10. Fejezet

Az első hétvége volt azóta, hogy anyut „eltalálta Ámor nyila” és én természetesen felszálltam egy buszra péntek délután, és hazautaztam apuhoz, aki – bármennyire is titkolta – valószínűleg nagyon maga alatt volt. Legszívesebben már azután hazamentem volna, hogy megtudtam, anyu újra elment a budai lakásunkra azért, hogy összeszedje azt, ami az övé, mert összeköltözik Marioval. Egyelőre itt Budapesten, azután majd miután mindent rendeztek (azaz gondolom azután, hogy lement a válás) kiköltöznek Olaszországba. Mindenesetre apu nem engedett haza, azt mondta, ilyen hülyeségek miatt ne mulasszak az egyetemen.

Hihetetlen volt, hogy anyu egy hét alatt felborított mindent, amit csak lehetett. Úgy éreztem, hogy ezer év telt el hétfő óta, amikor bemutatta nekem Mariot. Mindent felrúgott, utána meg szépen kisétált az éppen romba dőlő életünkből. És rám várt a feladat, hogy összerakjam valahogy a kiköltözés óta véglegesen összeomlott aput, és a saját életemet is egyben tartsam.

A legnehezebb mégis az volt, hogy az egész dolgot úgy intézzem el, hogy az edzőtáborban lévő barátomat ne tegyék ki a válogatottból azért, mert az aggódástól nem tud játszani. Amúgy azt, hogy Stibi milyen gyatra formában van még véletlenül sem tőle tudtam meg (mert nem akarta, hogy még ezért is aggódjak), hanem Nagy Ádámtól, aki minden nap felhívott, hogy érdeklődjön e helyzetről, és ellásson jótanácsokkal a problémák kezelését illetően. És egy alkalommal tájékoztatott arról, hogy a barátom mínuszban van, és kért, hogy kapjam össze, különben búcsút mondhat az EB-nek.

- Csiripelték a madarak, hogy valaki elég gyatrán teljesít a pályán, mert túlzottan aggódik a barátnőjéért – mondtam aznap a telefonba Stibinek.
- Melyik madarat rúgom seggbe ezért? – kérdezte egy nehéz sóhajtás után.
- Nagyit. És nem rúgod seggbe, mert ez olyan dolog, amiről igenis szeretnék tudni – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, talán a kelleténél kicsit dühösebben. – Imádlak, amiért nem akartad elmondani, meg azért is hogy kímélni akarsz minden ilyesmitől, de nem szeretném, ha miattam nem tudnál játszani Franciaországban – tettem hozzá megenyhülve.
- Tudom, de... annyira szeretnék most inkább veled lenni! – nyögte az én egyetlenem. – Próbáltam csak az előttünk álló célra koncentrálni és ment is... úgy fél napig. De mindig, újra és újra eszembe jut, hogy mi lehet veled. Az, hogy ezt az egészet egyedül kell megoldanod, mert van ugyan valakid, de ő nem áll melletted. És olyankor borzalmas pasinak érzem magam.
- Hé! Nem vagy borzalmas pasi! Minden képzeletet felülmúlsz – vallottam be és örültem, hogy nem látja a pirulásomat.
- Ó, tényleg? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Magamban felvéstem egy strigulát magamnak. Még totálisan kikészült állapotban is meg tudtam nevettetni. Ezért igazán járt a pont, nem?
- Igen, tényleg. És tudod, mikor lennél még nagyszerűbb? – érdeklődtem.
- Na mikor?
- Ha pár hét múlva a TV előtt ülve nézhetném, ahogy beküldöd a labdát a kapuba. Ahhoz viszont az kell, hogy összeszedd magad, és csak a focira koncentrálj!
- Szeretnék neked gólt rúgni az EB-n – felelte. A hangja egyre lelkesebben csengett. – Rúgok neked gólt az EB-n! Mostantól mindig a boldog arcodra fogok gondolni. Arra, hogy örömet szerezhetek neked azzal, ahogy játszom!
- Látod? Megy ez neked – mondtam mosolyogva.
- Nélküled nem ment volna – suttogta a vonal túlfelén.
- Nélkülem nem is lennél ilyen helyzetben.
- Ott a pont! – nevetett fel.

Egy pillanatig hallgattunk. Nem tudtam mit mondani neki, és kétségbeesetten agyaltam valami témán, mert különben le kellett volna raknom a telefont. Azt pedig egyáltalán nem akartam. Szükségem volt még rá. Csak egy igazán kicsit.

- Apropó EB – szólalt meg hirtelen. – Nézheted a TV előtt ülve a meccset, de van egy jobb ötletem is – vallotta be halkan, azon a „remélem tetszeni fog neki” hangján.
- Stieber Zoltán! Csak azt ne mondd, hogy vettél nekem jegyet valamelyik meccsre! – kiáltottam fel. – Az EB-jegyek egy vagyonba kerülnek. És már el is fogytak – tettem még hozzá.
- Hát... pedig vettem neked jegyet.Tudod,  mind vehettünk néhányat, amit elosztogathatunk, és én adtam a szüleimnek, meg az öcsémnek, a maradék kettőt pedig – mielőtt még nem voltál nekem – odaadtam volna valamelyik csapattársnak, hogy használja nyugodtan. De aztán jöttél te. Szóval most van jegyed az Ausztria-Magyarország meccsre. Az első meccsünkre. És persze apukádnak is.
- Jaj Szívem! – suttogtam, a szememet a boldogság könnyei öntötték el.
- De... ha nem akarsz eljönni, akkor odaadom másnak! – hadarta sietve.
- Ne merészeld elajándékozni a jegyemet! – suttogtam sírós hangon. – Ó istenem! Annyira szeretlek! Minden vágyam volt kimenni az egyik mérkőzésetekre, de tudtam, hogy soha nem lenne annyi pénzem. Kérni meg nem akartam tőled. Nem akartam ilyen nagy dolgokat kérni. Nehogy túl követelődzőnek láss – szipogtam. – Annyira... annyira boldoggá tettél!
- Örülök neki! Mindent meg szeretnék tenni annak érdekében, hogy boldog légy!

Boldog emlékeim közül a buszsofőr hangja húzott ki, amikor bejelentette, hogy megérkeztünk a Népligetbe. Kinéztem a buszból, és két dolgot is konstatáltam. Egy: tényleg megérkeztünk, kettő: apu kijött értem. Már korábban jelezte, hogy kijönne, mert – állítása szerint - úgysincs sok más dolga. Elég nyomorultan nézett ki, ahogy ott állt a várakozók között.

- Szia Apu! – ugrottam a nyakába mosolyogva. – Hogy vagy?
- Nagyon egyedül – jött a lelombozó válasz. – És a lakás is nagyon üres.
- Kiköltözött? – kérdeztem meglepve. (Ki nem mondott alany: egyértelműen anyu.)
- Ki. Szerdán eljött, összepakolta a cuccait és távozott.
- Miért nem mondtad? – kérdeztem kicsit aggódva és kicsit méltatlankodva.
- Nem akartam, hogy ez is a nyakadba szakadjon. ZH-kat írsz, jönnek a vizsgáid... És egyébként is... Boldog, meg gondtalan, meg mit tudom én milyen lány vagy, csodálatos fiúval. Igazán nem járja, hogy ennyi miatt kelljen aggódnod.
- Jaj, Apu! – mosolyogtam rá. – Ne aggódj miattam, A sok hülyeség ellenére is tudok örülni, mert tényleg van egy zseniális fiúm. És ez még nem jelenti azt, hogy egyedül hagylak, amikor éppen töredezik a családod. Félsz ettől ugye?
- Mitől?
- Hát attól, hogy anyu balra el Marioval, én jobbra el Zolival, te meg maradsz egyedül.
- Nem... na jó, igen – vallotta be.
- Én nem hagylak itt! – öleltem meg még egyszer. – Még az EB-re is jössz velem!
- Az EB-re?
- Legalábbis egy meccsére – magyaráztam. – Zoli vett nekünk jegyeket az első meccsükre.
- Most már tényleg aranyba foglalom, ha legközelebb látom! – kiáltott el boldogan.
- Azt nem kéne – nevettem fel. – Nem sokra mennék egy szoborral.
- Menjünk haza! – mosolygott rám apu, felkapta a bőröndömet és a kocsi felé navigált.

***

A lakás tényleg elég üresnek tűnt anyu ismerős cuccai nélkül. Olyasmi érzés kerített hatalmába, amilyent akkor éreztem, amikor a nagymamám halála után elmentem a lakásába. Ürességet éreztem. Azt, hogy elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem, noha tudtam, hogy anyu még él, és csak akkor veszítem el, ha úgy döntök, nem kérek az új életéből.

Lepakoltam a szobámban, aztán megnéztem a mobilomat, mert még az autóban jelzett egy üzenetet, de nem értem rá megnézni, mert éppen énekeltünk apuval... meg a rádióval. Vannak fura dolgaink...

/Üzenetváltás/

Szívem: Szia Dóri! Csak azt akarom mondani, hogy este indulunk haza Telkiből. Éjszaka érünk haza. Puszillak: Zoli

Én: Éljen-éljen! Már kezdtél nagyon hiányozni! Majd írj, amikor megérkeztél haza. Ölellek: Dóri

Szívem: Kicsim... Éjszaka lesz. Éjfél. Vagy inkább hajnali egy-kettő. Aludni fogsz.

Én: Nem gond. Ha alszom, úgysem kelek fel. Tudod, hogy nem. De írjál! Légyszi, légyszi, légyszi!!!

Szívem: Jó. Ha mindenáron szeretnéd, akkor írok. Megírom a címemet is, mert szeretném, ha átugranál holnap. Tudod... egy lakásban lakunk Andrissal, és folyton nyaggat, hogy mutassalak már be. Na meg... elég régen láttalak ;) <3

Én: Jaj, de jó. Nagyon szívesen megismerkednék az öcséddel. Jó utat hazafelé. Vigyázzatok magatokra. Most megyek, megnézem mit csinál apu. Csók-puszi-ölelés-mindenmás

Szívem: Menj csak. Holnap...  <3 <3 <3

/Üzenetváltás vége/

Letettem a mobilomat, és a konyhába mentem. Miután rájöttem, hogy gyakorlatilag semmi ehető nincs otthon, elrángattam aput vásárolni. Nem volt túl sok kedvem főzőcskézni, ezért a spagetti mellett döntöttem (természetesen porból).

A délutánunk jó hangulatban telt. Úgy döntöttük, hogy jegeljük az anyu/Mario témát. Legalábbis a fájdalmas részét, ugyanis kiderült, hogy a pasi neve tökéletes és kiaknázhatatlan poénbánya (a Super Mario alap, a Rio Mario kivénhedt-olasz-selyemfiú konzerv már keményen fájdalmas). Emellett filmeket néztünk (Star Wars, több Star Wars és annál is több Star Wars), telezabáltuk magunkat egészségtelen nasival és tervezgettük a francia utunkat. Rájöttünk ugyanis, hogy nincs szállásunk (upsz!), amit most már tuti nem tudunk pótolni. Őszintén reméltem, hogy Stibi előrukkol valami ötlettel (mondjuk azzal, hogy én aludhatok az ágyában, apu pedig kap minimum egy pótágyat a válogatott valamelyik szobájában), mert én nem fogok a stadionban aludni, vagy egy nap alatt kétszer repülőre szállni Franciaország és Magyarország között.

Feltett szándékom volt megvárni Zoli SMS-ét arról, hogy hazaért, de ez a próbálkozásom kudarcba fulladt, mert tizenegy előtt tíz perccel konkrétan kidőltem (hm... talán tényleg sokat tanultam, görcsöltem, stb. a héten). Így reggel az első dolgom volt megnézni a telefonomat.

Volt rajta üzenet. Fél háromkor küldte. Hát... tényleg nem ébredtem föl rá. A tartalma körülbelül annyi volt, hogy az utazás Szala és Böde miatt elhúzódott, jóval később értek haza, ami miatt Zoli jóval később került ágyba, és jóval fáradtabban is, mint gondolta, tehát csak úgy délután három-négy körül menjek át, mert azelőtt biztos nem kel fel.

Délelőtt tehát nem volt dolgom, ami azt jelentette, hogy nyugodtan feltölthettem apu hűtőjét kajával, amit csak fel kell melegítenie, ha enni akar. A szó legszorosabb értelmében teletömtem a hűtőt, remélve, hogy az étel kitart a következő hét végéig, amikor újra jövök. Az volt a tervem, hogy hiába lesz jóval költségesebb így a Veszprémben való tanulás, a félév hátralévő részében minden hétvégén hazajövök, mert ad egy: apunak nem jó egyedül, ad kettő: apu nem tud főzni.

Ebéd után elmosogattam és kicsit kitakarítottam a lakást. Három körül elkezdtem készülődni (az ember mégsem nézhet ki akárhogy, amikor két hét után újra találkozik a pasijával), majd elindultam a megadott címre.

Nyárias meleg volt, ezért fehér sortot vettem fel, hozzá pedig egy kék-fehér csíkos inget. Meg kellett állapítanom, hogy a Stieber-fiúk nem abban a klasszikus pesti lakásban laknak. A dolog ott kezdődött, hogy az Oktogon közelében volt a cím, egy olyan házban, amiben a lakások úgy 150 négyzetméter körül szoktak lenni. Megkerestem a ’Stieber’ feliratú kapucsengőt, és vártam.

- Helló! – hallottam meg egy hangot. A kaputelefon torzítása ellenére is rájöttem, hogy nem Zoli beszél.
- Öhm... Hali. Dóri vagyok.
- Dóri! Gyere csak fel! Zolesz csak most kelt fel, még fürdik. Második emelet, harmadik ajtó. Lift van, de nem ajánlott – hadarta (valószínűleg) Andris, aztán már csak a berregést hallottam.

Úgy döntöttem, inkább nem próbálom ki, mit kell azon érteni, hogy lift van, de nem ajánlott, és inkább lépcsőn mentem. Szép ház volt. Az a régies pesti ház, aminek olyan szép belső udvara van.

A második emeleti lakás ajtaja nyitva volt, és egy srác állt benne. Ha akarta volna, akkor sem tagadhatta volna le, hogy Zoli öccse. Nagyon sokban hasonlított rá. A bátyjához hasonlóan, úgy 175 centi magasnak nézett ki (Zoliról tudtam, hogy pontosan ennyi), és kedvesen mosolygott.

- Szia! Gondolom, te vagy Dóri. Stieber András vagyok – nyújtotta a kezét. – De szólíts csak Andrisnak.
- Hidasi Dóri – mosolyogtam rá.
- Gyere be nyugodtan. Zoli még mindig a zuhany alatt van. Nem szóltam neki, mert akkor lemaradtál volna a műsorról – kacsintott összeesküvő módjára, majd betessékelt a lakásba.

Körbenézve megállapítottam, hogy a lakás valóban elég nagy. Hatalmas nappalit láttam, elegáns amerikai konyhát, és legalább két hálószobát.

Azonnal megértettem, mit értett Andris műsor alatt. Egy csukott ajtó mögül (gyaníthatóan az volt a fürdőszoba) vízcsobogás hallatszott ki, és kicsit hamiskás énekhang.

- Énekel a zuhany alatt? – kérdeztem, a visszafojtott nevetéstől fuldokolva.
- Ja. De tuti, hogy előtted nem akarta volna leégetni magát – bólogatott a srác. – Én viszont úgy gondoltam, hogy nem fair, ha lemaradsz erről.
- Hát persze, hogy nem – nevettem fel. – Így legalább lesz mivel visszavágnom a babafotókért.

Mindketten hangos nevetésben törtünk ki, ami a lebukásunkhoz vezetett. A vízcsobogás ugyanis hirtelen elállt, és magával vitte az éneket is.

- Andris? – hallatszott a tétova kérdés. – Van itt valaki?
- Öhm... Nem nincs. Csak telefonálok – kiabált vissza, én pedig igyekeztem csöndben maradni.
- Kihangosítva? – Zoli hangja gyanakvóan csengett. – Utálsz kihangosítva telefonálni.
- De most kihangosítottam. Tudod, van az a csaj... Meséltem már róla. Vele beszéltem.
- Szóval ha most úgy döntök, hogy törülköző nélkül kimegyek innen, akkor nem találok ott mást, csak téged, ugye?

Vigyorogva figyeltem a furcsa párbeszédet. Ennél a pontnál alig tudtam megállni. hogy fel ne kiáltsak. Az egyik felem (az őrültebbik) azt akarta, hogy tegye meg, a másik felem (a szemérmesebb) viszont menekült volna a kínos helyzetből. És ő volt az erősebb.

Andris – látva a szenvedésemet – úgy döntött, rövidre zárja a párbeszédet, még mielőtt eldurvulhatna  a helyzet.

- Hátöm.... izé... Inkább vegyél türcsit is – nyögte.
- Kezdesz egyre gyanúsabb lenni – jegyeztem meg Zoli, majd motoszkálás hallatszott, elfordult egy kulcs egy zárban, és az én egyetlen szerelmem kilépett a fürdőszobából, egy szál törülközőben a csípője körül.
- Öhm... Szia – integettem fülig pirulva.
- Dóri? – kérdezte, majd keresztbe fonta a karját és a testvérére nézett. – Direkt nem szóltál, mi?
- Nem foszthattam meg a barátnődet a csodálatos hangod ajándékától – felelte a kérdezett, folyamatosan röhögve.
- Hallottad? – nyögte Stibi, újra rám nézve.
- Igen. És azt hiszem, járt nekem ennyi a babafotók után.
- Na jó! – sóhajtott megadóan. – Asszem, felöltözöm – közölte, majd bement az egyik szobába és magára csukta az ajtót.

***

Nem telt el sok idő (úgy kb. két perc) és az ajtó újra kinyílt.

- Bejössz? – nézett ki Zoli.
- Hát persze! – léptem be. – Szóval... ez a szobád – néztem körbe érdeklődve. A helységen látszott, hogy használója csak átmenetileg lakik benne. A falat nem díszítették poszterek vagy focimezek, csak a sarokban álló íróasztalon volt néhány személyes ez-az (köztük egy kinyomtatott kép rólam).
- Igen. Közel sem olyan menő, mint a tiéd jegyezte meg vigyorogva.
- Nem rossz.
- Régen láttalak – suttogta, és már a karjaiban voltam...

Hát sziasztok!

Leküzdöttem az első vizsgaidőszaknak nevezett valamit, és végre-valahára a részt is sikerült megírnom.

Remélem, tetszeni fog nektek!

Jó olvasást!

Puszi :)

Ajánló/Kritika

Sziasztok!
A héten készült egy remek kritika a blogról, amit ezúton is szeretnék megköszönni Sky Jensennek, a Sky Word blog írójának!


A véleményt ezen a linken olvashatjátok: http://skyword-skyjensen.blogspot.hu/2017/01/elso-benyomas-velemeny-3-csak-egy.html


A 10. fejezet hamarosan (max. jövőpéntekig) elkészül! Addig is szép hetet mindenkinek!


Ezer puszi: Dorka

9. Fejezet

(Stibi szemszöge)

Borzalmasan ment az edzés. Azután, hogy Dóri zokogva felhívott, egyszerűen képtelen voltam összpontosítani. Nem találtam el a labdát, ha mégis, akkor általában valamelyik csapattársam lábát is vittem vele, képtelen voltam gólt rúgni (ha mégis sikerült, az a saját kapunkba ment), estem, figyelmetlenségből ellöktem másokat... Borzalmas teljesítményemet Storck sem hagyhatta figyelmen kívül. Eléggé dühösen parancsolt le a pályáról futni és erősíteni.

Az edzésszünetben Szala és Nagyi jöttek oda hozzám.

- Haver, mi a gáz? - kérdezte a magasabbik Ádám. - Teljesen kész vagy.

- Dórinál van gáz - feleltem, miközben lezuttyantam melléjük a lelátóra. - Az anyja hazahozott valami olasz pasit, mert elvileg megtalálta a szerelmet vagy mi és...

- Basszus! - szakított félbe Nagyi. - Nálunk is ez volt, csak spanyol ibsével. A szüleim utána egymást licitálgatták túl. Mindegyik maga mellé akart állítani. Borzalmas volt...

- Dórival is ez van - bólogattam. - Illetve még nem teljesen. És az apját ismerve biztos vagyok abban, hogy ő nem akarja majd lefizetni Dórit, de az anyjáék már most hoztak neki valamilyen ajándékot.

- Nagyon kivan ugye? - kérdezte Ádika (azaz Nagyi). - Emlékszem. Én is tökre kivoltam tőle.

- Ja - mondtam miközben idegesen a hajamba túrtam. Teljesen tehetetlen voltam, és ez nagyon, de nagyon kiborított. - Ez olyan szar! - fakadtam ki. - Miért nem lehetek most mellette? Miért?

- Figyelj, Stibesz... Megoldjuk valahogy - ölelte át a vállamat Szala. - De próbáld meg elfelejteni valahogy, kérlek... Tudom, hogy aggódsz miatta, de ez most nagyon fontos...

- Igen tudom. És higgyétek el, igyekezni fogok, hogy csak és kizárólag az EB-re tudjak koncentrálni. Csak... - sóhajtottam - Csak nehéz...

- Megértjük Zoli! - bólintott Nagyi komolyan. - Figyi! Nekem már ugye ismerős ez a helyzet. Mi lenne, ha felhívnám Dórit, és beszélnék egy kicsit vele? Persze nem azért, mert én szeretném vigasztalgatni - magyarázta. - Csak talán tudnék neki olyan dolgokat mondani, amitől könnyebb lesz túljutnia a dolgokon.

- Szerintem jó ötlet - mosolyogtam Ádira. - Edzés után megadom a számát. Viszont most összeszedem magam, hogy vissza tudjak állni. Köszönöm srácok! - mosolyogtam rájuk.

- Csak tettük a dolgunkat - válaszolta egyszerűen Szalai.

- Na Rinaberci! Összeszeded magad végre, vagy egész nap a nyomorult arcodat kell bámuljam? - hallatszott mögülem egy egyáltalán nem hiányzó hang. Dzsudzsák... Éljen! - A mai teljesítményed nem nagyon győzött meg. Ha játszani akarsz a csapatomban, akkor ajánlom, hogy nagyon gyorsan kapd össze magad. Egyáltalán nem vagy annyira fontos játékos, hogy ne tehetnék be a helyedre valakit a tartalékból.

- Balázs, most azonnal hagyd ezt abba - pattant fel Szala, szinte azonnal. - Nem hagyom, hogy így beszélj a legjobb haverommal. A csaja totál padlón van. Szerintem természetes, hogy inkább vele akar lenni, és mellette akar állni. Bár hogyan is érthetnéd meg ezt pont te... Mindenki tudja, hogy soha nem érdekelt annyira egyetlen lány sem, hogy tartós kapcsolatban maradj vele...

- Szala, kérlek fejezd be! - húztam vissza higgadtan. -  Most kivételesen igaza van - intettem a szőke kapitány felé. - Tényleg jobban kell teljesítenem, ha komolyan gondolom az EB-t. Márpedig komolyan gondolom. És biztos vagyok benne, hogy Dóri nem érezné jobban magát attól, ha azt hallaná, hogy miatta kerültem ki a csapatból. Szóval menjünk - zártam le a vitát, majd felálltam, és nemes egyszerűséggel elsétáltam a pálya felé.

Storckhoz mentem és elnézést kértem tőle. Igyekeztem megmagyarázni a helyzetet. A szövetségi kapitány csak bólogatott, aztán legnagyobb meglepetésemre a vállamra tette a kezét és elmosolyodott.

- Stieber! - kezdte. - Már reggel láttam rajtad, hogy van valami baj veled. Elhiszem, hogy aggódsz a barátnődért, és tisztellek ezért.

- Köszönöm - bólintottam. - Viszont nem hagyhatom, hogy a csapat miattam rosszabb esélyekkel induljon az EB-n. Szóval most megyek melegíteni.

(Dóri szemszöge)

Azt hiszem, senkit nem lepek meg azzal, hogyha azt mondom, borzalmas napom volt. Délután négy körül befutott apu telefonja. Az én drága, erős apukám a vonal másik végén zokogott. Úgy vettem ki a mondandójából, hogy kész beletörődni abba, hogy a felesége többé nem őt szereti, de arra nem áll készen, hogy engem elveszítsen.

- Figyelj Apu! Én egyáltalán nem akarok velük menni. Nem akarok tőlük semmit. Veled maradok - jelentettem ki.

- Ne...nem? - kérdezte meglepetten. - De hát... ruhákat hoztak neked. Meg arról is beszélt anyád, hogy bár soha nem akarta, hogy focistával járj, de még EB-jegyet is vesz neked...

- Mi??? Nekem ezt nem mondta, de akkor sem érdekelne, ha húsz jegyet vágna hozzám az EB-re.

- Nem?

- Nem. Veled maradok apu.

- De... nem akarsz Olaszországban élni? - kérdezte óvatosan.

- Isten ments! Egyedül egyvalaki tudna rávenni, hogy külföldre költözzek, és ő nem anyu, és nem anyu olasz pasija...

- Hanem Stieber - fejezte be helyettem a gondolatot, és hallottam, hogy mosolyog.

- Igen... Ő - vallottam be pirulva.

- Minden rendben köztetek? - váltott hirtelen témát apu.

- Igen, bár szerintem most éppen halálra aggódja miattam - nevettem fel halkan.

- Felhívtad?

- Fel... De lehet, hogy nem volt túl jó ötlet...

- Hát lehet... - nevetett ő is. - Figyelj Kicsi! Nagyon köszönöm, hogy mellettem vagy, meg hogy megnevettettél, most viszont az a nagy helyzet, hogy itt van a mai kliensem. Szóval mennem kell.

- Oké, apu! Menj, és gyilkold szét valakinek a hátát.

- Szia Kicsim!

- Szia.

Boldog voltam, hogy mindketten nevettünk egy kicsit. Mindkettőnknek jól jött. Végigdőltem az ágyamon és szórakozottan forgattam a mobilomat az ujjaim között. Szerettem volna beszélni valakivel, de nem volt kedvem tovább idegelni az én egyetlen szerelmemet. A végén még képes, és Telkitől Veszprémig rohan...

Amikor megrezzent a telefon a kezemben, reménykedve pillantottam rá (mert ugyebár, ha ő hív fel, az nem ugyanaz, mintha én nyaggatnám), de csalódottan konstatáltam, hogy ismeretlen számot jelez ki a kijelző.

- Halló? Hidasi Dorottya vagyok - vettem fel, és a "hivatalosDóri" hangomon szóltam bele.

- Helló, Dóri, itt Nagy Ádám! - hallottam meg a focista hangját.

- Ádi? Szia... Ugye... Ugye nincs baja Zolinak? - kérdeztem kissé rémülten.

- Nem, nincs. Nyugi - felelte. - Ha jól látom, éppen lábteniszezik Kleinivel, Némókával, meg Szalával... Én akartam beszélni veled.

- Ó... Igen? Miről?

- Figyi... Stibi elmondta, hogy mi történt. Eléggé ki volt borulva délelőtt miattad - kezdett bele. - Az én szüleim ugyanígy mentek szét öt évvel ezelőtt, csak anyu hapsija spanyol. Talán hülye ötletnek tűnik, de úgy gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit. Én már túl vagyok a dolgon. Hátha tudnék segíteni egy kicsit... - magyarázkodott tétován.

- Ez nagyon kedves tőled - feleltem mosolyogva. - Szívesen beszélgetek...

Ádi nagyon jófej volt. Tényleg segített egy kicsit. Miután letettük a telefont, valahogy sokkal világosabban láttam mindent. A srác segített helyre tenni egy-két dolgot, így már nem volt akkora a katyvasz.

Alig telt el két perc azután, hogy letettük, máris új hívást jelzett a mobilom. Nevetve néztem a képernyőn villogó nevet, majd fogadtam a hívást.

- Szia Édesem... Ugye nem féltékeny valaki? - kérdeztem nevetve, majd hagytam, hogy a barátom mindent elfeledtessen velem a saját nagyszerűségén kívül.

Nyálas vagyok? Talán igen. De amíg Stibi velem van, addig nem igazán érdekel...

Sziasztok!

Négy óra szünet igazán inspiráló lehet... Ennek a terméke az újabb fejezet.

Jó olvasást és szép hetet mindenkinek!

Dóri

8. Fejezet

Teltek-múltak a napok és a hetek. Hihetetlenül édes időszak volt. Az az igazi, rózsaszín, nyálasan-csöpögősen-gyomorforgató, de mégis annyira, de annyira jó. Megtapasztaltam milyen az, amikor az ember agyát rózsaszín ködfelhő borítja, hogy milyenek a gyomorban lakó lepkerajok és azt is, hogy milyen érzés méterekkel a szilárd talaj felett lebegni.

A barátnőim – akik mellesleg totál oda meg vissza voltak attól, hogy Stibi barátnője vagyok – a következő diagnózist állapították meg: A beteg visszavonhatatlanul és halálosan szerelmes. Gyógyíthatatlan. A tünetek egyedül a Stieber Zoltán nevű személy segítségével enyhíthetőek.

De nem volt igazuk. Be kellett ugyanis látnom, hogy hiába látom őt hétvégente, hiába hív fel minden nap vagy ezerszer és hiába skypeolunk minden szabad percünkben, Stibiből sosem lehet elég.

Pedig egyre kevesebb időnk maradt egymásra. Én tanultam (mert a vizsgáztatókat nem fogja érdekelni, hogy a negyedik tétel után halálosan szerelmes lettem, és a maradék tíz tételt elnyelte a rózsaszín köd), a magyar válogatott pedig - miután ugye kijutott az eb-re - egyre közelebb került a világversenyhez, ezzel együtt pedig egyre többet edzett. Volt olyan, hogy az én egyetlenem majdnem elaludt telefonálás közben, mert muszáj volt felhívnia, ha este tíz óra van, és ő reggel hét óta edz, akkor is. Ilyenkor mindig azonnal ágyba küldtem, amint meghallottam az első ásítást, de közben nem tudtam titkolni, hogy mennyire levesz a lábamról az ilyen apróságokkal.

Amúgy azt a meccset, ami eldöntötte, hogy kijutnak-e vagy sem, azóta - apunak hála ezerszer újra kellett néznem. Még akkor is, ha egyáltalán nem mutaták Stibit!


Egy hétvégén, amikor úgy éreztem, megengedhetek magamnak egy kis lazítást, Stibi elvitt egy bulira, ahol találkozhattam a magyar csapat tagjaival. Szala - akivel ugye talákoztam már egyszer - ismerősként köszöntött, majd eleresztett néhány megjegyzést Stibi barátkozási szokásaival kapcsolatban. Mert az én szöszim természetesen úgymutatott be a csapatnak, mint a barátnőjét.
Eszméletlen este volt!

Megismerkedtem mindenkivel. És nagyon jól éreztem magam, még akkor is, ha az egész bulin alig találkoztam Stibivel, mert először Szala rabolt el néhány percre, majd utána rögtön Nagy Ádám és Németh Krisztián (aki ugye Némó), de beszélgettem Kádárral és Langgal, Király Gáborral, Nikoliccsal, Priskinnel, aztán megint Szalával, a szövetségi kapitánnyal... Egy szóval kis híján mindenkivel, kivéve a barátomat. Zoli végül hajnali egy körül tudott megszerezni, onnantól kezdve viszont el sem engedett. Táncoltunk, csókolóztunk, beszélgettünk a többiekkel... Bemutatkoztunk úgy, mint szerelmespár.

Aztán én ugye visszatértem a tanuláshoz és az egyetemhez – meg a barátnőimhez, akik igazán megérdemelték, hogy mindenről pontos, részletes beszámolót kapjanak. Így hétvégente, amikor Pesten voltam, akkor Millivel beszéltem meg találkozókat (akit leginkább Nagy Ádám érdekelt), hétközben meg Lauval trécseltem, ami ugye annyiban volt könnyebb, hogy ő a szobatársam.

A fennmaradó időt pedig – csak hogy változatos legyen – a szerelmemmel töltöttem. 

***

Egyetlen dolog volt csak, ami beárnyékolta a boldogságomat, mégpedig az, hogy aggasztóan régen hallottam bármit is anyu felől. Azután, hogy összejöttünk Stibivel, szinte minden nap megpróbáltam felhívni, vagy email-ek ezreit küldtem neki, máskor pedig SMS-ben vagy Skype-on kerestem, de a telefonján minduntalan az üzenetrögzítőn kötöttem ki, a leveleim és üzeneteim pedig megválaszolatlanok maradtak. Értem én, hogy üzleti úton van, de könyörgöm! Milyen üzleti út az, ami hónapokon keresztül tart? És miért nem beszél közben a családjával.

Az agyamba akaratlanul is mindenféle undorító képek férkőztek napbarnított bőrű, idősödő olasz adoniszokról (hiszen ugyebár anyu Milánóban volt), de minduntalan azzal nyugtattam magam, hogy csak túl sok romantikus könyvet olvastam, ezért túlfantáziálom a dolgot.

Pedig igazam volt. És az egész helyzet egy gyönyörű áprilisi napon vágódott nekem. Egy olyan napon, amikor végre igazán meleg volt. Egy olyan napon, amikor az ember – hiába tudja, hogy ötlete megvalósíthatatlan, mert ő Veszprémben van, álmai tárgya pedig edzőtáborban – arról fantáziál, hogy egy bizonyos férfiba karolva sétálgat a friss, zöld tavaszban, a veszprémi állatkert kifutói között. Nem pedig arról, hogy meglátogatja az anyja – akiről jó ideje már nem hallott egy árva mukkot sem – és pszichobombákkal szétveri a tökéletes nap pihepuha, rózsaszín ábrándképeit.

Pedig ez történt. És az egész egy ártatlannak látszó telefonhívással indult.

Éppen az íróasztalomnál ücsörögtem, és olvasgattam – Lau valami pasival volt valahol – amikor megcsörrent a mobilom. Meglepetten vettem kézbe. El nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, hiszen apu csak nagyon ritkán hívott napközben, mert saját telefonidőpontja volt nálam minden napra (délután öt és este hat között), Zoli pedig edzőtáborban készült az eb-re, így ő újabban csak este tíz és tizenegy körül telefonált. Más pedig egyáltalán nem hívott, hiszen Lauval egy szobában lakunk, Milli pedig face-en írogatott, ha volt valami.

Vegyes érzelmekkel – de főként boldogan – konstatáltam, hogy anyu hív.

-        -  Szia Anyu! Ezer éve nem hallottam felőled! Jól vagy? – kérdeztem vidáman, bár a hangomba egy kis aggodalom is vegyült.

-       -  Ó szia, Drágám! Hogy jól vagyok-e? Hát persze, több mint jól! – csicseregte a szokásos, hadarós stílusában. – Találd ki, hol vagyok most!

-         - Ööööö... passz... Milánóban? – kérdeztem tanácstalanul.

-       - Jaj, dehogyis, te butus! Veszprémben vagyok a koleszod előtt. És valamit nagyon sürgősen el kell mondanom. Ráérsz most?

-          - Hogy? Te itt vagy? – vágtam volna a szavába, amire mondjuk – a beszédtempóját ismerve - esélyem sem volt. – Jaj, persze, hogy van időm! És híreim is vannak! Azonnal lemegyek! – hadartam sietve, majd lekaptam a fogasomról a puderszínű bőrdzsekimet, fekete bokacsizmát húztam, megigazítottam rakoncátlan, szőke tincseimet és lerobogtam a lépcsőn.

A koli elé kiérve azonnal megláttam. Mint mindig, most is úgy nézett ki, mintha valamelyik divatlapból lépett volna ki. Elegánsan őszülő haja csinos, ultramenő frizurára nyírva omlott a vállára és tetőtől talpig fekete cuccokat viselt (farmer, bőrdzseki, combcsizma és egy irtójó táska). Egy pillanatig tétováztam, hiszen egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy anyuka, akit az ember csak úgy megölel. Végül ő vonta a karjai közé. A nyakába bújva finom, drága parfüm illatát éreztem.

-     - Szia, Kicsim! Olyan régen láttalak! – nyomott puszit az arcomra. Majd odalépett a mellette álló puccos sportkocsihoz, és hatalmas ajándéktáskát emelt ki a hátsó ülésről. – Hoztam neked ezt-azt. Remélem tetszeni fog.

-       - Ó, Anyu! Igazán nem kellett volna – hálálkodtam, de úgy döntöttem, majd csak később nézem meg az ajándékot, most inkább vele leszek. – És... Hogyhogy itt vagy?

-       - Történt velem egy-két dolog, amit meg kell osztanom veled. Mond, ebédeltél már? – kérdezte, engem pedig valami rossz érzés kezdett el nagyon finoman, szinte alig észrevehetően kerülgetni.

-         - Persze – nyögtem, a mosoly természetellenessé vált arcomon.

-          - Hát ez zseniális! Fel is hívom a partneremet. Remélem, már foglalt asztalt?

A... A partnerét? Milyen partner? Nem. Csak és kizárólag üzleti partner lehet. Hiszen anyu aput szereti, nem? Ugye tényleg csak túlkombinálok valamit???

Nem mertem kérdezni. Szépen csendben beszálltam a fényűző autócsodába – nem értek a kocsikhoz, de azon tényleg látszott, hogy az – és érdeklődve néztem, hová visz anyu.

Nem lepődtem meg, amikor a város egyik legpuccosabb étterme előtt parkoltunk le. Anyu sosem evett olcsó helyen.

-   - Már vár ránk valaki! – intette le anyu a felén siető, fehér inget, csokornyakkendőt és fekete szövetnadrágot viselő pincért.

Aztán odavezetett egy asztalhoz... Egy asztalhoz, ami mellett már ült valaki... Egy öregedő, kerolbőrű olasz adonisz...

Nyugi Dóri, csak nyugi! Ez nem az aminek gondolod. Az anyád nem azért villant bájmosolyt a férfira, mert bármi is lenne közöttük. Hogy éppen megcsóloják egymást? Uggyan! Ez biztos valami szokatlan olaszos üdvözlés...

Nos... be kellett ismernem, hogy ez eléggé gyenge próbálkozás volt önmagam megnyugtatására. És egyáltlán nem jött be. Anyám ugyanis felém fordult, és elhagyták a száját azok a szavak, amikot utána sehogy sem tudtam felfogni. És sehogy sem tudtam megbocsátani.

-         - Dóri! Engedd meg, hogy bemutassam neked Mariot! – nézett rám, szerelmesen (!!!) mosolyogva.

-      - Ööö... Ő ugye egy üzlettársad? – kérdeztem sután, miközben sietve megráztam a férfi kezét, aki eközben végig olaszul karattyolt, amiből egy szót sem értettem.

-     - Jaj, ne légy ilyen butus! – dorgált meg csilingelő nevetéssel. – Mario... Mario az én zseniális udvarlóm! Az a habitus, az az izgalom, az az élmény, amit már nagyon régen keresek. Ő annyira pezsgő! Annyira más! Annyira... olasz! – áradozott, engem meg a hányinger kerülgetett.

-          - Anyu! Hallod egyáltalán magad? Mi történt veled? Mi van apuval? – hebegtem.

-          - Apád? Kicsim... ő már olyan megszokott. Olyan... unalmasan megszokott. Szóval érted, nem?

-          - Nem. Egyáltalán nem értem. Szereted őt! És ő is szeret téged!

-          - Ó szerelem! Mit érzek én apád iránt ahhoz képest, amit Mario iránt érzek? Te még egyáltalán nem tudod, milyen igazán szeretni valakit!

-      - Már megbocsáss, de igenis nagyon jól tudom – vágtam a szavába. Legszívesebben azonnal kirohantam volna az étteremből, ahol egyre többen figyeltek fel a két veszekedő nőre, és a közöttük ülő vén, olasz selyemfiúra, aki láthatóan semmi nem ért az egészből. – Van egy barátom, akiről tudnál, ha nem hagytad volna figyelmen kívül az összes alkalmat, amikor próbáltam kapcsolatba lépni veled! Mellesleg... apu tud már a „partneredről”?

-      - Ugyan, honnan tudna? – kérdezte ő meglepetten. Teljesen figyelmen kívül hagyta azt, amit a barátomról mondtam neki. – Hiszen még csak három hónapja tart ez a románc. Azt hittem, gyorsan lerendezhető kaland lesz, mint a többi, de ez most más. Mariot akarom. És persze elmegyek apádhoz és megbeszélem vele ezt...

-          - Mi az, hogy olyan, mint a többi? – kérdeztem riadtan. – Ugye... ugye nem azt akarod mondani, hogy voltak már más kalandjaid is?

-         -  Már hogyne lettek volna?

-       - Hogy... hogy mi? – képedtem el teljesen. – És mi az, hogy megbeszéled apuval? Komolyan úgy gondolod, hogy egyszerűen megérti majd? És hagyja, hogy tovább éld ezt az ostoba románcot?

-          Apád megértő ember...

-      - Megértő, de te most elhagyod! - kiabáltam, immár könnyezve. A gyermekkoromban kialakult anyakép ripityára törve hevert a porban. Mindig felnéztem rá, amiért olyan sokat utazik azért, hogy pénzt hozhason haza. Hogy vezeti az itthoni üzleteket. Erős, kitartó, szerető nőnek gondoltam. Egy pillanat alatt rombolta szét ezt a képet. – Tudd meg, hogy bármi lesz is, én sosem foglak támogatni ebben az... ebben az őrületben. Mindig apu mellett fogok állni, mert benne nem csalódtam. Légy boldog anyu. De ha tényleg megteszed, akkor egy ideig ne beszéljünk. Őszintén örülök, hogy láttalak. Meg akartam veled osztani a boldogságomat. Így is megosztom, de már nem lesz olyan jó. Együtt vagyok Stieber Zoltánnal. Sajnálom, hogy ezt nem úgy mondhatom el, hogy együtt örülj velem. Most pedig elmegyek. Köszönöm, de nem vagyok éhes.

A kis monológom után egyszerűen sarkon fordultam, és kisiettem az étteremből. Nem érdekelt, hogy mindenki látja, ahogy szétesem. Szükségem volt friss levegőre. És a telefonomra... És az Ő megnyugtató hangjára.

-       - Dóri várj! – rohant utánam anyu. Egy pillanatig reménykedtem abban, hogy észheztérítettem őt, de amikor megszólalt, végeleg elveszítettem a reményt arra, hogy visszakapom őt. – Meg sem nézted az ajándékaidat! Pedig Mario választotta őket neked! Meg akar ismerni!

-         - Nem érdekelnek a hülye ajándékaitok. És nem akarom megismerni Mariot! – zokogtam.

-    - Tényleg együtt vagy azzal a focistával? – kérdezte anyu. A hangja immár hideg volt. Semmi negédesség nem maradt benne. – Megmondtam apádnak, hogy soha nem találkozhattok.

-        - Nem érdekel! – üvöltöttem. – Egyáltalán nem érdekel, mit gondolsz! Most már nem. Igenis együtt vagyok Stibivel, és boldogabb vagyok, mint valaha. Most pedig elmegyek – közöltem, és a sűrű könnyfátyolomat elpislogva igyekeztem előrefelé haladni.
ű

A közeli parkig jutottam. Ott lerogytam egy padra, elővettem a mobilomat, és tárcsáztam. Tudtam, hogy valószínűleg edzése van, és azt is, hogy  azt beszéltük meg, nap közben csak igazán fontos esetekben hívom. Hála az égnek nem hívtam fel minden percben, amikor hiányzott, mondván, hogy ez most igenis fontos, ezért megvolt az esélyem arra, hogy fölveszi.

Egy kicsöngés, kettő, három, négy, öt...

-         - Szia Kicsim! Baj van? – hallottam meg aggódó hangját. Zihált. Valószínűleg éppen futott.

-       - Zavarlak? – kérdeztem, és kis híján eldobtam a készüléket, annyira megijedtem a saját hangomtól. Rekedt volt és sírós.

-        - Te jó ég! Dehogyis! Azonnal mondd el, mi történt! – hadarta. Éreztem a beszédéből, hogy egyre idegesebb lesz.

Kitálaltam neki. Szinte fulladozva a zokogástól, és össze-vissza szipogva végigmondtam a sztorit. Óriási respect neki, amiért nem tette le a telefont, és hagyott el azonnal. Miután befejeztem, ő sokáig hallgatott. Ha nem hallom az egyre nyugodtabb légzését, azt hittem volna, hogy szétkapcsolt a vonal. Amikor végre megszólalt, a hangja végtelenül megnyugtató volt.

Annyira szívesen odabújtam volna a mellkasához! Befúrtam volna a fejem az álla alá, a vállába fúrtam volna az arcom... Érezni akartam magam körül a karjait, és azt ahogy lágyan ringat.

Az a furcs, hogy mindezek nélkül is megnyugtatott. Fogalmam sincs, mit mondott nekem akkor, de sikerült annyi erőt öntenie belém, ami talán elég lesz addig, amíg következőleg beszélünk.

-      - Figyi, igazán szívesen beszélnék még. A francba is! Legszívesebben odarohannék hozzád, hogy a karjaimba vehesselek és átölelhesselek, de vissza kell mennem edzeni. Este hívalk Skype-on, oké? Addig megleszel?

-        - Persze! Menj nyugodtan. Nehogy büntetést kapj miattam.

-      - Ugyan, mit nekem az a száz fekvő! – közölte fellengzősen, mire egész picit elnevettem magam. – Szeretlek, Kicsim. Este!

-         - Én is szeretlek! És várom a hívást – búcsúztam.

Sziasztok!

Megírtam nektek az új fejezetet!

Gépelési (és esetlgese helyesírási) hibákért előre is bocsánatot kérek!

Jó olvasást mindenkinek!