve ezer megtekintés (!!!) fogadott a blogon! Ez azt jelenti, hogy hamarosan számíthattok egy kis NYEREMÉNYJÁTÉKra, szóval figyelgessétek az oldalt, meg a facebookos csopit!

Na... nem dumálok tovább. Jöjjön a várva-várt fejezet, amelyben Stieber Zoltán ismét személyesen jelenik meg.

Peregtek a napok. Egyszer csak arra eszméltem, hogy elvonult a tél (bár február utolsó heteiben még megajándékozott minket egy adag hóval) és kitavaszodott. Persze ez nem jelentette azt, hogy meleg van. Hiába sütött egyre többet a nap és hiába ébredezett minden, még mindig orrfagyasztó hideg volt.

A napirendem eléggé megváltozott a Stibivel való ominózus találkozásom óta. Eleinte nem volt jellemző rám az egyetemisták „bagoly” életmódja, de amióta rámírt facebook-on, minden felfordult egy kicsit. Általában az óráim után hamar a koleszba siettem, és igyekeztem mindent megtanulni estig, mert minden este nyolc-fél kilenc körül rámírt Stibi, és általában tizenegy-fél tizenkettőig csetelgettünk.

Tulajdonképpen sosem volt igazán témája a beszélgetéseinknek. Csapongtunk össze-vissza a velünk történő dolgok között, és egyre jobban megismertük egymást. Mióta a focista számomra kibújt a sportújságok posztereiből, óriásira nőtt a szememben. Immár nemcsak tinilányos rajongás volt amit iránta éreztem, hanem nagyrabecsülés és tisztelet. Zoli rengeteget mesélt arról, hogy mennyit jelent neki a családja, a testvére Andris és a legjobb barátai (a magyar válogatottból Szalai és Nagy Ádám, és valami Günter a nürnbergi csapatából). Nagyon tetszett benne, hogy a sportolói karrierje mellett is igyekszik minél több időt a szeretteivel tölteni.

Az, hogy ő teljesen megnyílt nekem, és olyan dolgokat mondott el magáról, amiket csak a hozzá legközelebb állóknak szokott, engem is arra ösztökélt, hogy mutassak meg minél többet magamból. Azt vettem észre, hogy rengetegszer lépek ki úgy az egyetemről, hogy magamban listázom azokat a dolgokat, amelyeket este elmondok Zolinak. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyire érdeklek egy nálam jóval idősebb férfit. Nem mondom, hogy beleszerettem a kedvenc sportolómba, de határozottan éreztem, hogy rózsaszín fellegek között lebegek.

***

Átlagos péntek délután volt. Mivel anyu nem volt otthon (újabb üzleti út), apu pedig haveros hétvégét tartott (ami abból állt, hogy összeültek a barátaival és néhány sör mellett átbeszélték a sportéletet), úgy döntöttem, nem megyek haza hétvégére.  Lau viszont sajnos hazament, ezért egyedül maradtam aprócska szobánkban. Így viszont nem siettem sehová és nem függtem senkitől, úgyhogy vettem magamnak egy kis csokit,és felkészültem egy magányos-sorozatnézős hétvégére.

Már éppen kapcsoltam volna be a laptopomat, hogy keressek egy jó kis évadot a Big Time Rush-ból, amikor megszólalt a telefonom. Arra számítottam, hogy vagy a szüleim, vagy a barátnőim fognak keresni, ezért kis híján leejtettem a mobilt (szegény egyre többször repült ki a kezemből), amikor a kijelzőre pillantva a Stieber Zoltán nevet láttam (igen, mobilszámot is cseréltünk).

-          Szi-szia – szóltam bele ostobán dadogva.

-          Szia Dóri! Ugye nem zavarlak? – kérdezte.

-          Nem-nem. Mondd csak nyugodtan!

-          Csak azért hívlak, mert Szalai és Nagy Ádám bulizni akarnak ma este, ezért nem leszek neten. Ne várj rám fölöslegesen.

-          Köszönöm, hogy szóltál – feleltem mosolyogva. Csak magamban tettem hozzá, hogy ez mennyire cuki dolog már. – Jó szórakozást estére!

-          Köszönöm! És... – tétovázott egy pillanatig – Azt szeretném még kérdezni, hogy van-e már programod a hétvégére...

-          Még... még nincs – hebegtem miközben legyezni kezdtem magam a kezemmel, és belül vadul sikítoztam, hogy „úristenúristen”. – Viszont apuéknak programja van, úgyhogy nem mentem haza.

-          Hm... Kár – jött a felelet. – Pedig nagyon szívesen találkoztam volna veled. Mit szólnál, ha meglátogatnálak? Veszprémben tanulsz, ugye?

-          I... igen – nyökögtem. Szívesen találkozna velem??? – Nagyon örülnék neki, ha találkozhatnánk holnap. De le fogsz tudni vezetni Veszprémig, ha este bulizol?

-          Mivel most azért lesz rám szükség a buliban, hogy vigyázzak, nehogy valami őrültséget csináljanak a haverjaim, és hazafuvarozzam őket, amikor kidőlnek, így valószínűleg igen. – Hallottam a hangján, hogy nevet.

-          Oké. Akkor várlak holnap.

Még megmondtam neki a kolesz címét és megbeszéltük, hogy délelőtt tizenegy körül itt van, elköszöntünk. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy már letette a telefont, őrült, visítozós, boldog ugrálásba kezdtem a szobám közepén. Amint az eufórikus öröm tovatűnt,v éles váltással következett az S.O.S-hangulat, amit csak Lau vagy Milli tudott orvosolni. Mivel nem tudtam választani, hogy kettejük közül melyik segítségét kérjem (sőt úgy gondoltam, hogy többen többre megyünk), bekapcsoltam  Skype-ot, és reméltem, hogy mindketten elérhetőek lesznek.

-          Helló Csajszi! – jelent meg Lau arca a képernyőn.

-          Halika! – érkezett meg Milli is. – Konferencia van?

-          Jaja – feleltem. – Súlyos S.O.S. van! Mindkettőtökre szükségem van!

-          Na! Mondd! – mondták szinte egyszerre.

-          Stibi meglátogat holnap – robbantottam fel a témabombámat.

-          Vááááá! Ez de jó! – visította Lau.

-          Tudtam! Tudtam! TUDTAAAM! – sikított Milli is. – Gratulálok!

-          Nos... ez valóban jó, de fogalmam sincs, mit kell most csinálnom – avattam be őket a problémámba. – Nem tudom, mit vegyek fel, hogyan viselkedjek... Meg úgy amblokk... Fogalmam sincs, mi legyen most!!!

-          Először is nyugodj le – tanácsolta Milli.

-          Nagy levegő, Dóri, nagy levegő – bólogatott Lau is. – Nem lehet baj, hiszen itt van veled Milli a zseniális stylist, és én, a viselkedés-szakértő

-          Okké – vettem mély levegőt. – Akkor halljuk először a stylist-ot. Milli?

-          Szerintem ne görcsölj. Vegyél fel valami átlagos cuccot, amit minden nap hordasz. Legyen csinos, de semmi túlzó. A sminkkel ugyanez.

-          Hát jó – próbáltam ötletelni. – Akkor felveszem a bordó csőnadrágomat, egyszerű fekete felsővel, bordó sállal, fehér csizmával és fehér kabáttal. Az jó lesz?

-          Abszolút! – bólogattak mindketten.

-          Smink semmi extra. Alapozó, spirál, szájfény.

-          Megy ez neked! – kiáltotta Milli.

-          Jó. Kinézet megvan. Most jössz te Lau – néztem a másik lányra. – Hogy kell viselkedni egy ilyen random találkozós akármin?

-          Úgy, ahogy mindenkivel viselkedsz. Tudjuk rólad, hogy nagyszerű, közvetlen, energikus lány vagy. Add magadat. Ha valami szerepet játszol, azt előbb-utóbb úgyis megtudja. Ha viszont adod önmagadat, akkor azt ismeri meg, aki igazából te vagy.

-          A zavar megengedett?

-          Meg – nevetett rám. – És készülj arra, hogy esetleg ő is cukin zavarban lesz – kacsintott rám.

-          Rendben vagy? – kérdezte Milli.

-          Igen. Köszönöm. Most úgy érzem, meg tudom csinálni.

-          Hát persze, hogy meg tudod csinálni! – kiáltotta Lau.

-          Minden a legnagyobb rendben lesz! – kontrázott Milli is.

-          Még egyszer köszi Lányok! Fogalmam sincs, mi lenne velem, ha nem lennétek!

Miután elköszöntünk, úgy gondoltam, nincs nekem szükségem sorozatokra. Inkább lefeküdtem, mert szerettem volna kipihent és friss lenni másnap. Na meg az is benne volt, hogy úgy éreztem, minél előbb fekszem le, annál előbb jön el a reggel.

***

A másnap reggelem kissé szívbajosra sikeredett. Hiába terveztem meg mindent este, olyan érzésem volt, hogy semmi nem fog összejönni.

Amikor rávettem magam, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy ovis, bújjak ki a paplan alól, és készüljek el, akkor meg túl gyorsan megvoltam mindennel. Viszont nem akartam levetkőzni, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi van, ha előbb jön és én még csak akkor veszem fel a kabátomat. Azonban télikabátban álldogálni egy fűtött szoba közepén, megint nem olyan jó.

Végül úgy döntöttem, hogy jót fog tenni a zavaros gondolatoknak egy kis friss levegő, ezért már háromnegyed tizenegykor kint szobroztam a kolesz előtt. Leültem egy padra és annyira elmerültem a meglehetősen kaotikus belső világomban, hogy csak arra eszméltem fel, hogy két farmerba bújtatott láb áll meg előttem. Lassan felemeltem a fejemet, mire nagyszerű látvány tárult elém.

Stieber Zoltán meglehetősen szexi jelenség volt így életnagyságban: tökéletes „focistaséró”, kedvesen mosolygó zöldes szemek, sötétszürke szövetkabát, sötétkék sál, lazán zsebrevágott kezek, farmernadrág és bakancs... Biztos voltam benne, hogy látványosan csorog a nyálam.

-          Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. – Régóta ücsörögsz itt?

-          Jó reggelt! – viszonoztam a köszönését. – Nemrég jöttem ki.

Amikor felálltam, kicsit bénáztunk, mert én meg akartam ölelni őt, ő viszont puszit akart adni az arcomra. A végeredmény valami kaotikus kar-láb-arc költemény lett, ami mindkettőnket nevetésre késztetett.

-          Ezt még gyakorolnunk kell – jegyezte meg nevetve Zoli.

-          Hát ja – értettem egyet. – Mit szeretnél csinálni?

-          Őszintén? Nem igazán tudom – nevetett saját magán. – Az az igazság, hogy szerintem körülbelül négyéves koromban jártam utoljára Veszprémben, ezért nem igazán tudom, mit lehet itt csinálni. Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egy kicsit, aztán ihatnánk valahol egy kávét, vagy valami ilyesmi... – fejezte be sután.

-          Állatkert? – kérdeztem. – Ott sétálni és kávézni is lehet.

-          Támogatom az ötletet. Úgyis imádok állatkertbe menni.

-          Tényleg? – nevettem fel.

-           Nehéz elképzelni?

-          Kicsit – mosolyogtam.

-          Megértem – vigyorgott rám, aztán körülnézett. – Merre megyünk?

-          Arra – mutattam a buszmegálló irányába.

-          Mehetünk kocsival is, ha gondolod.

Így történt meg az, hogy életemben először (de korántsem utoljára) beültem Stieber Zoltán kocsijába. Az út alatt nem sokat szóltunk egymáshoz azon kívül, hogy mondtam neki, merre kell mennie. Mindketten saját magunkkal voltunk elfoglalva.

Miután megvettük a jegyeket, céltalanul kezdtünk lézengeni az álmoskás napfénybe burkolt állatkertben.

-          Milyen volt a tegnapi buli? – kezdtem beszélgetni.

-          Nagyinak és Szalának eseménydús, nekem pedig kínos – felelte és halkan felnevetett. Imádtam, ahogy nevetett.

-          Azért látom túlélted – mosolyogtam rá, miközben sebesen igyekeztem másik témát keresni. – És... hogy telnek mostanában a napjaid?

-          Nos... nagyjából ugye tudod, mi történik velem – utalt arra, hogy minden este beszélünk. – Közeledik az Eb, Storck vérszemet kapott és elhatározta, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a csapatból, amin belül dúlnak a különféle belső harcok... Nagyjából ennyi.

-          Belső harcok? Én azt hittem, hogy egy focicsapatban tökéletes az összhang.

-          Úgy kéne lennie – bólintott komoran. – De felőlem Storck akár fejre is állhat, én akkor sem tudom megkedvelni Dzsudzsákot. Pontosabban... nem tudom megkedveltetni magam vele.

-          Ő a legnagyobb problémád?

-          Igen. Rettenetesen összeférhetetlen ember. Nagyon nehéz vele együtt dolgozni. És az is nehéz, hogy én egyáltalán nem akartam, hogy klikkesedjen a csapat, de az, hogy Dzsudzsi gyakorlatilag utál engem, széthúzáshoz vezet.

-          Miért utál?

-          Nem tudom – sóhajtott gondterhelten. Teljesen elkomorodott.

-          Bocsáss meg, nem akartam, hogy ilyen kellemetlen témáktól beszéljünk – szabadkoztam.

-          Nincs harag – mosolygott rám. – Mesélj valamit te!

-          Oké – feleltem és belekezdtem valamibe. Már nem is emlékszem, mi volt az.

Mindössze annyi emlékem maradt meg arról a március tizennyolcadikáról, hogy nevetgélve sétálunk a friss, tavaszi napfényben.

4. Fejezet

-          Jaj, de cukiiiii! Meséld el még egyszer! Légyszi, légyszi, légysziii!!! Ezt tuti hallanom kell még! – sikongatott Lau a szobánkban. Kicsit de ja vu érzésem volt, hiszen csupán egy napja történt, hogy Millinek meséltem ugyanazt a sztorit.

-          Muszáj? – sóhajtottam föl.

-          Naaa – nyafogott. – Olyan cuki sztori! Főleg az, hogy BEJELÖLT. Csupa-csupa nagybetűvel!

Hát igen. A történetnek a „bejelölős” pontja abszolút kivágta a biztosítékot drága barátnőimnél. Meg nálam is.

Kemény két óra álmatlanságomba telt, hogy eldöntsem: visszajelölöm.

De visszajelöltem. És másnap reggel már rám is írt. Igaz, hogy csak azt, hogy „Jó reggelt!” meg azt, hogy köszöni, hogy visszajelöltem, de nekem – vagy legalábbis a „dühítőenromantikusésnemegyszerkibírhatatlan” énemnek – ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy elkezdjen kombinálni, rózsaszín álmokat kreálgatni, meg ilyenek, valamint idegesítő mosolyt varázsolt az arcomra.

Olyan mosolyt, ami természetesen nem kerülte el Lau figyelmét, amikor vasárnap délután visszatértem a veszprémi koleszba.

-          Igen, nagyon cuki sztori – feleltem hosszú hallgatás után. – Csak félek, hogy a vége minden lesz, csak rózsaszín nem.

-          Ugyan már! – intett le barna hajú barátnőm. – Szerinted hány lány mondhatja el magáról, hogy egy irtócuki sportoló bejelölte?

-          Az a baj, hogy azt hiszem, nagyon is sok ilyen lány van. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak alkalmi barátnőnek kellenék neki. Olyan, akit vagy eldob, amint megtörtént a dolog, vagy szédít egy-két hétig és csak aztán ejti pofára.

-          Ó értem! – esett le neki a dolog.  – Kinéznéd ezt Stibiből?

-          Nem tudom – nyögtem. – Az a baj, hogy inkább azt nem tudnám elképzelni, hogy valami mást akar tőlem

-          De mi van, ha mégis?

-          Passz – motyogtam. Aztán felálltam az ágyamról, és elkezdtem felöltözni. – Bocsi, de nagyon úgy érzem, hogy szükségem van egy kis egyedüllétre, és arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Elmegyek sétálni egy kicsit.

-          Rendben – mosolygott rám Lau.

***

A hóval borított, lámpafényben úszó utcákon sétálgattam. Lábaim automatikusan vittek a kedvenc helyem – egy aprócska, többnyire csendes park – felé. Leültem a kedvenc padomra, a térdemre könyököltem, és elmerültem a gondolataimban.

Akármennyire is szerettem volna legalább egy kicsit száműzni a fejemből kedvenc focistámat, nem sikerült. Hiába kezdtem el újabb és újabb témákon gondolkozni, valahogy mindig kilyukadtam Stiebernél.

Már a koleszban éreztem, hogy nagy valószínűséggel „versírós” hangulatba fogok kerülni kis sétám során, ezért készültem, és magammal vittem az egyik írós füzetemet a sok közül. Nem tévedtem. A gondolataim elég rövid idő alatt annyira felduzzadtak, hogy egyszerűen kitörtek belőlem. Tollat ragadtam hát, és lefirkantottam a sorokat.

Összeszorít valami belül.
Bizonytalanság és félelem íze van.
Mérgezi a lelkem egy rakás gondolat.
Mind azt kéri: Álmodj!
De álmodni én nem merek.

Nem szeretnék darabokra hullani amikor felébredek.

Hat rövid sor volt csupán, mégis teljességgel tükrözte azt, amit éreztem. Hinni akartam benne, hogy Stieber nem csak azért érdeklődik irántam, hogy egy éjszaka után eldobjon, mint valami használt rágót, vagy papírzsepit, de egyszerűen nem tudtam. Nem akartam én len ni az x-edik csaj, akit behálóz a cuki macskaszemeivel, és sármos mosolyával, aztán nem kell neki többé.

Nagyon féltem ettől.

Ugyanakkor attól is féltem, hogy mi van akkor, ha mégis komolyan gondolja, én pedig egy életre elvágom nála magamat, mert a hülye előítéleteimre hallgattam.

Bonyolult helyzet volt.

Olyan, amibe észrevétlenül gabalyodtam bele.

És olyan, amiből sehogy nem voltam képes kigabalyodni.

Hirtelen megrezzent a zsebemben a telefon. Biztos voltam benne, hogy Lau írt rám, hogy „hol a francban vagyok, aggódom érted”, ezért teljesen érthető volt, hogy elejtettem a mobilomat, amikor megláttam, hogy ki a feladó.

/Üzenetváltás/

Stieber Zoltán: Szia! Mizújs?

Dorottya Hidasi: Szia! Öööö... Mi lenne?

Stieber Zoltán: Semmi. Csak gondoltam, megkérdezem, hogy vagy, meg ilyenek... Bocsi, ha esetleg megzavartalak valamiben.

Dorottya Hidasi: Nem zavarsz. Csak megleptél. És amúgy kedves dolog, hogy érdeklődsz. Kérdésedre válaszolva pedig, köszönöm, jól vagyok. Veled mi van?

Stieber Zoltán: Most lett vége az edzésnek. És gondoltam, jó lenne beszélgetni egy kicsit valakivel.

Sóhajtottam, miután elolvastam az üzenetet. Szinte azonnal megfogalmazódott a fejemben egy válaszötlet, de nem egészen voltam biztos abban, hogy el is akarom küldeni. Egy ideig idegesen malmoztam az ujjaimmal, aztán begépeltem a szavakat, és hatalmas sóhajjal hagytam elveszni őket a világháló bugyraiban, hogy néhány másodperc múlva megérkezzenek a szöszi focistához.

Dorottya Hidasi: Valakivel vagy... vagy mondjuk velem?

Stieber Zoltán: Hát... az igazság az, hogy konkrétan veled szerettem volna beszélgetni.

Ezt a mondatot olvasva szegény telefonom majdnem újra a hóban landolt. Az arcomra megint kiült az a hihetetlenül széles vigyor, félresöpörtem a zavaró gondolatokat és megérintettem a kijelzőt.

Hát jó! – gondoltam. – Akkor beszélgessünk.

Hát sziasztok!

Gondoltam, kedves leszek, és nem megyek el úgy táborozni, hogy rész nélkül hagylak titeket.

Elnézést kérek, ha egy kicsit összevissza lett.

Jó olvasást!

Dóri

Közérdekű

Figyelem, figyelem!

A blog Facebook-on is elérhető, az alábbi linken:

Csak Egy Rajongó (Stieber Zoltán FF)

3. Fejezet

- És akkor most tegezed? Fúúú! Meséld el még egyszer! - kérte Milli, immár sokadjára. A Corvinus Café-ban ültünk éppen, szombat este. És ugyan telefonon keresztül vagy százszor elismételtem az egész sztorit, drága barátnőm egyszerűen nem tudta megunni azt.

- Igen. Tegezem. Vagyis... inkább próbálom, de egyelőre nem nagyon megy, úgyhogy tegnap este inkább kerültem a megszólítást. Az egészet pedig nem mesélem el újra, mert egy: már rojtosra dumáltam a szájam, kettő: neked is biztosan van mesélni valód - próbáltam témát váltani. - Mi van például azzal a sráccal, akivel mindig összefutottál a könyvtárban?

- Vele? Ó kérlek, az már ezeréves történet. Elhívott randizni, nem jött be - összegezte röviden a dolgot. Akármennyire is szerettem Millit, a pasizási szokásaival nem tudtam egyetérteni. Soha. Nem volt olyan helyzet, hogy ne bolondított volna több csávót egyszerre, de igazán egyikkel sem jött össze. Voltak hosszabb (max. egy hónap) és rövidebb (mindössze néhány nap, esetleg egy-két hét) kapcsolatai, de mindegyiknek az lett a vége, hogy "ő nem akarja elkötelezni magát" és már jöhetett is a következő szerencsétlen áldozat. 

- Akkor most üresjárat van? - kérdeztem.

- Nem, nem, nem, nem, nem... Dehogy is! Abba belehalnék! - hadarta. - Van egy cuki pultossrác a lakásomhoz közeli Starbucksban, meg egy szépfiú, akivel egy edzőterembe járok... De még nem döntöttem el, melyiket választom... Majd kialakul.

- Nem gondolod, hogy lassan bele kéne vágnod egy komolyabb kapcsolatba? - tudakoltam óvatosan.

- Ugyan... Abban mi lenne az izgalmas? - kérdezett vissza. Én pedig úgy döntöttem, hogy ráhagyom a dolgot, az este további részében pedig inkább a tanulásról, egyetemről, az éppen kezdődő félévről és egyéb hétköznapi témákról csevegtünk.

***

Este tizenegy körül értem haza. Aput a tévé előtt találtam (alpesi sít nézett, de szerintem halálra unta magát rajta).

- Szia Kincsem! Jól szórakoztál? - kérdezte, amikor leültem mellé a kanapéra.

- Igen. Nagyon. Viszont nekem úgy tűnik, hogy te nem szórakozol olyan jól. Igazam van? - vigyorogtam rá.

- Ami azt illeti... igen. Valamelyik haverom említette, hogy sít nézni milyen jó, én meg gondoltam, hogy kipróbálom. De az az igazság, hogy csak annyit látok, hogy különböző pasasok leszánkáznak a hegy oldalán.

Tisztára, mint én és a foci. Csak annyit látok, hogy egy rakat őrült szaladgál egy labda után- gondoltam magamban, de hangosan persze eszem ágában sem volt kimondani.

- Nincs kedved filmet nézni? - kérdeztem inkább. - Láttam az előszobában néhány Mission: Impossible DVD-t. Gondolom nem egyedül akartad megnézni.

- Ó tényleg! Azokat teljesen elfelejtettem! - kapott a fejéhez. - Pedig azért hoztam őket, hogy nézzünk valamit együtt. Benne vagy egy kis éjszakai filmezésben?

- Naná!

***

Apuval nagyjából hajnali fél kettőig filmeztünk. Ő utána szinte azonnal kidőlt (alig ment be a szobájába, máris hallottam a horkolását), nekem viszont még nem volt kedvem aludni, ezért bekapcsoltam a laptopomat. Azt terveztem, hogy olvasok egy két bejegyzést a kedvenc blogjaimon, és majd csak azután fekszem le, de a sors más programot szánt nekem.

Ahogy csatlakoztam a wifihez és megnyitottam a böngészőt, betöltött a kezdőlapom, ami történetesen a Facebook volt. Gyorsan megnéztem az értesítéseimet. A többségüket szinte figyelemre sem méltattam (ez ide posztolt, az oda, ilyen megosztás, olyan megosztás, néhány eseménymeghívó), de volt egy darab, aminek köszönhetően (tegnap este óta másodjára) megállt a szívem egy pillanatra. A szememet dörzsölgettem és a karomat csipkedtem, mert meg voltam győződve róla, hogy valamilyen csoda folytán mégiscsak sikerült elaludnom.

Hiszen ez nem lehetett igaz.

Semmiképpen sem.

Az értesítésben ugyanis ez állt:

Stieber Zoltán (privát profil) ismerősnek jelölt

Hát sziasztok!

Ez lenne a harmadik fejezet. Tudom, hogy nem valami hosszú, de ebben a rettenetes melegben sajnos csak ennyire futotta tőlem.

Jó olvasást mindenkinek!

Dóri

2. Fejezet

Te. Jó. Ég!

Megkövülten álltam az étkező ajtajában, szemben a kedvenc focistámmal. A kedvencemmel, akinek a képével tele van a szobám. Akiért pontosan úgy rajongok, mint ahogy mások a színészekért és énekesekért szoktak rajongani. Apu meg van róla győződve, hogy ez a rajongás teljes mértékben annak tudható be, hogy lenyűgöz Stieber teljesítménye a pályán.

Na ja. Mintha bármit is látnék abból az állítólagosan fantasztikus technikából! Én aki annyit képes felfogni a fociból, hogy a labda hol itt van, hol ott. Vicces, hogy apu mennyire naiv.

Azon kaptam magam, hogy még mindig ugyanazt csinálom: állok, mint aki gyökeret készül verni és bámulok, akkora szemekkel, mint egy-egy nagyobb üveggolyó. Ez de ciki!

-          Én... izé... öhm... – hebegtem. Gyerünk Dóri! Mondj már valamit. Ennyire nem lehetsz gáz! – Szia, apu! Jó estét – néztem félve Stieberre és remegve nyújtottam felé a kezem. – Még nem ismerjük egymást. Hidasi Dorottya.

-          Stieber Zoltán – jött az egyszerű válasz egy acélos kézszorítás kíséretében. Amitől mellesleg majdnem elájultam. – Egyszer már találkoztunk – mosolygott. – De arra te biztos nem emlékszel. Én is alig-alig tudom felidézni.

-          Ho... hogyan? – kérdeztem vissza bátortalanul. Biztos voltam benne, hogy félrehallottam valamit. Apára néztem megerősítésért vagy cáfolatért. Meg nem tudnám mondani, melyikre vágytam inkább.

-          Ó tényleg! – kiáltott fel apu. – Tudod, Dórikám én nagyon jó barátja vagyok Zoli apjának, de már egy ideje nem találkoztunk, mert a család kiköltözött külföldre. Az első születésnapodon találkoztunk velük legutoljára, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Amikor megtudtam, hogy Zoli újra itthon van az eb miatt, az első dolgom volt felvenni vele a kapcsolatot.

-          Hű... – reagáltam le a hallottakat. – Miért nem mondtad soha?

-          Kérdezted valaha is? – nevetett rám.

Hirtelen borzalmas dolog jutott az eszembe.

-          Apu! Ugye a szobámat nem mutattad meg neki?

-          Hááát... – jött az a válasz, amit nagyon, de nagyon nem akartam hallani.

-          Jaj ne! – suttogtam és a kezembe temettem az arcom. Szerettem volna elsüllyedni.

-          Nyugi! – hallottam meg Stieber nevetését. – Igazán zseniális szoba! Még nem láttam ilyet.

-          Bárcsak ezt se látta volna! – nyögtem.

***

-          Marad vacsorára? – kérdeztem a focistát, amikor a gyomrom jelezte, hogy lassan jó lenne már enni. Az étkezőasztalnál ültünk és beszélgettünk. Illetve... apu és Stieber beszélgettek én meg többnyire hallgattam őket és igyekeztem nem túlságosan elvörösödni, amikor apu azt ecsetelte Stiebernek, hogy én mennyire odáig vagyok attól, ahogy ő focizik.

-          Nagyon szívesen – mosolygott rám. Istenem, az a mosoly! – De ha kérhetem, légy szíves tegezz és szólíts Zolinak. Vagy ha úgy tetszik, Stibinek.

-          O..o..o.. oké – nyögtem ki nagy nehezen, aztán a konyhába indultam vacsorát vadászni.

Részben azért jöttem haza erre a hétvégére, mert tudtam, hogy akármilyen jó szakember apu gyógymasszőrként, annyira pocsékul áll helyt az élet egyszerű dolgai között, úgymint főzés, vagy a mosógép működtetése. Reménykedtem benne, hogy anyu elővigyázatos volt, és hagyott a hűtőben némi könnyen elkészíthető kaját, de sajnos csalódnom kellett. Mint mostanában egyre gyakrabban.

A frigó teljesen üres volt (leszámítva egy doboz tojást, egy liter tejet, egy doboz margarint és egy kis maradék szalonnát). Amikor becsuktam, észrevettem, hogy az ajtajára hatalmas piros betűkkel teleírt cetli van függesztve. A bevásárlólista, aminek pontjait gondolom, apunak kellett volna beszereznie, de ő elbeszélgette a délutánt.

Idegesen a hajamba túrtam és kétségbeesve álltam a konyha közepén. Valahogy éreztem, hogy előbb kell hazamennem, ha nem akarok káoszt. A francba!

Összesen öt percet hagytam magamnak arra, hogy „afrancbaafrancbaafrancba” azután újra felmértem a konyhai helyzetet. Tojás... szalonna... bors... paprika... hagyma... És beütött az életmentő ötlet. Tojásrántottát fogok főzni. Nem valami elit kaja, de csak jó lesz az.

-          Tojásrántotta jó lesz? Mást nem nagyon tudok főzni, mivel VALAKI – itt megrovón néztem apura – elfelejtett bevásárolni.

-          Tudtam, hogy elfelejtek valamit – sóhajtotta drága édesapám. – Mindegy. Tudod, hogy mennyire szeretem a tojásrántottádat.

-          Részemről is rendben – bólintott a sportoló. – Nem is tudnám megmondani, mikor ettem utoljára rántottát! Pedig annyira szeretem!

-          Nagyszerű! – csaptam össze a kezeimet és a konyha felé indultam.

***

A vacsora nagyszerű hangulatban telt. Még akkor is, ha többnyire apu sztorijain nevettünk, amik arról szóltak, hogy hogyan próbált megtanítani focizni. Én személy szerint az összes – rám nézve legtöbbször ciki – történetet ismertem, de Stieber – vagyis Zoli (ehhez még hozzá kell szoknom) – hatalmasakat kacagott. Én pedig belebolondultam a nevetésébe. Nem ordenáré hahota volt és nem is „nagyonelegánsakaroklenni” erőltetett hang. Nemes egyszerűséggel hátravetette a fejét és nevetett. Könnyeden és ha lehet ilyet mondani, gyönyörűen.

Azt kell hogy mondjam, hogy örültem a találkozásnak, mert így megbizonyosodhattam arról, hogy Stieber Zoltán tényleg nagyszerű ember. Sokszor megesik az, hogy valaki éveken keresztül istenít egy embert és aztán, amikor végre valahára szemtől szemben állnak egymással, rájön, hogy ez az ember egyáltalán nem olyan amilyennek képzelte. Sőt! Meglehetősen kiábrándítónak találják korábbi szívszerelmüket, aki egy életre elvágja magát náluk.

Nos... nekem nem ilyen élményem volt. Stibi hihetetlen volt. Könnyed, humoros, de mégis komoly, elegáns, de nem nagyképű... Az összes álmom egyszerre.

Amikor elment, úgy éreztem, feltétlenül meg kell osztanom az örömömet valakivel, aki értékelni tudja azt a fajta lányos ömlengést, ami kikívánkozott belőlem. A szobámba mentem és felhívtam a pesti legjobb barátnőmet, Millit (aki egyébként Emília, de utálja ezt a nevet).

És hogy miért „pesti legjobb barátnő”? Azért mert ugyebár két helyen élek egyszerre. Veszprémben, ahol tanulok, nincs velem Milli, aki gimi óta a legjobb barátnő szerepét tölti be nálam, de ott van Laura, aki éppen olyan nagyszerű lány, mint Milli, csak éppen a távolság miatt csak az egyetemen tudtunk megismerkedni. Ezért ő lett a „veszprémi legjobb barátnő”. Milli pedig – mivel Pesten él, és akkor találkozunk ha én is itthon vagyok – lett a „pesti legjobb barátnő”. És nekem aznap este éppen rá volt szükségem.

-          Sziiiia!!! – sikította bele a telefonba, amikor felvette. – Ezer éve nem láttalak. Mi van veled?

-          Szia – nevettem. – Már éppen kezdtél hiányozni. És hatalmas hírem van számodra. Felkészültél?

-          Fel én!

-          Találkoztam Stieberrel! – kiáltottam bele a készülékbe.

-          Aztaaaa!!! Mindent tudni akarok!

-          Akkor helyezkedj el kényelmesen. Elmesélem...

1. Fejezet

Álmos február eleji nap volt. A szürkésfehér ég havat ígért, a hideg levegő támadását pedig négy réteg ruha sem tudta kivédeni. Bágyadt hangulat uralta a délelőttöt. Félkómásan vánszorogtak a tanárok és a diákok... Az időnél pedig még egy csiga is gyorsabb lett volna. Már ha lett volna olyan őrült, hogy előmásszon abban a hidegben.

Az óráimnak – mint minden pénteken – délután kettőkor lett vége. Immár szállingózó hóban, zsebretett kézzel és az arcom elé húzott sállal caplattam a koleszom felé. A kisebbik utazótáskámat már előző este összepakoltam, így csak fel kellett kapnom azt és már indulhattam is a buszhoz.

Szobatársam és egyben egyik legjobb barátnőm, Lau még nem ért vissza az óráiról. Sajnáltam, hogy nem tudok elbúcsúzni tőle, de sietnem kellett, ha el akartam érni a három órakor induló buszt. Hagytam egy üzenetet a hűtő oldalán, hogy majd este hívom, aztán elindultam.

***

Mire felértem a fővárosba már elég rendesen esett a hó. Már majdnem a Népligetnél voltunk, de rémségesen lassan haladt a forgalom, hiszen dacolni kellett az égből ömlő csapadékkal. Rezegni kezdett a telefonom. Amikor megláttam apu nevét a kijelzőn, az első gondolatom az volt, hogy remélem, nem azért hív, mert elindult értem és valami baja esett útközben.

-          Szia, Apu! – szóltam bele a készülékbe. – Ugye minden rendben?

-          Szia Dórikám – hallottam meg megnyugtató, vidám hangját. – Semmi bajom. Csak azért hívlak, mert beugrott egy nagyon kedves, régi barátom és elbeszélgettük az időt. Nem tudtam elindulni érted, most meg már nem érnék oda. Haza tudnál jönni gyalog?

-          Hát persze. Megoldom. Nem vagyok én cukorból! – feleltem mosolyogva.

-          Azt tudom, Kincsem, de ebben a hóban nem lesz könnyű hazajönni. Nincs túl sok cuccod, ugye? – aggodalmaskodott.

-          Nincs. A kisebb táskámat hoztam. Ne aggódj, Apu. Hazaérek. Most viszont le kell szállnom.

-          Rendben. Várlak haza! Szia!

-          Szia Apu!

A Gellért-hegy szerencsére nincs túl messze a pályaudvartól, és mivel szerencsém volt a tömegközlekedéssel is, viszonylag hamar hazaértem. A hóesés csendesedett, de nem állt el teljesen. Ebben az időben szeretek a legjobban sétálni, így úgy döntöttem, felsétálok a házhoz, amelyben nagy (négy szobás) lakásunk volt. A sétálás, a mézszínre emlékeztető lámpafény és a havazás nosztalgikus hangulatba taszított. Kedvenc téli gyermekkori emlékeim bűvkörében tettem meg az utat a házig.

A lakásunk ajtajához érve megálltam, hogy letöröljem a csizmámról a latyaknak azt a részét, amelyet a lépcsőház lábtörlője nem szedett le. Az ajtó mögül tompa hangokat hallottam: az apám kellemes baritonját és egy másik férfihangot, amelynek tulajdonosa fiatalabb lehetett apunál.

Gyors, de hangos kopogtatással jeleztem érkezésemet, majd beléptem az ajtón. Rögtön kellemes meleg csapott meg, ami miatt hirtelen fölöslegesnek éreztem a vastag sálat, sapkát és kesztyűt, így nem éppen nőies módon kezdtem el lerángatni magamról őket. Az egyébként is furcsa képet még teljesebbé tette az, hogy a kézitáskám és az utazótáskám füle egymásba gabalyodott, így még azt is rángatnom kellett.

Nevetést hallottam az előszoba ajtajából, majd apu hangját:

-          Szervusz Kedvesem. Segítsünk, vagy megoldod?

-          Szia Apu. Hagyd csak! Mindjárt kiszabadítom magam – legyintettem valamelyik kezemmel, ami épp nem hadakozott semmivel.

Miután végre-valahára kiszabadultam a ruháim fogságából, kifulladva léptem be a konyhába. Apu a szokásos helyén ült, az ajtóval – azaz velem is – szemben. Vele szemben – tehát nekem háttal – pedig egy átlagos testalkatú, világos hajú férfi foglalt helyet, aki érkezésemre megfordult.

Nekem pedig ott helyben elállt a lélegzetem.

Stieber Zoltán volt az.

Hát sziasztok!
Ha idáig eljutottatok, az remélhetőleg azt jelenti, hogy olvashatónak tartottátok, amit írtam.
Remélem, sikerül valami olyat összehoznom, ami sokaknak elnyeri tetszését.
Egyelőre annyit mondanék, hogy a blogon kéthetente tervezek új részt. Lesz majd egy facebookos csoport, ahol megtaláljátok majd a részeket és egyéb érdekességeket a sztoriról, ezt amint kész linkelem itt.

Más most hirtelen nem jut eszembe!

Puszi: Dóri