2. Fejezet

Te. Jó. Ég!

Megkövülten álltam az étkező ajtajában, szemben a kedvenc focistámmal. A kedvencemmel, akinek a képével tele van a szobám. Akiért pontosan úgy rajongok, mint ahogy mások a színészekért és énekesekért szoktak rajongani. Apu meg van róla győződve, hogy ez a rajongás teljes mértékben annak tudható be, hogy lenyűgöz Stieber teljesítménye a pályán.

Na ja. Mintha bármit is látnék abból az állítólagosan fantasztikus technikából! Én aki annyit képes felfogni a fociból, hogy a labda hol itt van, hol ott. Vicces, hogy apu mennyire naiv.

Azon kaptam magam, hogy még mindig ugyanazt csinálom: állok, mint aki gyökeret készül verni és bámulok, akkora szemekkel, mint egy-egy nagyobb üveggolyó. Ez de ciki!

-          Én... izé... öhm... – hebegtem. Gyerünk Dóri! Mondj már valamit. Ennyire nem lehetsz gáz! – Szia, apu! Jó estét – néztem félve Stieberre és remegve nyújtottam felé a kezem. – Még nem ismerjük egymást. Hidasi Dorottya.

-          Stieber Zoltán – jött az egyszerű válasz egy acélos kézszorítás kíséretében. Amitől mellesleg majdnem elájultam. – Egyszer már találkoztunk – mosolygott. – De arra te biztos nem emlékszel. Én is alig-alig tudom felidézni.

-          Ho... hogyan? – kérdeztem vissza bátortalanul. Biztos voltam benne, hogy félrehallottam valamit. Apára néztem megerősítésért vagy cáfolatért. Meg nem tudnám mondani, melyikre vágytam inkább.

-          Ó tényleg! – kiáltott fel apu. – Tudod, Dórikám én nagyon jó barátja vagyok Zoli apjának, de már egy ideje nem találkoztunk, mert a család kiköltözött külföldre. Az első születésnapodon találkoztunk velük legutoljára, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Amikor megtudtam, hogy Zoli újra itthon van az eb miatt, az első dolgom volt felvenni vele a kapcsolatot.

-          Hű... – reagáltam le a hallottakat. – Miért nem mondtad soha?

-          Kérdezted valaha is? – nevetett rám.

Hirtelen borzalmas dolog jutott az eszembe.

-          Apu! Ugye a szobámat nem mutattad meg neki?

-          Hááát... – jött az a válasz, amit nagyon, de nagyon nem akartam hallani.

-          Jaj ne! – suttogtam és a kezembe temettem az arcom. Szerettem volna elsüllyedni.

-          Nyugi! – hallottam meg Stieber nevetését. – Igazán zseniális szoba! Még nem láttam ilyet.

-          Bárcsak ezt se látta volna! – nyögtem.

***

-          Marad vacsorára? – kérdeztem a focistát, amikor a gyomrom jelezte, hogy lassan jó lenne már enni. Az étkezőasztalnál ültünk és beszélgettünk. Illetve... apu és Stieber beszélgettek én meg többnyire hallgattam őket és igyekeztem nem túlságosan elvörösödni, amikor apu azt ecsetelte Stiebernek, hogy én mennyire odáig vagyok attól, ahogy ő focizik.

-          Nagyon szívesen – mosolygott rám. Istenem, az a mosoly! – De ha kérhetem, légy szíves tegezz és szólíts Zolinak. Vagy ha úgy tetszik, Stibinek.

-          O..o..o.. oké – nyögtem ki nagy nehezen, aztán a konyhába indultam vacsorát vadászni.

Részben azért jöttem haza erre a hétvégére, mert tudtam, hogy akármilyen jó szakember apu gyógymasszőrként, annyira pocsékul áll helyt az élet egyszerű dolgai között, úgymint főzés, vagy a mosógép működtetése. Reménykedtem benne, hogy anyu elővigyázatos volt, és hagyott a hűtőben némi könnyen elkészíthető kaját, de sajnos csalódnom kellett. Mint mostanában egyre gyakrabban.

A frigó teljesen üres volt (leszámítva egy doboz tojást, egy liter tejet, egy doboz margarint és egy kis maradék szalonnát). Amikor becsuktam, észrevettem, hogy az ajtajára hatalmas piros betűkkel teleírt cetli van függesztve. A bevásárlólista, aminek pontjait gondolom, apunak kellett volna beszereznie, de ő elbeszélgette a délutánt.

Idegesen a hajamba túrtam és kétségbeesve álltam a konyha közepén. Valahogy éreztem, hogy előbb kell hazamennem, ha nem akarok káoszt. A francba!

Összesen öt percet hagytam magamnak arra, hogy „afrancbaafrancbaafrancba” azután újra felmértem a konyhai helyzetet. Tojás... szalonna... bors... paprika... hagyma... És beütött az életmentő ötlet. Tojásrántottát fogok főzni. Nem valami elit kaja, de csak jó lesz az.

-          Tojásrántotta jó lesz? Mást nem nagyon tudok főzni, mivel VALAKI – itt megrovón néztem apura – elfelejtett bevásárolni.

-          Tudtam, hogy elfelejtek valamit – sóhajtotta drága édesapám. – Mindegy. Tudod, hogy mennyire szeretem a tojásrántottádat.

-          Részemről is rendben – bólintott a sportoló. – Nem is tudnám megmondani, mikor ettem utoljára rántottát! Pedig annyira szeretem!

-          Nagyszerű! – csaptam össze a kezeimet és a konyha felé indultam.

***

A vacsora nagyszerű hangulatban telt. Még akkor is, ha többnyire apu sztorijain nevettünk, amik arról szóltak, hogy hogyan próbált megtanítani focizni. Én személy szerint az összes – rám nézve legtöbbször ciki – történetet ismertem, de Stieber – vagyis Zoli (ehhez még hozzá kell szoknom) – hatalmasakat kacagott. Én pedig belebolondultam a nevetésébe. Nem ordenáré hahota volt és nem is „nagyonelegánsakaroklenni” erőltetett hang. Nemes egyszerűséggel hátravetette a fejét és nevetett. Könnyeden és ha lehet ilyet mondani, gyönyörűen.

Azt kell hogy mondjam, hogy örültem a találkozásnak, mert így megbizonyosodhattam arról, hogy Stieber Zoltán tényleg nagyszerű ember. Sokszor megesik az, hogy valaki éveken keresztül istenít egy embert és aztán, amikor végre valahára szemtől szemben állnak egymással, rájön, hogy ez az ember egyáltalán nem olyan amilyennek képzelte. Sőt! Meglehetősen kiábrándítónak találják korábbi szívszerelmüket, aki egy életre elvágja magát náluk.

Nos... nekem nem ilyen élményem volt. Stibi hihetetlen volt. Könnyed, humoros, de mégis komoly, elegáns, de nem nagyképű... Az összes álmom egyszerre.

Amikor elment, úgy éreztem, feltétlenül meg kell osztanom az örömömet valakivel, aki értékelni tudja azt a fajta lányos ömlengést, ami kikívánkozott belőlem. A szobámba mentem és felhívtam a pesti legjobb barátnőmet, Millit (aki egyébként Emília, de utálja ezt a nevet).

És hogy miért „pesti legjobb barátnő”? Azért mert ugyebár két helyen élek egyszerre. Veszprémben, ahol tanulok, nincs velem Milli, aki gimi óta a legjobb barátnő szerepét tölti be nálam, de ott van Laura, aki éppen olyan nagyszerű lány, mint Milli, csak éppen a távolság miatt csak az egyetemen tudtunk megismerkedni. Ezért ő lett a „veszprémi legjobb barátnő”. Milli pedig – mivel Pesten él, és akkor találkozunk ha én is itthon vagyok – lett a „pesti legjobb barátnő”. És nekem aznap este éppen rá volt szükségem.

-          Sziiiia!!! – sikította bele a telefonba, amikor felvette. – Ezer éve nem láttalak. Mi van veled?

-          Szia – nevettem. – Már éppen kezdtél hiányozni. És hatalmas hírem van számodra. Felkészültél?

-          Fel én!

-          Találkoztam Stieberrel! – kiáltottam bele a készülékbe.

-          Aztaaaa!!! Mindent tudni akarok!

-          Akkor helyezkedj el kényelmesen. Elmesélem...