1. Díj

Sziasztok!

Egy örömteli bejelentenivalóval érkeztem. Ez pedig nem más, mint az, hogy díjat kaptam (még valamikor augusztusban, amikor vadul tombolt a nyár, és nem volt időm kirakni), amit ez úton is szeretnék megköszönni az Országok viadala című blog íróinak: Sofia Currington-nak, Lili Leone-nak, Maja Tankwall-nak.

Szabályok:

♦ Köszönd meg a díjat, és tedd ki, akitől kaptad!

♦ Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!

♦ Írj 12 dolgot az illető blogjáról!

♦ Írj 12 dolgot a saját blogodról!

♦ Válaszolj 12 kérdésre!

♦ Tegyél fel 12 kérdést!

♦ Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hisz mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény; a lényeg, hogy építő jellegű legyen. (Ha a díj bejegyzés alá kommentelsz, az nem számít, ;) )

♦ Cseréljetek linket!

♦ Küldd tovább 12 embernek!

♦ Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen

12 dolog az Országok viadaláról:

1. A történet Éhezők viadala fanfic, de mégis kicsit más.

2. Különböző országok kiválasztott képviselői küzdenek meg egymással.

3. Az eseményeket három lány szemszögéből ismerhetjük meg.

4. Az ő nevük Arabella Asesino, Isabel Infierno és Cristina Angell.

5. Isabel a húga helyett jelentkezik a versenyre, bár ezt tiltják a szabályok.

6. A lány azért teszi ezt, mert Swan, a húga vak, és így nem lenne sok esélye a viadalon.

7. Minden országnak két kiválasztottja van, egy fiú és egy lány.

8. Isabel Spanyolország női kiválasztottja, a társa Carlos Contreras.

9. Arabella országtársa Julio Fuarez, ők ketten Brazília képviselői.

10. Cristina és társa, Francesco Fiore, Olaszországot képviselik.

11. A verseny az előző év győztes országában, Angliában kerül megrendezésre.

12. Kedvenc szereplőm: Isabel Infierno.

12 dolog a saját blogomról:

1. Focis blog.

2. Stieber Zoltán fanfiction.

3. Stibi és a főszereplő lány, Dóri között hét év korkülönbség van.

4. Stieber mellett a magyar válogatott más tagjai is szerepet fognak kapni.

5. Több helyszínen játszódik.

6. A fejezetek egyelőre Dóri szemszögéből íródnak, de később ez változni fog.

7. Szalai Ádám és Nagy Ádám mellett Stibi öccse, András is elég jelentős szerepet fog kapni.

8. A blog jelenleg öt fejezetes.

9. A tervezett fejezetszám harminc-negyven.

10. A történet nem csak az eb végéig fog tartani, mert az éjjel soha nem érhet véget (:D).

11. Dóri családjáról eddig annyit tudni, hogy az apja sportorvos, az anyja pedig folyamatosan üzleti úton van.

12. Vigyázat! Romantika veszély!

Válaszaim a 12 kérdésre:

1. Honnan jött a blogger neved?

A saját nevemből :)

2. Melyik karakteredre hasonlítasz a leginkább?

Dórira. (Akit nem véletlenül hívnak így :D)

3. Szoktál a környezetedből mintázni szereplőket?

Nem.

4. Van olyan könyv, aminek megváltoztatnád a végét?

Igen. A beavatott sorozat befejező része.

5. Hány oldal terjedelmű az eddigi leghosszabb írásod?

Nyolcvan.

6. Találkoztál már valamelyik blogger ismerősöddel? Ha nem, kivel találkoznál szívesen?

Még nem, de Victoria Green-t szívesen megismerném.

7. Milyen történeteket szeretnél a jövőben írni?

Bármit, amire valahonnan/valamiért ihletet kapok.

8. Ha találkoznál a blogod főszereplőjével, mit mondanál neki? :D

Attól függ melyik főszereplővel :D Ha Dórival találkoznék, közölném vele, hogy Stieber az enyém, ha Stibivel, akkor valószínűleg semmit, mert lefagynék.

9. Volt már olyan, hogy megbántad, hogy elkezdtél egy blogot?

Igen, és azt töröltem is.

10. Ki lenne az akinek sose mondanád el, hogy blogolsz? (ha van olyan)

Nincs ilyen.

11. A blogunk három főszereplője közül ki áll hozzád a legközelebb, és miért pont ő?

Talán Isabel, mert én is képes lennék vállalkozni a lehetetlene, ha valamelyik testvéremet menteném meg vele.

12. A fiú/férfi karakterek közül ki jön be a legjobban külsőre és belsőre? Miért?

Carlos. Ő minden szempontból tökéletes :)

12 kérdésem:

1. Mit jelent neked az írás?

2. Hány blogod van?

3. Van kedvenc saját karaktered?

4. Milyen történeteket szeretsz írni?

5. Azonnal leírod, amit jónak látsz, vagy vársz vele, amíg érlelődik?

6. Volt már olyan, hogy változtattál az általad elképzelt eseménysoron, mert túlzottan megkedveltél egy karaktert?

7. Milyen blogokat szeretsz olvasni?

8. Van kedvenc bloggered?

9. Van olyan blogger, akivel szívesen találkoznál?

10. Melyik a kedvenc könyved?

11. Sírtál már könyvön életedben?

12. Van olyan könyv, amit sehogy sem tudsz megkedvelni?

Díjazottjaim:

1. Szív-hangok/Csak egy év

2. Szív-hangok/Következő év

3. Édes élet

4. Szerelmem a tanárom

5. You given me purpose

6. Célkeresztben (Harry Styles)

7. Elfeledett baletcipők

  

5. Fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, hogy csak most hozom a részt, de elég zsúfoltak voltak a napjaim mostanság.
Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek, hogy a nyaralásból hazatérve ezer megtekintés (!!!) fogadott a blogon! Ez azt jelenti, hogy hamarosan számíthattok egy kis NYEREMÉNYJÁTÉKra, szóval figyelgessétek az oldalt, meg a facebookos csopit!

Na... nem dumálok tovább. Jöjjön a várva-várt fejezet, amelyben Stieber Zoltán ismét személyesen jelenik meg.

Peregtek a napok. Egyszer csak arra eszméltem, hogy elvonult a tél (bár február utolsó heteiben még megajándékozott minket egy adag hóval) és kitavaszodott. Persze ez nem jelentette azt, hogy meleg van. Hiába sütött egyre többet a nap és hiába ébredezett minden, még mindig orrfagyasztó hideg volt.

A napirendem eléggé megváltozott a Stibivel való ominózus találkozásom óta. Eleinte nem volt jellemző rám az egyetemisták „bagoly” életmódja, de amióta rámírt facebook-on, minden felfordult egy kicsit. Általában az óráim után hamar a koleszba siettem, és igyekeztem mindent megtanulni estig, mert minden este nyolc-fél kilenc körül rámírt Stibi, és általában tizenegy-fél tizenkettőig csetelgettünk.

Tulajdonképpen sosem volt igazán témája a beszélgetéseinknek. Csapongtunk össze-vissza a velünk történő dolgok között, és egyre jobban megismertük egymást. Mióta a focista számomra kibújt a sportújságok posztereiből, óriásira nőtt a szememben. Immár nemcsak tinilányos rajongás volt amit iránta éreztem, hanem nagyrabecsülés és tisztelet. Zoli rengeteget mesélt arról, hogy mennyit jelent neki a családja, a testvére Andris és a legjobb barátai (a magyar válogatottból Szalai és Nagy Ádám, és valami Günter a nürnbergi csapatából). Nagyon tetszett benne, hogy a sportolói karrierje mellett is igyekszik minél több időt a szeretteivel tölteni.

Az, hogy ő teljesen megnyílt nekem, és olyan dolgokat mondott el magáról, amiket csak a hozzá legközelebb állóknak szokott, engem is arra ösztökélt, hogy mutassak meg minél többet magamból. Azt vettem észre, hogy rengetegszer lépek ki úgy az egyetemről, hogy magamban listázom azokat a dolgokat, amelyeket este elmondok Zolinak. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyire érdeklek egy nálam jóval idősebb férfit. Nem mondom, hogy beleszerettem a kedvenc sportolómba, de határozottan éreztem, hogy rózsaszín fellegek között lebegek.

***

Átlagos péntek délután volt. Mivel anyu nem volt otthon (újabb üzleti út), apu pedig haveros hétvégét tartott (ami abból állt, hogy összeültek a barátaival és néhány sör mellett átbeszélték a sportéletet), úgy döntöttem, nem megyek haza hétvégére.  Lau viszont sajnos hazament, ezért egyedül maradtam aprócska szobánkban. Így viszont nem siettem sehová és nem függtem senkitől, úgyhogy vettem magamnak egy kis csokit,és felkészültem egy magányos-sorozatnézős hétvégére.

Már éppen kapcsoltam volna be a laptopomat, hogy keressek egy jó kis évadot a Big Time Rush-ból, amikor megszólalt a telefonom. Arra számítottam, hogy vagy a szüleim, vagy a barátnőim fognak keresni, ezért kis híján leejtettem a mobilt (szegény egyre többször repült ki a kezemből), amikor a kijelzőre pillantva a Stieber Zoltán nevet láttam (igen, mobilszámot is cseréltünk).

-          Szi-szia – szóltam bele ostobán dadogva.

-          Szia Dóri! Ugye nem zavarlak? – kérdezte.

-          Nem-nem. Mondd csak nyugodtan!

-          Csak azért hívlak, mert Szalai és Nagy Ádám bulizni akarnak ma este, ezért nem leszek neten. Ne várj rám fölöslegesen.

-          Köszönöm, hogy szóltál – feleltem mosolyogva. Csak magamban tettem hozzá, hogy ez mennyire cuki dolog már. – Jó szórakozást estére!

-          Köszönöm! És... – tétovázott egy pillanatig – Azt szeretném még kérdezni, hogy van-e már programod a hétvégére...

-          Még... még nincs – hebegtem miközben legyezni kezdtem magam a kezemmel, és belül vadul sikítoztam, hogy „úristenúristen”. – Viszont apuéknak programja van, úgyhogy nem mentem haza.

-          Hm... Kár – jött a felelet. – Pedig nagyon szívesen találkoztam volna veled. Mit szólnál, ha meglátogatnálak? Veszprémben tanulsz, ugye?

-          I... igen – nyökögtem. Szívesen találkozna velem??? – Nagyon örülnék neki, ha találkozhatnánk holnap. De le fogsz tudni vezetni Veszprémig, ha este bulizol?

-          Mivel most azért lesz rám szükség a buliban, hogy vigyázzak, nehogy valami őrültséget csináljanak a haverjaim, és hazafuvarozzam őket, amikor kidőlnek, így valószínűleg igen. – Hallottam a hangján, hogy nevet.

-          Oké. Akkor várlak holnap.

Még megmondtam neki a kolesz címét és megbeszéltük, hogy délelőtt tizenegy körül itt van, elköszöntünk. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy már letette a telefont, őrült, visítozós, boldog ugrálásba kezdtem a szobám közepén. Amint az eufórikus öröm tovatűnt,v éles váltással következett az S.O.S-hangulat, amit csak Lau vagy Milli tudott orvosolni. Mivel nem tudtam választani, hogy kettejük közül melyik segítségét kérjem (sőt úgy gondoltam, hogy többen többre megyünk), bekapcsoltam  Skype-ot, és reméltem, hogy mindketten elérhetőek lesznek.

-          Helló Csajszi! – jelent meg Lau arca a képernyőn.

-          Halika! – érkezett meg Milli is. – Konferencia van?

-          Jaja – feleltem. – Súlyos S.O.S. van! Mindkettőtökre szükségem van!

-          Na! Mondd! – mondták szinte egyszerre.

-          Stibi meglátogat holnap – robbantottam fel a témabombámat.

-          Vááááá! Ez de jó! – visította Lau.

-          Tudtam! Tudtam! TUDTAAAM! – sikított Milli is. – Gratulálok!

-          Nos... ez valóban jó, de fogalmam sincs, mit kell most csinálnom – avattam be őket a problémámba. – Nem tudom, mit vegyek fel, hogyan viselkedjek... Meg úgy amblokk... Fogalmam sincs, mi legyen most!!!

-          Először is nyugodj le – tanácsolta Milli.

-          Nagy levegő, Dóri, nagy levegő – bólogatott Lau is. – Nem lehet baj, hiszen itt van veled Milli a zseniális stylist, és én, a viselkedés-szakértő

-          Okké – vettem mély levegőt. – Akkor halljuk először a stylist-ot. Milli?

-          Szerintem ne görcsölj. Vegyél fel valami átlagos cuccot, amit minden nap hordasz. Legyen csinos, de semmi túlzó. A sminkkel ugyanez.

-          Hát jó – próbáltam ötletelni. – Akkor felveszem a bordó csőnadrágomat, egyszerű fekete felsővel, bordó sállal, fehér csizmával és fehér kabáttal. Az jó lesz?

-          Abszolút! – bólogattak mindketten.

-          Smink semmi extra. Alapozó, spirál, szájfény.

-          Megy ez neked! – kiáltotta Milli.

-          Jó. Kinézet megvan. Most jössz te Lau – néztem a másik lányra. – Hogy kell viselkedni egy ilyen random találkozós akármin?

-          Úgy, ahogy mindenkivel viselkedsz. Tudjuk rólad, hogy nagyszerű, közvetlen, energikus lány vagy. Add magadat. Ha valami szerepet játszol, azt előbb-utóbb úgyis megtudja. Ha viszont adod önmagadat, akkor azt ismeri meg, aki igazából te vagy.

-          A zavar megengedett?

-          Meg – nevetett rám. – És készülj arra, hogy esetleg ő is cukin zavarban lesz – kacsintott rám.

-          Rendben vagy? – kérdezte Milli.

-          Igen. Köszönöm. Most úgy érzem, meg tudom csinálni.

-          Hát persze, hogy meg tudod csinálni! – kiáltotta Lau.

-          Minden a legnagyobb rendben lesz! – kontrázott Milli is.

-          Még egyszer köszi Lányok! Fogalmam sincs, mi lenne velem, ha nem lennétek!

Miután elköszöntünk, úgy gondoltam, nincs nekem szükségem sorozatokra. Inkább lefeküdtem, mert szerettem volna kipihent és friss lenni másnap. Na meg az is benne volt, hogy úgy éreztem, minél előbb fekszem le, annál előbb jön el a reggel.

***

A másnap reggelem kissé szívbajosra sikeredett. Hiába terveztem meg mindent este, olyan érzésem volt, hogy semmi nem fog összejönni.

Amikor rávettem magam, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy ovis, bújjak ki a paplan alól, és készüljek el, akkor meg túl gyorsan megvoltam mindennel. Viszont nem akartam levetkőzni, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi van, ha előbb jön és én még csak akkor veszem fel a kabátomat. Azonban télikabátban álldogálni egy fűtött szoba közepén, megint nem olyan jó.

Végül úgy döntöttem, hogy jót fog tenni a zavaros gondolatoknak egy kis friss levegő, ezért már háromnegyed tizenegykor kint szobroztam a kolesz előtt. Leültem egy padra és annyira elmerültem a meglehetősen kaotikus belső világomban, hogy csak arra eszméltem fel, hogy két farmerba bújtatott láb áll meg előttem. Lassan felemeltem a fejemet, mire nagyszerű látvány tárult elém.

Stieber Zoltán meglehetősen szexi jelenség volt így életnagyságban: tökéletes „focistaséró”, kedvesen mosolygó zöldes szemek, sötétszürke szövetkabát, sötétkék sál, lazán zsebrevágott kezek, farmernadrág és bakancs... Biztos voltam benne, hogy látványosan csorog a nyálam.

-          Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. – Régóta ücsörögsz itt?

-          Jó reggelt! – viszonoztam a köszönését. – Nemrég jöttem ki.

Amikor felálltam, kicsit bénáztunk, mert én meg akartam ölelni őt, ő viszont puszit akart adni az arcomra. A végeredmény valami kaotikus kar-láb-arc költemény lett, ami mindkettőnket nevetésre késztetett.

-          Ezt még gyakorolnunk kell – jegyezte meg nevetve Zoli.

-          Hát ja – értettem egyet. – Mit szeretnél csinálni?

-          Őszintén? Nem igazán tudom – nevetett saját magán. – Az az igazság, hogy szerintem körülbelül négyéves koromban jártam utoljára Veszprémben, ezért nem igazán tudom, mit lehet itt csinálni. Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egy kicsit, aztán ihatnánk valahol egy kávét, vagy valami ilyesmi... – fejezte be sután.

-          Állatkert? – kérdeztem. – Ott sétálni és kávézni is lehet.

-          Támogatom az ötletet. Úgyis imádok állatkertbe menni.

-          Tényleg? – nevettem fel.

-           Nehéz elképzelni?

-          Kicsit – mosolyogtam.

-          Megértem – vigyorgott rám, aztán körülnézett. – Merre megyünk?

-          Arra – mutattam a buszmegálló irányába.

-          Mehetünk kocsival is, ha gondolod.

Így történt meg az, hogy életemben először (de korántsem utoljára) beültem Stieber Zoltán kocsijába. Az út alatt nem sokat szóltunk egymáshoz azon kívül, hogy mondtam neki, merre kell mennie. Mindketten saját magunkkal voltunk elfoglalva.

Miután megvettük a jegyeket, céltalanul kezdtünk lézengeni az álmoskás napfénybe burkolt állatkertben.

-          Milyen volt a tegnapi buli? – kezdtem beszélgetni.

-          Nagyinak és Szalának eseménydús, nekem pedig kínos – felelte és halkan felnevetett. Imádtam, ahogy nevetett.

-          Azért látom túlélted – mosolyogtam rá, miközben sebesen igyekeztem másik témát keresni. – És... hogy telnek mostanában a napjaid?

-          Nos... nagyjából ugye tudod, mi történik velem – utalt arra, hogy minden este beszélünk. – Közeledik az Eb, Storck vérszemet kapott és elhatározta, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a csapatból, amin belül dúlnak a különféle belső harcok... Nagyjából ennyi.

-          Belső harcok? Én azt hittem, hogy egy focicsapatban tökéletes az összhang.

-          Úgy kéne lennie – bólintott komoran. – De felőlem Storck akár fejre is állhat, én akkor sem tudom megkedvelni Dzsudzsákot. Pontosabban... nem tudom megkedveltetni magam vele.

-          Ő a legnagyobb problémád?

-          Igen. Rettenetesen összeférhetetlen ember. Nagyon nehéz vele együtt dolgozni. És az is nehéz, hogy én egyáltalán nem akartam, hogy klikkesedjen a csapat, de az, hogy Dzsudzsi gyakorlatilag utál engem, széthúzáshoz vezet.

-          Miért utál?

-          Nem tudom – sóhajtott gondterhelten. Teljesen elkomorodott.

-          Bocsáss meg, nem akartam, hogy ilyen kellemetlen témáktól beszéljünk – szabadkoztam.

-          Nincs harag – mosolygott rám. – Mesélj valamit te!

-          Oké – feleltem és belekezdtem valamibe. Már nem is emlékszem, mi volt az.

Mindössze annyi emlékem maradt meg arról a március tizennyolcadikáról, hogy nevetgélve sétálunk a friss, tavaszi napfényben.

4. Fejezet

-          Jaj, de cukiiiii! Meséld el még egyszer! Légyszi, légyszi, légysziii!!! Ezt tuti hallanom kell még! – sikongatott Lau a szobánkban. Kicsit de ja vu érzésem volt, hiszen csupán egy napja történt, hogy Millinek meséltem ugyanazt a sztorit.

-          Muszáj? – sóhajtottam föl.

-          Naaa – nyafogott. – Olyan cuki sztori! Főleg az, hogy BEJELÖLT. Csupa-csupa nagybetűvel!

Hát igen. A történetnek a „bejelölős” pontja abszolút kivágta a biztosítékot drága barátnőimnél. Meg nálam is.

Kemény két óra álmatlanságomba telt, hogy eldöntsem: visszajelölöm.

De visszajelöltem. És másnap reggel már rám is írt. Igaz, hogy csak azt, hogy „Jó reggelt!” meg azt, hogy köszöni, hogy visszajelöltem, de nekem – vagy legalábbis a „dühítőenromantikusésnemegyszerkibírhatatlan” énemnek – ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy elkezdjen kombinálni, rózsaszín álmokat kreálgatni, meg ilyenek, valamint idegesítő mosolyt varázsolt az arcomra.

Olyan mosolyt, ami természetesen nem kerülte el Lau figyelmét, amikor vasárnap délután visszatértem a veszprémi koleszba.

-          Igen, nagyon cuki sztori – feleltem hosszú hallgatás után. – Csak félek, hogy a vége minden lesz, csak rózsaszín nem.

-          Ugyan már! – intett le barna hajú barátnőm. – Szerinted hány lány mondhatja el magáról, hogy egy irtócuki sportoló bejelölte?

-          Az a baj, hogy azt hiszem, nagyon is sok ilyen lány van. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak alkalmi barátnőnek kellenék neki. Olyan, akit vagy eldob, amint megtörtént a dolog, vagy szédít egy-két hétig és csak aztán ejti pofára.

-          Ó értem! – esett le neki a dolog.  – Kinéznéd ezt Stibiből?

-          Nem tudom – nyögtem. – Az a baj, hogy inkább azt nem tudnám elképzelni, hogy valami mást akar tőlem

-          De mi van, ha mégis?

-          Passz – motyogtam. Aztán felálltam az ágyamról, és elkezdtem felöltözni. – Bocsi, de nagyon úgy érzem, hogy szükségem van egy kis egyedüllétre, és arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Elmegyek sétálni egy kicsit.

-          Rendben – mosolygott rám Lau.

***

A hóval borított, lámpafényben úszó utcákon sétálgattam. Lábaim automatikusan vittek a kedvenc helyem – egy aprócska, többnyire csendes park – felé. Leültem a kedvenc padomra, a térdemre könyököltem, és elmerültem a gondolataimban.

Akármennyire is szerettem volna legalább egy kicsit száműzni a fejemből kedvenc focistámat, nem sikerült. Hiába kezdtem el újabb és újabb témákon gondolkozni, valahogy mindig kilyukadtam Stiebernél.

Már a koleszban éreztem, hogy nagy valószínűséggel „versírós” hangulatba fogok kerülni kis sétám során, ezért készültem, és magammal vittem az egyik írós füzetemet a sok közül. Nem tévedtem. A gondolataim elég rövid idő alatt annyira felduzzadtak, hogy egyszerűen kitörtek belőlem. Tollat ragadtam hát, és lefirkantottam a sorokat.

Összeszorít valami belül.
Bizonytalanság és félelem íze van.
Mérgezi a lelkem egy rakás gondolat.
Mind azt kéri: Álmodj!
De álmodni én nem merek.

Nem szeretnék darabokra hullani amikor felébredek.

Hat rövid sor volt csupán, mégis teljességgel tükrözte azt, amit éreztem. Hinni akartam benne, hogy Stieber nem csak azért érdeklődik irántam, hogy egy éjszaka után eldobjon, mint valami használt rágót, vagy papírzsepit, de egyszerűen nem tudtam. Nem akartam én len ni az x-edik csaj, akit behálóz a cuki macskaszemeivel, és sármos mosolyával, aztán nem kell neki többé.

Nagyon féltem ettől.

Ugyanakkor attól is féltem, hogy mi van akkor, ha mégis komolyan gondolja, én pedig egy életre elvágom nála magamat, mert a hülye előítéleteimre hallgattam.

Bonyolult helyzet volt.

Olyan, amibe észrevétlenül gabalyodtam bele.

És olyan, amiből sehogy nem voltam képes kigabalyodni.

Hirtelen megrezzent a zsebemben a telefon. Biztos voltam benne, hogy Lau írt rám, hogy „hol a francban vagyok, aggódom érted”, ezért teljesen érthető volt, hogy elejtettem a mobilomat, amikor megláttam, hogy ki a feladó.

/Üzenetváltás/

Stieber Zoltán: Szia! Mizújs?

Dorottya Hidasi: Szia! Öööö... Mi lenne?

Stieber Zoltán: Semmi. Csak gondoltam, megkérdezem, hogy vagy, meg ilyenek... Bocsi, ha esetleg megzavartalak valamiben.

Dorottya Hidasi: Nem zavarsz. Csak megleptél. És amúgy kedves dolog, hogy érdeklődsz. Kérdésedre válaszolva pedig, köszönöm, jól vagyok. Veled mi van?

Stieber Zoltán: Most lett vége az edzésnek. És gondoltam, jó lenne beszélgetni egy kicsit valakivel.

Sóhajtottam, miután elolvastam az üzenetet. Szinte azonnal megfogalmazódott a fejemben egy válaszötlet, de nem egészen voltam biztos abban, hogy el is akarom küldeni. Egy ideig idegesen malmoztam az ujjaimmal, aztán begépeltem a szavakat, és hatalmas sóhajjal hagytam elveszni őket a világháló bugyraiban, hogy néhány másodperc múlva megérkezzenek a szöszi focistához.

Dorottya Hidasi: Valakivel vagy... vagy mondjuk velem?

Stieber Zoltán: Hát... az igazság az, hogy konkrétan veled szerettem volna beszélgetni.

Ezt a mondatot olvasva szegény telefonom majdnem újra a hóban landolt. Az arcomra megint kiült az a hihetetlenül széles vigyor, félresöpörtem a zavaró gondolatokat és megérintettem a kijelzőt.

Hát jó! – gondoltam. – Akkor beszélgessünk.

Hát sziasztok!

Gondoltam, kedves leszek, és nem megyek el úgy táborozni, hogy rész nélkül hagylak titeket.

Elnézést kérek, ha egy kicsit összevissza lett.

Jó olvasást!

Dóri