6. Fejezet (Stibi szemszöge)

Azóta a bizonyos februári nap óta, amelyen úgy igazán megismerkedtem Hidasi Dorottyával, minden megváltozott. Minden nap tűkön ülve vártam az edzések végét, hogy felhívhassam vagy ráírhassak, és elmondhassam neki, mi történt velem aznap. Majdnem az egész szabadidőmet Dóri töltötte ki.

Emellett pedig boldog voltam, hogy újra Stieber Zoltánként focizhatok, a magyar válogatott tagjaként és a magyar szurkolók örömére. Jó volt hazajönni, és ismét sok időt tölteni az öcsémmel, Andrissal, akivel korábban azért nem találkoztam sokat, mert ő Angliában focizott, én pedig Németországban, mostanában pedig azért nem, mert ő hazajött Magyarországra, én viszont még mindig Nürnbergben játszottam. Jó volt találkozni a válogatott tagjaival és újra felvenni a szálakat azokkal, akikkel régen találkoztam, mint mondjuk Szalai, Kádár vagy Kleinheisler, de jó volt megismerni az új arcokat is, mint például Nagy Ádámot, aki rövid időn belül a baráti körömbe került (de szigorúan csak a második helyre, mert Szalát senki nem ütheti ki a „legjobb barát” posztból). Az eb-láz is jó volt, akkor is, ha egyelőre még csak a csapattagokat érintette.

A napjaimat mindössze az árnyékolta be, hogy egyáltalán nem találtam meg a közös hangot a válogatott csapatkapitányával, Dzsudzsák Balázzsal. Hogy miért utál Dzsudzsi, arra egyáltalán nem tudtam logikus magyarázatot keresni. És ezzel nem csak én voltam így, hanem a többi focista is. Persze próbáltam túltenni magam a helyzeten, és nem nagyon beszélni Balázzsal, de valamilyen szinten kommunikálnunk kellett egymással, hiszen egy csapatban játszunk. Ezek az esetek egytől egyig azzal végződtek, hogy Dzsudzsi megalázott engem, amivel felingerelte forrófejű legjobb barátomat, Szalát, aki nem bírta, hogy teljes nyugalommal tűröm a sértegetést, és szét akarta verni a szőke kapitányt. Kettőnk (illetve Ádámmal együtt hármunk) folytonos viszálya pedig széthúzáshoz vezetett, ami már Bernd Storck figyelmét sem kerülte el. A szövetségi kapitány ráparancsolt Balázsra, hogy lesz szíves megtűrni engem, mert az eb-s szereplésünk a tét. Ezek után Balázs kissé lenyugodott, de korántsem rendeztük kettőnk kapcsolatát.

Az, hogy Storck figyelmeztetése miatt átállt arra, hogy csak akkor szekál, amikor Szalai és Storck nem látja. Ez pedig igazán zavaró volt, és néha már én is eljutottam volna arra a pontra, hogy beverek neki, de hála az égnek ott volt nekem Dóri és Andris. Az, hogy bármi történt, azt elmondhattam nekik, segített abban, hogy nyugodtan tudjam viselni a piszkálódást. És ezért mindkettőjüknek nagyon hálás voltam.

***

Szombat volt. Pont egy héttel azután, miután lementem Veszprémbe, hogy találkozzak Dórival. Erre a hétvégére nem tervezte, hogy hazajön, amit egy részről sajnáltam, hiszen nagyon jó lett volna újra találkozni vele, másrészről viszont nem bántam, mert így igent tudtam mondani Szala azon ötletére, hogy ugorjunk ki a Margit-szigetre focizni egy kicsit.

Délután egy körül járt az idő, amikor régi mackógatyában és kikopott pólóban a sziget Margit-hídi bejáróján sétáltam. Ádámmal ugyanis azt beszéltük meg, hogy a zenélő szökőkút mellett találkozunk, mert arra sok az üres füves terep, ahol rugdoshatunk. A kúthoz érve azonnal kiszúrtam Ádámot.

-          Helló Haver! – ugrott föl, hogy szokás szerint kézfogással üdvözöljön.

-          Helló!

-          Mond, benne vagy abban, hogy miután kirugdostuk magunkat, beugorjunk anyához egy túrógombócra?

-          Naná! Nála jobban kevesen csinálják.

Miután ezt megbeszéltük, kerestünk egy helyet magunknak és lábteniszezni kezdtünk. Elég régen játszottunk már ilyesmit ahhoz, hogy tökéletesen kijöjjünk a gyakorlatból, ezért nagyjából az időnk felét azzal töltöttük, hogy rohangáltunk a labda után a bokrokba, az buszok elé az útra, a kutyák szájába és kis híján a Dunába is. A másik felét pedig majdhogynem elvette az, hogy a saját bénaságunkon röhögtünk, de ez így volt tökéletesen Szalás-Stibis délután.

Egy alkalommal a labda eléggé messzire ment egy megfontolatlan és abszolút szükségszerűtlen bikázás következtében, amit magam sem tudom miért, de én követtem el. Ezért nekem kellett utána mennem. Elkocogtam arra, amerre rúgtam, befordultam egy kisebb kanyarban és szembe találtam magam Dórival. Nagyon ciki módon teljesen leblokkoltam. Hiszen... azt mondta, hogy nem jön haza hétvégére... És mégis. Ott állt előttem, teljes valójában, piros tornacipőben, farmerban, a cipő színével megegyező színű bőrdzsekiben, kibontott hajjal, kezében az elgurult labdával.

-          Zo... Zoli? – kérdezte hasonló meglepődéssel a hangjában, mint amit én éreztem. – Ezt keresed?

-          Ó, igen – bólintottam és elvettem tőle. – Amúgy... szia.

-          Szia – nevetett fel halkan. Istenem! Annyira imádom a nevetését!

-          Hogyhogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy most is Veszprémben maradsz?

-          De igen, csak apu vendégséget szervezett, és haza kellett jönnöm pizzát meg pogácsát sütni. Gondoltam is rá, hogy felhívlak, mert nagyon szomorúnak tűntél, hogy nem találkozhatunk, és mert egyik itteni barátnőm sem ért rá, de aztán eszembe jutott, hogy talán csináltál valami programot a tesóddal vagy valamelyik barátoddal és gondoltam, nem zavarlak, hanem inkább sétálok.

-          Ez nagyon kedves tőled – mosolyogtam rá. Atyaég, milyen helyes! – Viszont ha már így összefutottunk, nincs kedved megismerkedni Szalai Ádámmal?

-          Szalával? Dehogynem! – csillantak fel azok a gyönyörű, mélybarna szemei.

-          Akkor gyere! Már tutira keres.

-          Húhúú! Úgy látom, nem csak a labdát fogtad meg! Miért nem mesélted, hogy van csajod? – rikkantotta Ádi, amikor kiléptünk a rétre.

-          Ádám! – léptem hozzá, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését, amit Dóri látszólag nagyon mulatságosnak talált. – Engedd meg, hogy bemutassam egy nagyon kedves barátomat, Hidasi Dórit. Dóri, neked azt hiszem, nem kell bemutatnom Szalát.

-          Örülök, hogy megismerhetlek – vigyorgott a lányra Ádi, majd újra felém fordult. – Mondd csak! Tud a kedves barátod focizni?

-          Hát... – néztem bizonytalanul Dórira. Azt tudtam róla, hogy hiába az apja minden igyekezete, nem érti a játék szabályait, de nem tudtam, hogy a gyakorlattal hogy állt.

-          Én és a labda? – kérdezte ő zavartan nevetve. – Veszélyes párosítás.

-          Szóval nem – összegezte IQ-bajnok barátom. – Segáz! Akkor megtanítjuk.

Isten a tanunk rá, hogy az elkövetkező másfél órában tényleg mindent megtettünk azért, hogy megtanítsuk Dórinak az alapokat, de a végeredmény nem lett sokkal másabb, mint a kiindulópont. Mindenesetre mindhárman hatalmasokat nevettünk és remekül éreztük magunkat.

Boldogságunknak Ádám telefonja vetett véget.

-          Szia Anyu! – szólt bele. – Nem még mindig a szigeten vagyok Stibivel, meg egy barátjával... Oké. Megkérdezem.

-          Jössz akkor túrógombócozni? – fordult felém.

-          Nagy baj, ha azt mondom, hogy most inkább nem?

-          Dehogy! Több marad nekem! – vigyorgott, majd újra a füléhez emelte a telefont.

-          No... Srácok sajnos én most megyek. Vár rám rengeteg fincsi túrógombóc – fordult felénk, amikor letette. – Jó volt veletek, Dóri örülök, hogy megismertelek és csak így tovább! Menni fog ez neked! Stibesz, veled az edzésen majd találkozunk. Sziasztok!

-          Szia – ráztam meg a kezét, Dóri pedig intett neki.

Rövid időn belül kettesben maradtunk.

-          Nyugodtan elmehettél volna vele! – nézett rám a lány. – Nem haragudtam volna meg.

-          Tudom, de kedvet kaptam egy kis sétához veled – vigyorogtam rá. Azt nem vallottam be neki, hogy a múlt szombat után csak erre vágyom. – Szereted a vattacukrot? A Margit-sziget nem Margit-sziget vattacukor nélkül.

-          Osztom a véleményedet – nevetett rám, aztán egy közeli árushoz sétáltunk és vettünk egy hatalmas, bugyikék vattacukrot.

-          Most mi legyen? – kérdeztem, miután eltettem a tárcámat (természetesen én fizettem, és akkor sem tudott volna lebeszélni erről, ha fejre áll).

-          Itt is van állatkert – ajándékozott meg a világ legszebb és legmelegebb mosolyával.

Miután megnéztük az állatkertet, és a vattacukor is elfogyott, letelepedtünk egy padra, és egy ideig nem szóltunk egy szót sem. Csendben néztük a kutyasétáltatók, bringóhintózók és sétálók színes kavalkádját és vele még ez is jó volt. Jó volt, mert a közöttünk beálló csend nem az a kínos „fogalmamsincsmitmondjak” féle csend volt, hanem valami meghitt, nyugalmas csend, amiben komoly gondolatok formálódtak.

Kettőnk közül végül Dóri volt az, aki megtörte a csendet.

-          Nos... – fordult felém mosolyogva. – neked hála ismét egy nagyszerű délutánt tudhatok magam mögött. Köszönöm!

-          Nincs mit megköszönnöd – viszonoztam a mosolyát. – Nagyon szívesen járok a kedvében egy olyan helyes lánynak, mint te.

-          Pedig ezer más lánnyal is tölthetnéd az idődet – jegyezte meg. Hanglejtéséből arra következtettem, hogy nem is igazán hozzám beszélt. Inkább olyan volt, mintha hangosan gondolkodna. – Lehet egy kérdésem?

-          Már volt is, de csak nyugodtan – villantottam felé féloldalas mosolyt.

-          Miért pont én? Biztosan vannak nálam idősebb, érettebb nők is, akiknek... akiknek felkelted az érdeklődését. Tuti, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, aki igent mondana, ha elhívnád valahová. És mégis az én társaságomat keresed, engem hívsz föl esténként, és velem csetelgetsz órákon keresztül. Miért?

A kérdése nem lepett meg. Fel voltam rá készülve, hogy előbb vagy utóbb szöget üt a fejében, hogy huszonhét évesen vajon miért pont őt választottam. Én is számtalanszor kérdeztem meg magamtól ugyanezt, és ennek hála, akkor, amikor ő tette föl nekem a nagy kérdést, már kész válaszom volt számára.

-          Ez nagyon egyszerű – csúsztam közelebb hozzá a padon. – Tudod... tényleg elég sok olyan nő van, akinek – ahogy te mondtad – felkeltem az érdeklődését. Fiatalabbak, idősebbek, németek, magyarok... Mégis azt kell hogy mondjam, hogy eddigi életem során mindössze két kapcsolatom volt, és mindkettőnek két hónap alatt vége lett. – Erre ő kérdő, értetlen tekintettel nézett rám. – Hogy miért? Azért, mert kiderült, hogy mindkettőt csak a Stieber név és a pénzem érdekelte. Ezek után már elővigyázatosabb voltam. Már vagy három éve nem volt sem komolyabb sem pedig komolytalanabb kapcsolatom, mert egyszerűen nem találtam olyan lányt, akin ne látszott volna, hogy csak Stieberné akar lenni. És ezek után jöttél te. Félénken és természetesen. Hosszú ideje te vagy ez egyetlen, akin azt látom, hogy van benne egy kialakult kép Stieber Zoltánról, a sztárfocistáról, de ő megpróbálja lerombolni ezt a képet, és megismerni az igazi Stieber Zoltánt. És mindennek a tetejébe csinos és kedves vagy, jó a humorod és csodálatosan lehet veled beszélgetni. Ki lenne olyan ostoba a helyemben, hogy nem téged választana?

Az egész monológot a mellettem ülő lány szemébe nézve mondtam el. Szerettem volna, ha látja rajtam az őszinteséget. A „világmegváltó nagybeszédem” után könnyek szöktek a szemébe.

Jaj ne! Valamit elrontottam?

-          Bocsánat! – szabadkoztam azonnal, amikor megláttam az első gömbölyű vízcseppet legördülni az arcán. – Túl rámenős voltam. Túl sok mindent zúdítottam rád. Nem akartam, csak... egyszerűen kikívánkozott belőlem. És... – mutatóujját a szájamhoz érintve állította meg a szabadkozásomat. Ekkorra már olyan közel ültünk egymáshoz, hogy egy hajszál nem fért volna közénk.

-           Félreérted – mosolygott rám. – Azért sírok, mert annyira szépen mondtad, amit az előbb mondtál. Mióta úgy igazán, személyesen is ismerlek, rengetegszer álmodoztam arról, hogy valami hasonlót fogsz mondani nekem. Hogy nem csak játszadozol velem. Tudom, hogy nagyon kevésszer találkoztunk, de ennyi idő – a telefonbeszélgetéseinkkel és minden mással kiegészülve – nekem bőven elég volt ahhoz, hogy megkedveljelek. És ne úgy, ahogy a sztárfocistát kedvelem, hanem egészen máshogy. Sokkal komolyabban. Sokkal mélyebben.

-          Örülök, hogy ezt mondod – szólaltam meg alig hallhatóan, és lágyan megsimítottam az arcát, mert egyszerűen muszáj volt hozzáérnem, ő pedig belesimult az érintésembe. – Örülök, hogy ezt mondod, mert így már meg merem tenni ezt – suttogtam a szájára, majd megszüntettem a maradék távolságot is kettőnk között...

Hát sziasztok!

Ez lenne itt az újabb rész. Őszintén remélem, hogy nem utáltok nagyon a vége miatt!

Puszi:

Dóri :)